– A professzionális zenei élet előnyei és hátrányai Romániában címmel tart előadást szombaton. Mikortól beszélhetünk egy zenekar, egy előadó vonatkozásában professzionális zenélésről?

– Attól a pillanattól, amikor ezt valaki felvállalja, és az életét úgy kezdi szervezni, hogy minden jövedelme a zenélésből származzon. Enélkül nincs professzionalizmus. Itt nem a minőségről beszélünk. Rengeteg amatőr zenekar van, amely remekül zenél. Ez inkább munkabeosztás kérdése. Professzionális zenész, aki felvállalja ezt a karriert, és ebből szeretne megélni. Sajnos ebben a posztmodern korszakban, amit mi élünk, nincs semmiféle irányvonal. Mindenki úgy éli meg ezt a korszakot, ahogy tudja, vagy ahogy akarja.

A zene szempontjából különbséget kell tenni a tábortűz melletti zenélés és a színpadi, plakátokkal hirdetett koncertezés között. A profi zenészek között is van két kategória. Vannak, akik a zenei szolgáltatói iparban dolgoznak, ezek általában vendéglátóipari zenészek, esküvői zenészek – ez is egy nagyon szép és nagyon nehéz foglalkozás. És vannak a „plakáton szereplő\" zenészek, akik már művészeti formát, jól meghatározott stílust képviselnek. A kettőt nem szabad egyszerre csinálni, mert nem lehet két urat szolgálni egyszerre. Mind a két zenélési formának megvannak a sajátos követelményei, egzisztenciális feltételei. A szolgáltatóiparban dolgozó zenész minden este keres pénzt. Egy színpadi zenész nagyon ritkán: amikor színpadon van. Ezek teljesen más egzisztenciális kategóriák.

Ugyanakkor, aki színpadi zenész akar lenni, az az álma, hogy egy művészeti formát képviseljen, az számoljon azzal, hogy alkalomadtán önfenntartási nehézségei lesznek, hiszen nem fog minden nap, minden hónapban pénzt keresni. Ha mégis belevág, úgy kell megszerveznie az életét, hogy valami létfeltétele mégis legyen. Európában már minden országban megszervezték ezt a dolgot. Románia az egyedüli, ahol nemcsak a zenészek, de általában a művészek szociális státusa nincs meghatározva. Persze a kedves közönséget pár sör, pálinka vagy joint után nem nagyon érdekli, hogy a zenész, aki a színpadon van, milyen anyagi körülmények között él és dolgozik.

Nálunk kimondottan a zenészeknek kell megszervezni a koncertek hátterét, a taktikai dolgokat is, nekik kell elérni, hogy civilizált és élhető feltételeket teremtsenek maguknak. Érdekes módon Romániában a törvények erre megvannak. Rajtunk áll az, hogy a törvényes keretek segítségével megszervezzük a saját létünket. Ilyen feltételek mellett nagyon bátornak kell lennie annak, aki profi zenészként akar megélni. Főleg a fiatalok számára veszélyes ez a helyzet, akik egyelőre csak a zenélés örömét érzékelik. Persze szépek a poszterek, csábító a színpad világa, de mi lesz akkor, amikor 35–40 évesen még mindig nem „futnak be\", de már más lehetőségük nincs, mert annyira mélyen belemerültek ebbe a karrierbe? Ezért kéne egy érdekvédelmi szakmai szervezet, ami összehozná és képviselné a profi zenészeket. Ilyen Romániában eddig soha nem volt.

– Dolgoznak-e egy ilyen szervezet létrehozásán?

– Én már 1994 óta próbálom összehozni, de a tangóhoz mindig két ember kell. Rengeteg a téves hozzáállás és a gőg. A huszonéveseket nem érdekli a holnap, ők most élnek, koncert, buli, csajok, szex, rock \'n\' roll... De húsz év múlva, ha el kell menni a doktorhoz, azt ki fizeti? Benne vannak-e a szociális rendszerben, van-e egészségügyi biztosításuk? Ilyen dolgokra figyelni kellene.

