A kincses sziget őrzője – Erdélyi Tibor táncos, koreográfus visszaemlékezései

Erdélyi Tibor •  Fotó: Hagyományok Háza

Erdélyi Tibor

Fotó: Hagyományok Háza

Erdélyi Tibor Kossuth-díjas magyar táncos, koreográfus, népi szobrász életét a magyar népművészetnek szentelte. A 88 éves érdemes művész a Magyar Állami Népi Együttes munkájában a kezdetektől a nyugdíjazásáig vett részt, s nagyon sok emléke kapcsolódik a „hőskorhoz”, szavaival ezekből idézünk.

2021. március 20., 11:002021. március 20., 11:00

A Magyar Állami Népi Együttes egy megismételhetetlen időben született. Létrejöttére nem érdemként, hanem állapotként tekintek, hiszen a világban egyedülálló módon – szovjet mintára – csak a szocialista táborban alakultak népi együttesek. Halkan jegyzem meg, megalapításunk a szovjetek kevés „jócselekedetének” egyike volt. Indulása kész csodának számított, az alapító Rábai Miklós szinte a semmiből épített várat, s vitte világsikerre Együttesét.

Az együttes igazi erejét három pillérének – a zenekarnak, az énekkarnak és a tánckarnak – összehangolt munkája jelentette.

Az énekkar vezetésével Csenki Imrét bízták meg. A Kossuth-díjas karnagy, zeneszerző pályáját Mezőtúron kezdte, s Debrecenben folytatta. Kemény munkával olyan egységes kórushangzást dolgozott ki, ami páratlan volt a maga nemében. A huszonnégy tagú zenekar prímása Boros Lajos volt, nevét az egész ország ismerte. Gulyás-Lajtha Széki muzsikáját talán ő tudta legjobban előadni, e darab különösen népszerű volt külföldön, a közönség megérezte eredeti, archaikus szépségét. Bravúrdarabja Liszt II. Magyar rapszódiája volt, amivel szintén mindenhol nagy sikert aratott.

Magam 1952-ben csatlakoztam az együtteshez. Ennek előzménye az volt, hogy az előző év augusztusában az Ipari Tanulók Központi Együttesével a berlini Világifjúsági Találkozóra utaztunk, s Rábai a kelet-német fővárosban látott táncolni. Meghívott a felvételire, ahol a másfélszáz jelentkező közül nekem is bizalmat szavazott. Édesanyámnak boldogan újságoltam a hírt, aki lakonikusan csak annyit mondott: „Fiam, hát cirkuszos lettél?” Később, amikor már látott színpadon táncolni, így dicsért meg: „Fiam, én elnéznélek titeket reggelig, de azt sajnálom, hogy utána nagyon páhogtok (hangosan szuszogtok)!”

A lelkes indulás után kialakult a napirend. Reggel nyolc, illetve kilenc órakor balett-tréningre gyűltünk össze.

Az Operaházból érkeztek tánctanárok az alapok, a balett elemek oktatására. Egy kicsit megmosolyogtatónak tűnt, ahogy tizenhat évesen először álltam a balett rúdnál, így a pozíciók megtanulása sem ment könnyen. Később, a néptánc kultúra fejlődésével a balett is fokozatosan háttérbe szorult, szerepét azonban nem szabad lebecsülni, technikai alapot, s „deli” tartást adott. Tapasztalható, hogy akik nem kaptak ilyen képzést, azok igencsak görnyedten ropták. Azért a néptánc és a balett eltéréséire is ki kell térnem, nagyjából olyan a különbség – mindkettő értékeit tisztelve – mint egy Kodály népdalfeldolgozás előadása és Sebestyén Márta interpretációja között. A balettosok és táncosok egyébként markáns jelzőkkel illették egymást: ők minket „repedtsarkúakként”, mi pedig őket „balettpatkányokként” emlegettük.

A táncoktatásban Ripka Ilona asszisztens volt segítségünkre, s mellette Sík Ferenc – a már említett Batsányi Együttes egykori szólótáncosa, később elismert színházi rendező – foglalkozott a húsz párral. Ha valaki kiesett, akkor egy külön próbával dolgoztuk ki helyettesítését. Még a kezdet kezdetén engem is bedobtak a mélyvízbe: egyórás gyakorlás után az Ecseri lakodalmasban kellett helytállnom.

Az együttes hamar népszerű lett itthon és külföldön, a sikereinket természetesen nemcsak barátaink figyelték árgus szemmel. Számos „szakember” azzal vádolt minket, hogy a világhírű Mojszejev együttest utánozzuk. Erre a cáfolatot maga a Szovjetunió Állami Néptáncegyüttesének névadója adta meg, amikor az ötvenes években, a Fészek Klubban ezt nyilatkozta: „Az a jó, ha elmegyünk egy múzeumba, s megnézzük a múltat, melynek nyomán megalkothatjuk saját művünket.” Azért hozzátette, hogy a szocialista táborban vannak olyan együttesek, amelyek az ő munkásságát kopírozzák, de a magyarok nem tartoznak e sorba. Ezt a fontos ellenérvet a bírálók elengedték a fülük mellett, így a vád mind a mai napig fel-felbukkan.

