A művész dolga jelezni a társadalom gondjait – Frenák Pál Kossuth-díjas koreográfus táncról, a művészet mai küldetéséről

– Több ízben is dolgozott már a sepsiszentgyörgyi M Studio társulatával, a romeo@julia.com a harmadik közös produkció. Legtöbb előadására az erős érzelmi benyomások és asszociációk jellemzőek: mennyire köszön vissza ez a mostani rendezésben?

– Az irány most is ugyanaz. A Zefirelli-féle Rómeó és Júlia című filmet legalább tizenháromszor néztem meg, akkora hatással volt rám. Az előadást azonban a jelenkor hatásaihoz akartam alakítani. Azt próbálom megmutatni, hogyan öli meg a társadalmi berendezkedés ma is a Rómeókat és a Júliákat; hogy a szerelem mennyire törékeny ebben a dinamikus, előretörő, önromboló világban.

Semmi sem változott, sőt, ma talán még brutálisabban tesszük. Ha csak a közeli rokonaimat és barátaimat nézem, százból hetvenen biztos elválnak. Nem vagyok szociológus, de ezekre a társadalmi helyzetekre nagyon érzékeny vagyok. Ebben a Rómeó és Júliában szerintem az a fantasztikus, hogy nagyon mély érzelmi kötődés van a két figura közt, ami folyamatos kontrasztban áll azokkal a romboló hatásokkal, amik őket érik. Ha egy pár őszintén képes vállalni és megbeszélni a problémákat, és valós érzeteiben megmutatni magukat egymásnak, hinnünk kell abban, hogy van kiút. Hiszen a szerelem nem jön mindennap, épp ezért, ha van egy erős lelki kapcsolódás, a külső hatásoknak képesnek kell lenni ellenállni. A Rómeó és Júliában ez a kötődés annyira erős, hogy inkább magukat áldozzák fel.

Egyes jeleneteken átitatódik a jelenkor is, ahogyan emberek elhagyják otthonaikat, családok szakadnak szét. Ugyanakkor van egyfajta megemlékezés is azokra, akik ma már nem lehetnek köztünk. A Rómeó és Júlia az aktuális időrendbe épül be, abból inspirálódik, aminek nem tudunk hátat fordítani.

– Egyszer megjegyezte, hogy az előadásaira jellemző, provokatív jelenetek nem Önt, hanem a társadalmat jellemzik, amiben élünk.

– Ebben az előadásban is vannak erős kontraszthatások, a színészek ugyanis úgy alakítják a teljesítményüket a mozgásművészeti megvalósulásokban, hogy egyszerűen sokkhatású lesz – de a jó értelemben vett sokkhatás. Biztos, hogy senki nem marad közömbös. Annál borzasztóbb nincs, ha a közönség azt mondja, „láttam egy kedves előadást”, de holnapra már el is felejti. Szerintem a romeo@julia.com bemutatóját sem fogják egyhamar elfelejteni. Nem kell mindennel egyetérteniük vagy megérteniük – már az is fantasztikus, ha dolgozik bennük. Nem kell erre rögtön, racionálisan reflektálni.

– Célja az előadásokkal egyfajta tudatos társadalmi állásfoglalás, tükörtartás, vagy inkább intuitíven fogalmazza újra azokat a jelenségeket, amelyekkel találkozik?

– Nem azért csinálunk színházat, hogy oktassuk vele az embereket – ez nem közvetlen módon történik meg. Szerintem egy művésznek elsősorban vízióra, perspektívára és alkímiára van szüksége, hiszen elsősorban érzeteket közvetít.

Értékelem, hogy ezt az itteni művészekkel is képesek voltunk megfogni, konkrét értelmezés helyett valami olyasmit adunk a nézőknek, amire asszociatív módon lehet reagálni. Más részről nem tudhatjuk, ki milyen érzésekkel, prekoncepciókkal ül be egy-egy előadásra: borzalmasnak tartom, amikor egy előadás meg akarja határozni, milyen formában gondolkozzak vagy mire gondoljak.

– Mindenekelőtt személyiség és hit kell, nem technika. Érdekes, hogy mindenki megjegyzi, mennyire képzettek technikailag a táncosaim, miközben engem sosem ez érdekelt. Nyolcvan százalékuk úgy került a társulathoz, hogy korábban nem láttam őket táncolni. Legtöbbjüket egy kávézóban vagy egy sportboltban, esetleg a tóparton láttam meg, vagy úgy, ahogy most te ülsz velem szemben egy testhelyzetben, ami egy bizonyos érzetet közvetít.