Ez már a profi zenészek gondja, hiszen egy amatőr zenésznek van polgári foglalkozása, rendben vannak a biztosításai, csak időnként felveszi a bőrdzsekit, a nyakába akasztja a frissen vásárolt gitárját – mert a fizetéséből futotta rá –, és elmegy kiélni a sztáréletérzést. Ezek a zenészek sokszor remekül muzsikálnak, csakhogy aprópénzért vagy ingyen mennek el játszani a motoros találkozókra, klubokba. Így aztán aláássák a profik életterét, akik viszont megkérik a gázsijukat, hiszen ebből élnek.

– Rengeteg zenei tehetségkutató volt az utóbbi években. Ebben a nagy kavalkádban hogyan tud megmaradni a minőségre, következetességre adó zenész?

– A minőség olyan, mint a természetben a természetes szelekció: édes a kicsi gazella, de amikor szaladni kell, akkor ő marad hátra, és őt eszi meg a párduc vagy az oroszlán. Ez egy borzasztóan kemény szakma, és egy viszonylag új szakma, alig 150 éves. Először Angliában jelent meg a profi státus, utána átment Amerikába, és onnan megszerveződött világszerte. Én tagja vagyok az amerikai zenészek szakszervezetének, amely 1872-ben alakult. Olyan erős politikai lobbija van ennek a szakszervezetnek, hogy minden államban olyan törvényeket hoztak, amelyek a zenészek érdekét védik. Például van minimális és maximális gázsi.

Ez mindenkinek jót tesz, mert egyensúlyban tartja a dolgot, és így rendesen tud működni. Nincs irigykedés, lejáratás, pletyka. Hogy őszinte legyek, az itteni zenészek szociális visszamaradottságban élnek, mert kicsinyesek, kicsiben látják a világot. A zene óriási dolog, nemhiába mondják azt, hogy ez a művészetek királya. De ennek teljesen más dimenziói is vannak. Például, ha egy mérnök felépít négy házat, pontosan tudjuk, melyik mennyibe kerül. A zenében mit lehet mérni? Ezt nagyon nehéz pénzben kifejezni. Mégis meg kéne találni pár olyan paramétert, amely hozzásegíti az államot ahhoz, hogy a zenészek számára méltó feltételeket biztosítson.

– Ön elismert zenész – mit csinál másképp, mint a kollégái? A most induló generációk helyzete miben más, mint az önöké volt?

– Ilyen szempontból én a jövőből jöttem, holott a múlt zenéjét játszom a mai Romániában. Amit szervezés terén én ma elgondolok, és gyakorlok, azt talán csak 4–5 év múlva értik meg a kollégák, és kezdik majd ők is gyakorolni. Rengeteg a tehetséges gyerek, az információáramlásnak köszönhetően mindent látnak erről a szakmáról, mégsem tudnak semmit róla. Odáig eljutni, hogy valakinek a szobájában ott legyél egy poszteren, nem annyiból áll, hogy a papád vásárol neked egy háromezer eurós gitárt, vagy kifizeti a videoklip költségeit. Az ilyen muzsikus nekem nem kollégám. Akkor lesz a kollégám, ha leesik az állam attól, ahogy játszik.

Ebben a szakmában is a kollégák elismerésétől függsz. Nem kell a szimpátia vagy a barátság, az kell, hogy elismerjenek, kénytelenek legyenek számolni veled. A zenében nincs demokrácia, ezt el kell fogadni. Mindenki azt hiszi magáról, hogy ő találta fel a spanyolviaszt. De én annak a generációnak vagyok a tagja, akik kikövezték azt az utat, amin a mostani srácok könnyedén végigsétálnak. Sajnos az előttem lévő generációk nem köveztek ki semmit, mert mindig azon törték a fejüket, hogy hogyan tudnának kilógni Nyugatra. A kilencvenes évek zenészeinek generációja kövezte ki ezt az utat. Mi voltunk a nullpont, tőlünk indul a posztmodern korszak zenei világa Romániában. Ez nagy felelősség. Mi vagyunk az átmeneti, feláldozandó generáció. Erről fog szólni a szombati előadás is.