Ne feledjük, az ötvenes évek elején tartunk, s a politika kéretlenül is átszőtte mindennapjainkat.

Az össznépi összefogást hirdető Hazafias Népfront – népszerűsítése érdekében – használt, s kihasznált minket. Álmomban ne jöjjön elő egy-két megalázó akciója. Fővárosi társasházak göcsörtös, kockaköves udvaraiban adtunk elő „jókedvű” táncokat. A hatás nem maradt el, megtapsoltak, sokan viszont Szabad Nép újságba csomagolt egyforintosokat dobáltak le nekünk, mint az énekes kódisoknak, kintornásnak volt szokás. Még kétségbeejtőbb volt, amikor kötelezően mentünk békekölcsönt jegyeztetni. Nyugdíjas öregasszonyok szinte zokogva mutatták nyugdíjcédulájukat, hogy miért akarunk még ebből is elvenni, mikor hónap végén még zsíros kenyérre sem telik. A műsorválasztásban is megjelent a „talpnyalás”, Petrovics Emil zenéjére Rábai készítette el a Hajnalodik című feledhető táncjátékot, amiben nekem a kegyetlen csendőrőrmester szerepe jutott. A darab természetesen a „felszabadulásnak” titulált happyenddel végződött.

Viszont privilegizáltak is voltunk: kinyílt előttünk a világ, ötvenöt országban fordultunk meg a Magyar Állami Népi Együttessel.

Sokan féltékenyen figyelték külföldi kiruccanásainkat, de a hiedelmekkel ellentétben az utakból nem lehetett meggazdagodni: a rendeletben szabályozott harminchárom forintnyi napidíjat kaptuk meg valutában. Emlékezetes volt a perui körutazás, s mivel ígértek ellátást, az illetményünket jelentősen csökkentették, a napidíjunk viszont egy levélfeladáshoz is kevés volt. A Hotel Bolivárban mesébe illő teríték mellett ültünk ugyan, csak ennivalót kaptunk szűkösen. Igen szofisztikált elven működött egyébként a díjazásunk: a fizetésünk azért volt alacsony, mert utazhattunk, s napidíjat kaptunk, s többször felvetődött, hogy hosszabb távollétkor ne kapjunk itthon fizetést se. Az általános fizetésemelések alkalmával ugyancsak rosszul jártunk: mikor a színházak dolgozóit honorálták, akkor mi intézménynek számítottunk, amikor az intézményeknél volt bérfejlesztés, akkor minket a színházi kategóriába soroltak.

Ecseri lakodalmas a Magyar Állami Népi Együttes előadásában •  Fotó: Hagyományok Háza/Archív Galéria

Ecseri lakodalmas a Magyar Állami Népi Együttes előadásában

Fotó: Hagyományok Háza/Archív

Az utazások sorát az 1952-es kínai turné alapozta meg, a kiküldöttek több mint egy hétig utaztak vonaton, a táncosok peronon gyakoroltak, edzettek, mire nagy nehezen célhoz értek. (Ekkor kerültem a Társulathoz, így itthonról figyeltem a híradásokat). A pekingi stadionban százezer néző tapsolta meg a produkciót, társaink a diktátorral, Mao Ce-tunggal is találkoztak, s ajándékot adtak át Kína első emberének. Pazar vendéglátásban volt részük, volt olyan táncosnő, aki tíz kilóval nehezebben tért haza. A csehszlovák útra viszont rémálomként emlékszünk, a helyi, vidéki bányász buszsofőrünk jutalomból kapta meg a lehetőséget, hogy minket fuvarozzon. Prágában még életében nem járt, így mi próbáltuk irányítani. Akkoriban még a busz tetejére rakták a csomagokat, s mikor behajtott egy vasúti aluljáróba, a híd leborotválta a csomagtartót: gatyák, bugyik repkedtek a huzatban. Guberálókként próbáltuk megtalálni holmijainkat.

1955-ben nyugatra is eljutottunk. A politikusok kicsit úgy kezeltek bennünket, mint a kínaiak a „pinpong diplomáciát”, oda küldtek bennünket, ahol feszült volt a hangulat hazánkkal szemben: a néptánccal telt „tulipános ládával” a siker prognosztizálható volt.

A párizsi premiert a Maurice Chevalier tulajdonában lévő, Empire Színházban rendezték, s olyan fergeteges sikert arattunk, hogy a következő estre csak a jegyüzérektől lehetett jegyet szerezni.

Hat héten keresztül, huszonegy alkalommal minden este teltház előtt léptünk fel. Természetesen az Ecseri lakodalmassal szerepeltünk, de a cigánytáncot kivettük a műsorból, mivel az átlag francia a magyarokat gyakran a cigányokkal azonosítja. A feltűnő kezdetet még három franciaországi látogatás követte, bejártuk az egész országot, többek között Marseille, Nizza, Monte Carlo és Monaco közönsége előtt léptünk színpadra. Mindenütt sikerünk volt, az egybegyűltek vastapssal és kedvenc tetszésnyilvánításukkal, dobogással honorálták előadásunkat.

