Erdélyi Tibor
Fotó: Hagyományok Háza
Erdélyi Tibor Kossuth-díjas magyar táncos, koreográfus, népi szobrász életét a magyar népművészetnek szentelte. A 88 éves érdemes művész a Magyar Állami Népi Együttes munkájában a kezdetektől a nyugdíjazásáig vett részt, s nagyon sok emléke kapcsolódik a „hőskorhoz”, szavaival ezekből idézünk.
2021. március 20., 11:002021. március 20., 11:00
A Magyar Állami Népi Együttes egy megismételhetetlen időben született. Létrejöttére nem érdemként, hanem állapotként tekintek, hiszen a világban egyedülálló módon – szovjet mintára – csak a szocialista táborban alakultak népi együttesek. Halkan jegyzem meg, megalapításunk a szovjetek kevés „jócselekedetének” egyike volt. Indulása kész csodának számított, az alapító Rábai Miklós szinte a semmiből épített várat, s vitte világsikerre Együttesét.
Az énekkar vezetésével Csenki Imrét bízták meg. A Kossuth-díjas karnagy, zeneszerző pályáját Mezőtúron kezdte, s Debrecenben folytatta. Kemény munkával olyan egységes kórushangzást dolgozott ki, ami páratlan volt a maga nemében. A huszonnégy tagú zenekar prímása Boros Lajos volt, nevét az egész ország ismerte. Gulyás-Lajtha Széki muzsikáját talán ő tudta legjobban előadni, e darab különösen népszerű volt külföldön, a közönség megérezte eredeti, archaikus szépségét. Bravúrdarabja Liszt II. Magyar rapszódiája volt, amivel szintén mindenhol nagy sikert aratott.
Magam 1952-ben csatlakoztam az együtteshez. Ennek előzménye az volt, hogy az előző év augusztusában az Ipari Tanulók Központi Együttesével a berlini Világifjúsági Találkozóra utaztunk, s Rábai a kelet-német fővárosban látott táncolni. Meghívott a felvételire, ahol a másfélszáz jelentkező közül nekem is bizalmat szavazott. Édesanyámnak boldogan újságoltam a hírt, aki lakonikusan csak annyit mondott: „Fiam, hát cirkuszos lettél?” Később, amikor már látott színpadon táncolni, így dicsért meg: „Fiam, én elnéznélek titeket reggelig, de azt sajnálom, hogy utána nagyon páhogtok (hangosan szuszogtok)!”
Az Operaházból érkeztek tánctanárok az alapok, a balett elemek oktatására. Egy kicsit megmosolyogtatónak tűnt, ahogy tizenhat évesen először álltam a balett rúdnál, így a pozíciók megtanulása sem ment könnyen. Később, a néptánc kultúra fejlődésével a balett is fokozatosan háttérbe szorult, szerepét azonban nem szabad lebecsülni, technikai alapot, s „deli” tartást adott. Tapasztalható, hogy akik nem kaptak ilyen képzést, azok igencsak görnyedten ropták. Azért a néptánc és a balett eltéréséire is ki kell térnem, nagyjából olyan a különbség – mindkettő értékeit tisztelve – mint egy Kodály népdalfeldolgozás előadása és Sebestyén Márta interpretációja között. A balettosok és táncosok egyébként markáns jelzőkkel illették egymást: ők minket „repedtsarkúakként”, mi pedig őket „balettpatkányokként” emlegettük.
A táncoktatásban Ripka Ilona asszisztens volt segítségünkre, s mellette Sík Ferenc – a már említett Batsányi Együttes egykori szólótáncosa, később elismert színházi rendező – foglalkozott a húsz párral. Ha valaki kiesett, akkor egy külön próbával dolgoztuk ki helyettesítését. Még a kezdet kezdetén engem is bedobtak a mélyvízbe: egyórás gyakorlás után az Ecseri lakodalmasban kellett helytállnom.
