Terv

Havit. Olyat, amelyiknél nem kell minden áldott nap rohangálni, sajtótájékoztatókon unatkozva okosakat hallgatni, és annál is okosabbakat kérdezni, majd rohanni a nyersanyaggal a szerkesztõségbe, ahol az éppen ki tudja milyen kedvében levõ rovatvezetõ azt mondja: Nem kell. Hogy kapná be. A biciklilánc a nadrágja szárát, amikor hét végén a folyóparton karikázik. Szóval olyan lapot álmodtunk, amelyikben csak széprõl és jóról írunk, kézmûvesekrõl, mesteremberekrõl, díszítõelemekrõl, vásárokról, alkotótáborokról, ilyesmikrõl. És amelyiknél nincs rohanás, sem stressz, sem anyázás, sem hiszti, sem rovatvezetõ, sem felelõs szerkesztõ, sem fõnök, sem alattvaló, hanem csak mi, ketten: õ és én. És szerkesztõség sincs, mert a lap otthon készül, a nyáron hûs, télen meleg kis dolgozószobában. De van nyugalom és csendes alkotás, és az embernek a fizetést is házhoz szállítja a bank, kártyán. Ilyen álmokat szövögettünk, és valóra váltásukhoz mindenünk meg is volt, ma is megvan, csak éppen pénz nem. Úgyhogy álmodtunk tovább, hogy majd egyszer, s közben tapostuk újabb éveken át idegeinket és a malmot. Õ is rohant szerte a nagyvilágban, én is, szûkebb pátriámban, itt Erdélyben, mert nekem ez éppen elég, és pont megfelel. Aztán a tegnap felhívott. Hogy mi újság felénk, bírom-e még cérnával, szuflával s hát fizetésileg. S hogy emlékszem-e még a régi szép tervekre, mert azok ejsze lassan testet öltenek. Talált valami forrást, támo-gatót, éppen most kezdtek tárgyalássorozatba, hogy az Erdélyben hiánypótló havilapot elindíthassuk. S akkor dolgozhatunk csendben s csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, mert azt úgy érdemes. József Attila is megmondta, s milyen igaza volt! S hogy gondoljam meg jól, mert én leszek a fõszerkesztõ, beszéljem meg az asszonnyal is, s hol-nap visszahív. S mihelyt megjön a pénz, indulhatunk. Vagy tíz-tizenöt év múlva.