Emlékeim lajstromba vétele napokat venne igénybe. A magyar néptáncművészet hőskorszakának lehettem résztvevője, tanúja, kincses szigeten éltem egy feledhető korban. Mint ahogy az emlékezésemet kezdtem, megismételhetetlen időszakot éltünk, fiatalon, lelkesen. Mikor most a jubileumot üljük, egyre felértékelődnek azok az évek, ahogy utódaink is nosztalgiával emlékezhetnek majdan napjaink sikereire, örömeire.

Csermák Zoltán

szóljon hozzá! Hozzászólások

Hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!

Ezek is érdekelhetik

A rovat további cikkei

2025. július 05., szombat

Az egyedi kézdivásárhelyi udvartereket mutatja be egy képzőművészeti kiállítás

Az Udvartér-lét című időszakos képzőművészeti tárlat fogadja a látogatókat a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum kiállítótermében július 18-ig.

Az egyedi kézdivásárhelyi udvartereket mutatja be egy képzőművészeti kiállítás
2025. július 05., szombat

Kulturális „magyar–magyar csúcs”: anyaországi kollégájával tárgyalt az RMDSZ minisztere

Demeter András István bukaresti kulturális miniszter hivatalos látogatást tett Magyarországon, ahol anyaországi kollégájával, Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszterrel megállapodtak egy új kulturális együttműködési cselekvési tervről.

Kulturális „magyar–magyar csúcs”: anyaországi kollégájával tárgyalt az RMDSZ minisztere
2025. július 02., szerda

Főként a színészi játékra épül A mi kis városunk: évadzáró premier a kolozsvári színházban

A Kolozsvári Állami Magyar Színház az évadot Thornton Wilder A mi kis városunk című drámájának a bemutatójával zárja.

Főként a színészi játékra épül A mi kis városunk: évadzáró premier a kolozsvári színházban
2025. június 30., hétfő

Többen jártak könyvtárba, kevesebben múzeumba, moziba tavaly

Elkészült 2024 kultúrmérlege, mely szerint 2024-ben nőtt a könyvtárba járok száma, ezzel szemben a mozik, múzeumok és nyilvános gyűjtemények látogatottsága csökkent – derül ki az Országos Statisztikai Intézet hétfőn közzétett adataiból.

Többen jártak könyvtárba, kevesebben múzeumba, moziba tavaly
2025. június 30., hétfő

Bach, Händel és Scarlatti alkotásai csendülnek fel Kolozsváron

Újabb évfordulós koncerttel készül ünnepelni a kincses városi Schola Cantorum Transsylvaniensis kamarakórus.

Bach, Händel és Scarlatti alkotásai csendülnek fel Kolozsváron
2025. június 30., hétfő

Erdélyi sikerek a Kisvárdai Fesztiválon: a kolozsvári és sepsiszentgyörgyi társulat is díjjal tér haza

A Kolozsvári Állami Magyar Színház a legjobb előadás, míg a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház produkciója a legjobb rendezés díját kapta meg a június 20-28 között megrendezett Magyar Színházak 37. Kisvárdai Fesztiválján.

Erdélyi sikerek a Kisvárdai Fesztiválon: a kolozsvári és sepsiszentgyörgyi társulat is díjjal tér haza
2025. június 29., vasárnap

Otthonról, házasságról, írásról és egymásról: Szabó T. Anna és Dragomán György a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten

Gyerekként ugyanazokat a könyveket olvasták, és ugyanazokra az ételekre vágytak – ismeretlen curryk illatát keresték a lapokon, anélkül, hogy tudták volna, milyen az ízük.

Otthonról, házasságról, írásról és egymásról: Szabó T. Anna és Dragomán György a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten
2025. június 28., szombat

Szabadkőművesek Kolozsváron: ami a mítosz mögött van

Történelem, legendák és szociális felelősségvállalás – ez jellemezte a kolozsvári Unió szabadkőműves páholy működését a 19. század végén.

Szabadkőművesek Kolozsváron: ami a mítosz mögött van
2025. június 28., szombat

Nők Jókai árnyékában – és fényében

Az idei Kolozsvári Ünnepi Könyvhét egyik érdekes, sokakat vonzó beszélgetése Szécsi Noémi új kötetéről, Jókai és a nők című könyvéről szólt.

Nők Jókai árnyékában – és fényében
2025. június 27., péntek

Az eltűnt bőrönd és a megtalált írói hang – Lars Saabye Christensen norvég író Kolozsváron

Lars Saabye Christensen norvég-dán író volt a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét díszvendége. A 72 éves szerző pályafutásáról, első verséről, zenei ihleteiről és az elveszett, legendás kéziratos bőröndről mesélt csütörtök este a kincses városi közönségnek.

Az eltűnt bőrönd és a megtalált írói hang – Lars Saabye Christensen norvég író Kolozsváron