Az együttes hamar népszerű lett itthon és külföldön, a sikereinket természetesen nemcsak barátaink figyelték árgus szemmel. Számos „szakember” azzal vádolt minket, hogy a világhírű Mojszejev együttest utánozzuk. Erre a cáfolatot maga a Szovjetunió Állami Néptáncegyüttesének névadója adta meg, amikor az ötvenes években, a Fészek Klubban ezt nyilatkozta: „Az a jó, ha elmegyünk egy múzeumba, s megnézzük a múltat, melynek nyomán megalkothatjuk saját művünket.” Azért hozzátette, hogy a szocialista táborban vannak olyan együttesek, amelyek az ő munkásságát kopírozzák, de a magyarok nem tartoznak e sorba. Ezt a fontos ellenérvet a bírálók elengedték a fülük mellett, így a vád mind a mai napig fel-felbukkan.
Az össznépi összefogást hirdető Hazafias Népfront – népszerűsítése érdekében – használt, s kihasznált minket. Álmomban ne jöjjön elő egy-két megalázó akciója. Fővárosi társasházak göcsörtös, kockaköves udvaraiban adtunk elő „jókedvű” táncokat. A hatás nem maradt el, megtapsoltak, sokan viszont Szabad Nép újságba csomagolt egyforintosokat dobáltak le nekünk, mint az énekes kódisoknak, kintornásnak volt szokás. Még kétségbeejtőbb volt, amikor kötelezően mentünk békekölcsönt jegyeztetni. Nyugdíjas öregasszonyok szinte zokogva mutatták nyugdíjcédulájukat, hogy miért akarunk még ebből is elvenni, mikor hónap végén még zsíros kenyérre sem telik. A műsorválasztásban is megjelent a „talpnyalás”, Petrovics Emil zenéjére Rábai készítette el a Hajnalodik című feledhető táncjátékot, amiben nekem a kegyetlen csendőrőrmester szerepe jutott. A darab természetesen a „felszabadulásnak” titulált happyenddel végződött.
Sokan féltékenyen figyelték külföldi kiruccanásainkat, de a hiedelmekkel ellentétben az utakból nem lehetett meggazdagodni: a rendeletben szabályozott harminchárom forintnyi napidíjat kaptuk meg valutában. Emlékezetes volt a perui körutazás, s mivel ígértek ellátást, az illetményünket jelentősen csökkentették, a napidíjunk viszont egy levélfeladáshoz is kevés volt. A Hotel Bolivárban mesébe illő teríték mellett ültünk ugyan, csak ennivalót kaptunk szűkösen. Igen szofisztikált elven működött egyébként a díjazásunk: a fizetésünk azért volt alacsony, mert utazhattunk, s napidíjat kaptunk, s többször felvetődött, hogy hosszabb távollétkor ne kapjunk itthon fizetést se. Az általános fizetésemelések alkalmával ugyancsak rosszul jártunk: mikor a színházak dolgozóit honorálták, akkor mi intézménynek számítottunk, amikor az intézményeknél volt bérfejlesztés, akkor minket a színházi kategóriába soroltak.
Ecseri lakodalmas a Magyar Állami Népi Együttes előadásában
Fotó: Hagyományok Háza/Archív
Az utazások sorát az 1952-es kínai turné alapozta meg, a kiküldöttek több mint egy hétig utaztak vonaton, a táncosok peronon gyakoroltak, edzettek, mire nagy nehezen célhoz értek. (Ekkor kerültem a Társulathoz, így itthonról figyeltem a híradásokat). A pekingi stadionban százezer néző tapsolta meg a produkciót, társaink a diktátorral, Mao Ce-tunggal is találkoztak, s ajándékot adtak át Kína első emberének. Pazar vendéglátásban volt részük, volt olyan táncosnő, aki tíz kilóval nehezebben tért haza. A csehszlovák útra viszont rémálomként emlékszünk, a helyi, vidéki bányász buszsofőrünk jutalomból kapta meg a lehetőséget, hogy minket fuvarozzon. Prágában még életében nem járt, így mi próbáltuk irányítani. Akkoriban még a busz tetejére rakták a csomagokat, s mikor behajtott egy vasúti aluljáróba, a híd leborotválta a csomagtartót: gatyák, bugyik repkedtek a huzatban. Guberálókként próbáltuk megtalálni holmijainkat.
