Lesznek még szép napjaink?

A „dupla vé” pálya első szakadékába, 2009-ben, az taszította az euróövezetet, hogy a rossz magánadósságok miatt kitört a pénzügyi válság, a hitelfolyam leállt. Ebből költségvetési költekezés emelte ki az övezet országait. Amikor a költségvetési pénzek elfogytak, felhajtóerő híján a gazdaságok ismét lejtőre kerültek. A helyzetet súlyosbította, hogy a korábbi költségvetési ösztönzés miatt államadósság-válság alakult ki: ez újabb hitelválságot és hitelszűkét jelent, miközben kizárja az állami ösztönzés megismétlését.

A probléma nem egyformán súlyos az egyes euróövezeti országokban, de mindenütt jelen van. A skála pozitívnak tartott egyik végén Németország már a 2000-es években, jó előre elvégezte azt, ami manapság válságkezelés néven ismeretes: lazított a munkaügyi szabályokon, fékezte a jóléti kiadásokat, visszanyeste a jóléti államot, szűkkeblű bérpolitikát alakított ki, miközben emelte az áfát. Mindez növelte a német export nemzetközi versenyképességét. Ám pontosan ettől – az exportot támogató versenyképesség efféle növelése miatt – a lakossági fogyasztás növekedése lelassult, és az általános gazdasági növekedés szinte megállt.

Meglepő fordított arányosság látszik a német bérből, fizetésből élők terhére növekvő versenyképesség, az export sikere és a gazdasági növekedés lassulása között a német statisztikai hivatal adatsoraiból kitűnően. Az 1970-es évtizedben, amikor Nyugat-Németország kereskedelmi hiánya évente átlagosan 2,8 százalékkal nőtt, az akkor még „versenyképtelen” bérből és fizetésből élők reáljövedelme évente 4,2 százalékkal emelkedett, a lakosság fogyasztása évente átlagosan 3,3 százalékkal bővült, a hazai össztermék (GDP) pedig évente átlagosan 2,9 százalékkal gyarapodott. Fokozatos átalakulás után az elmúlt évtizedre teljesen megfordult az irányzat: a német kereskedelmi mérleg többlete évente átlagosan 72 százalékkal nőtt, ugyanakkor az immár versenyképesített alkalmazottak reáljövedelme évente átlagosan 0,4 százalékkal csökkent, ettől a lakossági fogyasztás évente 0,1 százalékkal bővült – gyakorlatilag stagnált –, és a GDP növekedése évente 0,9 százalékra lassult.

Görögország, a rossz tanuló

A 2009-es döccenőt követő költségvetési ösztönzés a német államháztartást is megviselte, ott is takarékoskodni kell, de a lakosság sokéves szoktatása és a nagyobb tartalékok miatt Németország jobban bírja a válságot, mint a skála túlsó végén a legrosszabb tanulónak tartott Görögország.
Görögország egyik mentőprogramot kapja a másik után, mégsem látszik az ottani „dupla vé” vége. Úgy tűnik, az a fajta gazdaságkezelés, gazdaságpolitika, amely tíz év alatt vészesen lelassította Németországot is – a költségvetési, a szociális és a munkabér-takarékosság egyszerre, a lakosság rendszerszerű szegényítése –, súlyosabb válsághelyzetben egyenest katasztrófát okoz: az utóbbi években a görög GDP évente 5-7 százalékkal zuhan. Ezért az euróövezet segély- és hitelprogramjai –kapja akár Görögország, akár Spanyolország vagy más – a jelek szerint csupán arra jók, hogy valamiképp megóvják a kavicsokat a végleges elsüllyedéstől addig, amíg valami csoda folytán úgyis „rendbe jönnek majd a dolgaink”.

Az idei tavaszi davosi világgazdasági fórumon a világ egyik legnagyobb magánbankja, a brit–kínai HSBC közgazdásza ezt találta mondani: „A Keynes-hívők még további élénkítésről beszélnek, de az élénkítés már megvolt. Keményebben és hosszabban kell dolgoznunk kevesebb jóléti juttatásért. Ezenfelül pedig marad a teológiai opció: fohászkodunk a fellendülésért...”

Sivár jövőkép, nem éppen csodaszerű.

Az euróövezeti kormányok és más gondolatközpontok műhelyeiben mind intenzívebb a törekvés a kör négyszögesítésére: miként lehetne „szelektívvé” tenni az állami költségvetések rendbe hozását, vagyis úgy csökkenteni a hiányt, hogy az ne akadályozza a gazdasági növekedést? Miként lehetne növelni a fogyasztást, azaz gyorsítani a gazdasági növekedést annak adóbevételekre és közkiadásokra ható összes jótékony következményével együtt úgy, hogy közben a munkaadóknak minél kevesebbe kerüljenek dolgozóik, és még az állami bevétel se csökkenjen? Ez a nyilvánvalóan megoldhatatlan feladat a töprengések tárgya mostanában.

Felemás élénkítés

Ma még ugyanis a legtöbb receptíró valamiképp szeretné kihagyni az egyenletből a lakosságot, mindenekelőtt a bérből, fizetésből élőket. Kormányok és munkáltatók munkanélküliséggel és a munkaügyi szabályozás reformjaival igyekeznek sakkban tartani őket. Az élénkítés tehát eddig felemás maradt: az élénkítés másik fele nem történt meg, sem a gazdag, sem a szegény országokban. Fejlett társadalmakban, ahol a GDP keresleti oldalának 55-60 százalékát a lakossági fogyasztás adja, csak akkor lehetséges megbízható növekedés, ha az embereknek van miből megvenni, fogyasztani, amit a gazdaság termel és szolgáltat. Ha a bajt a lemaradó munkabérek okozták, akkor a gyógyításnál is figyelni kellene rájuk. Ez lenne a szükséges csoda, mármint csodaszámba menne, ha az euróövezeti döntéshozók efféle következtetésre jutnának. Csakhogy e nélkül még nagyon soká nem lesznek megint „szép napjaink” itt Európában.