Lehet, hogy nem tudják a nyakuk fölé emelni a lábukat, cserébe viszont olyan dolgokat hoztak felszínre, amit még a technikai képzésről érkező táncosoknál sem mindig látok. Az ő személyiségüket például megöli, hogy iszonyatosan kapaszkodnak abba a technikai rendszerbe, amelyben végeznek. Amikor kijönnek a képzésről, legtöbb idő azzal telik, hogy leromboljam a frontális stílust, amit magukra szedtek, és visszajussanak a nyers, fizikai valósághoz; ahhoz a valós anyag- és érzésrendszerhez, amiből építkezni lehet. Hiszen egy táncos dolga nem megmutatás, hanem láttatás.

– Mindenki hátrányokról beszél, amit én sosem értettem. Egy siketnéma rendszerben nagyon finom rezonanciák és a kimondatlan szavak mögé látás van: ki kell olvasni a testbeszédből az információt. Fantasztikusan gazdag anyag ez, amit eleinte nem is realizáltam, később rájöttem, hogy tulajdonképpen ennek köszönhetően formálódtam.

A romeo@julia.com-ban is rengeteg ilyen kommunikációs jelt használunk, és szinte biztos vagyok benne, hogy senki nem fogja megkérdezni, hogy ezek mit jelentenek. Az előadás végig azt kommunikálja, hogy annyi vagyok, amennyi, és nem akarok sem több, sem kevesebb lenni. Jó lenne, ha ez a nézők közt is hasonló csatornára találna, amihez muszáj lesz „levetkőzni”, megtisztulni.

– Nehezen, hiszen át kell préselniük magukat egy valóságos létkérdésen, és meg kell találniuk azt a pontot, ami már nem róluk szól, hanem átlépnek egy másik dimenzióba. Ott vannak, de már nem ők vannak ott. Olyan ez, mint amikor Francis Bacon (brit festő – szerk. megj.) fest, és elveszíti a kontrollt.

Sosem racionális, kigondolt pontokból építkezett, volt bátorsága beleveszni egy anyagrendszerbe. A nagy festők mind azt mondják, hogy a művészet lényege az alkímia, amit a racionális társadalom egyre jobban eltart magától, miközben legalább annyira vágyik is rá. Annyira elnyomja és harcol ellene, hogy az életben nincs esélye megérezni.

– Ijesztő, mert az emberek nem ismerik magukat. Képtelenek leülni egy órán át elmélyülni magukban. Szerintem egy táncosnak vagy koreográfusnak addig nem is kéne tanítania, amíg nem tud napi két-három órát egyedül dolgozni, belemerülni önmagába, egységbe hozva a testiséget a lelkiséggel és a gondolkodással. Hatvanöt éves vagyok, de mai napig minden reggel másfél-két órát egyedül dolgozom, hogy képes legyek méltó partnere lenni azoknak, akikkel majd együtt kell dolgoznom. A táncosok nem azért jönnek a próbaterembe, hogy azt nézzék, hogyan készülök fel a folyamatra, hanem, hogy saját teljességemben lássanak. Ez a felkészülés részükről is nagyon fontos.

– Szerintem addig is úton voltam, csak akkor még kerestem valakit, aki megerősít abban, hogy jó úton járok. Ebben azonban senki nem tud megerősíteni, csak a saját hitem. Mindenki vágyik biztos pontokra, ez is egy ilyen volt. Aztán rájöttem, hogy ilyen emberek voltak és vannak még az életemben. Egy festőművész barátom például évekkel ezelőtt egy bemutató után mondta, hogy „Pál, ez nem az”, ami akkor eléggé zavart, majd két-három évre rá bemutattuk a Tricks&Tracks című előadást, ami után odajött, és azt mondta, „Pál, ez az”.

Mint a pillanat, amikor a zeneszerző azt mondja, hogy számolnom sem kell hozzá, mégis a zenének az érzetét fogom meg, „a szívében” vagyok. A romeo@julia.com előadásban eleinte szintén rezonanciával igyekeztem éreztetni, mit szeretnék. Mert mindenekelőtt érzékelni, nem megérteni kell. A megértés jönni fog magától, természetes módon: az érzetek hozni fogják a pontos értelmezéseket.