1955-ben nyugatra is eljutottunk. A politikusok kicsit úgy kezeltek bennünket, mint a kínaiak a „pinpong diplomáciát”, oda küldtek bennünket, ahol feszült volt a hangulat hazánkkal szemben: a néptánccal telt „tulipános ládával” a siker prognosztizálható volt.
Hat héten keresztül, huszonegy alkalommal minden este teltház előtt léptünk fel. Természetesen az Ecseri lakodalmassal szerepeltünk, de a cigánytáncot kivettük a műsorból, mivel az átlag francia a magyarokat gyakran a cigányokkal azonosítja. A feltűnő kezdetet még három franciaországi látogatás követte, bejártuk az egész országot, többek között Marseille, Nizza, Monte Carlo és Monaco közönsége előtt léptünk színpadra. Mindenütt sikerünk volt, az egybegyűltek vastapssal és kedvenc tetszésnyilvánításukkal, dobogással honorálták előadásunkat.
Emlékeim lajstromba vétele napokat venne igénybe. A magyar néptáncművészet hőskorszakának lehettem résztvevője, tanúja, kincses szigeten éltem egy feledhető korban. Mint ahogy az emlékezésemet kezdtem, megismételhetetlen időszakot éltünk, fiatalon, lelkesen. Mikor most a jubileumot üljük, egyre felértékelődnek azok az évek, ahogy utódaink is nosztalgiával emlékezhetnek majdan napjaink sikereire, örömeire.
Csermák Zoltán
Legújabb, Kaktuszvirág című előadását mutatta be hétvégén a nagyváradi Szigligeti Társulat, amely más Bihar megyei helyszínekre, Székelyhídra és Nagyszalontára is elviszi a vígjátékot.
Az úgynevezett „kis magyar világ” időszakában, 1940 és 1944 között, Észak-Erdély visszacsatolásakor készített fényképekből nyílik tárlat a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban április 24-én, szerdán 17 órakor.
Eugène Labiche A Lourcine utcai gyilkosság című darabjának bemutatójára készül a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata, a premiert április 22-én, hétfőn este 7 órától láthatják az érdeklődők a színház nagytermében.
Az Erdélyben született ikonikus színésznő, Kiss Manyi személyes levelezését, fényképeit, iratokat tartalmazó, Kolozsváron található hagyatékát kutatják és népszerűsítik a Babeș–Bolyai Tudományegyetem hallgatói.
Újraindul a Kolozsvári Állami Magyar Színház tíz éve kezdeményezett, egy időre abbamaradt beszélgetős-főzős sorozata, amelyben színészek faggatnak színészeket.
Négy életnagyságú rekonstrukciót is bemutat a kréta kor végén Erdélyben élt hüllőkről a Maros Megyei Múzeum Természettudományi Osztályának új időszaki kiállítása, amely szeptember végéig tekinthető meg.
A Kőrösi Csoma Sándor születésének 240. évfordulójára szervezett indiai programsorozat keretében nyílt kiállítás Gazdáné Olosz Ella kovásznai textilművész alkotásaiból a kalkuttai Ázsiai Társaság székhelyén.
A kaukázusi krétakör című előadás bemutatójára készül a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, a produkció évfolyamtalálkozónak is számít – közölte a társulat.
Idén 445 millió forint értékben hirdet hungarikum-pályázatokat a budapesti Agrárminisztérium, amelyen határon túli szervezetek is részt vehetnek. A forrás célja a hungarikumok és nemzeti értékek népszerűsítésének, megőrzésének és gondozásának támogatása.
Hamarosan bemutatja a Netflix a Nobel-díjas Gabriel García Márquez Száz év magány című regényéből készült filmsorozatot – közölte a streaming szolgáltató.
szóljon hozzá!