A „nem számít” és a „holnap” országa

A határon viszont kellemesen csalódtam, a vízumot percek alatt beragasztották útlevelünkbe, s jó utat kívántak. Ezután visszazökkentem az ázsiai atmoszférába, egyezkedtem a horribilis pénzeket kérő thuk-thukos szállítókkal, majd odébb sétáltam ötven méterrel, s töredékáron alkudtam meg egész napra egy „vállalkozóval”.

Vientiane, az élhető város

A poros, rossz úton Vientiane felé haladva volt időnk körülnézni. Az első benyomások szerint az ország lényegesen szegényebb, mint Vietnam vagy Thaiföld. Az utcákon nyüzsögtek az emberek, mindenki árult valamit, s minden második házban kifőzde működött. A központ felé haladva Vientiane, a főváros leginkább álmos alföldi településre emlékeztetett. A centrum már impozánsabb volt, néhány új szálloda jelezte, hogy a szebb napokat látott kommunista ország is halad a korral, s nem állja útját a világot elárasztó turista-siserehadnak. Vientiane élhető város, az érdeklődő nézelődhet a francia hatást tükröző épületek között, átsétálhat a gall szellemet sugalló, de laoszi stílusban épült diadalív alatt, s betérhet néhány buddhista templomba is. A turista figyelmét felkeltheti a Nemzeti Múzeum, amely elüt a megszokottól. A gyűjtemény legnagyobb része a délkelet-ázsiai háború és a munkásmozgalom relikviáit teszi közkinccsé. Egyik sarokban a gyarmatosítók kegyetlenkedéseit ábrázoló képgaléria sokkolja a kultúrára éhes idegent, a másik szobában Lenin mosolyog talapzatáról, konstatálva, hogy tisztelete a kelet-közép-európai változások után is tovább él még valahol.

Luang Prabang, az ékszerdoboz

A várostól nem messze, a Mekong partján fekszik a Buddha-szoborpark. Megálmodója, Luang Pu Bunleau 1958-ban kultikus jeleneteket öntött betonba. A kompozíció Gaudi barcelonai alkotására, a Güell Parkra emlékeztet, a szobrokat, az alakokat az időjárás koptatta, moha nőtte be. Egy kiadós zápor után látogattuk meg a szabadtéri kiállítást, kerülgettük a pocsolyákat, a párás, ködös idő különös bájt adott a szobroknak. A nemzetközi repülőtér személyzete nem szakadt meg a munkától. A menetrenden néhány vietnami, thaiföldi járat szerepelt, a belföldi váróban kéttucatnyi utas Luang Prabangba készült. A gép lényeges késéssel indult, csak az európai utasok idegeskedtek, a helyiek mosolyogtak, mosolyogtak… Későre járt, amikor leszállt a gép Luang Prabangban, a laoszi turizmus leglátogatottabb központjában.

A város népszerűsége részben történelmi múltjában gyökerezik, másrészt sajátos ázsiai hangulata vonzza a látogatókat. 1300 éves történetében kevés a békés időszak, a város legtöbbször stratégiai fekvése miatt vált a hatalmi erők játékszerévé. 1707 nevezetes dátum a város életében, mivel ekkor lett a hasonló névre hallgató királyság fővárosa. A francia gyarmati uralom alatt, a laoszi királyság székhelyeként él tovább. Mind Laosz, mind a város életében fontos szerepet játszik a Mekong. Az országot 1800 kilométer hosszan átszelő folyó az életet jelenti Luang Prabang számára. Festői, vadregényes látvány, ahogy a sziklás hegyek között kanyarog, egykor alapvető, de ma is fontos közlekedési kapcsot jelentve Laosz más tartományaival. A halászat tízezreknek ad megélhetést, a gazdaságilag Ázsia szegényebbik részéhez tartozó országban. A város mára méltán az UNESCO Világörökség része. Egy kis ékszerdoboz, három folyó, a már említett Mekong, a Nam Khan és a Nam Ou közé építették, s az óváros félszigetként ékelődik a torkolatba.

Mekong-parti sétahajók

Noha minden évben szép számú turista keresi fel, a település mégis megőrizte egykori nyugodt báját. A település hírét templomai vitték el a világba, a több mint harminc szentély legnagyobb része a 16. századból maradt ránk, s nem csupán műemlékek, falaik között több száz szerzetes éli mindennapi életét. A turista a templomok mellett megcsodálhatja a francia villákat, betérhet az egykori királyi palotába, ahol a dohányzóasztal mellett még kinyitva fekszik egy megsárgult Paris Match. Felsétálhat a Phou Sí hegyre, s leülhet a gonoszabb időkre emlékeztető géppuskaállás mellé, s gyönyörködhet az immár nyugodt tájban. A Mekong partján a sétahajók tucatjai ajánlják fél- és egész napos túráikat. Este új életre kel a város, a promenádot ellepi a tömeg, az éttermekben francia borokat, kiváló helyi és európai ételeket kínálnak. Az éjszakai piacon pedig mindenki talál kedvére való használati és ajándéktárgyat.

Az exdiplomata Laoszról alkotott képe

Takács László, a Magyar–Laoszi Baráti Társaság elnöke a 80-as években lao-francia szakon végzett, s ezután három évig diplomataként is szolgált az országban. A laosziakról alkotott képéről beszélt, és természetesen a laoszi történelemről. „A vietnami háborúk alatt Laosz másodlagos hadszíntérnek számított. A királyság amerikai tanácsadók segítségével próbálta visszaszorítani a vietnami Vieth Minh-nyel szorosan együttműködő Pathet Lao csapatait. A 60-as, 70-es években ha nem is dúlt polgárháború az országban, de három markáns politikai erő: a Souvanna Phouma vezette semleges, a Souphanouvong, a vörös herceg, a Pathet Lao vezetője fémjelezte baloldali, és az ország déli részén működő Amerika-barát jobboldali politikai mozgalom harcolt egymással” – fejtette ki Takács. Az elnök szerint jellemző az ottani mentalitásra, hogy ezek az erők időszakonként kiegyeztek, s koalíciós egységkormányban is szerepeltek együtt. A baloldali erők a legutolsó, 1973-as koalíciós kormányban taktikusan kiszorították a partnereiket a hatalomból.

Egy szomorú világrekord

A vietnami háború után keletkezett politikai vákuumban 1975-ben alakult meg a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság, ez az államforma létezik ma is. „Az „őskövületek” megtartották hatalmukat az államigazgatás (honvédelem) egyes részein, a gazdaságban viszont egy technokrata réteg vette át az irányítást. A vietnami háború alatt az ország is sokat szenvedett. Az Észak- és Dél-Vietnamot összekötő, úgynevezett Ho Shi Minh ösvény Közép-Laoszon keresztül vezetett, s az amerikaiak rendszeresen bombázták az észak-közép-laoszi tartományokat” – mondta el Takács.  Az ázsiai ország egyébként egy szomorú világrekordot tudhat magáénak: a lakosság arányához mérten földjeire a legtöbb bomba hullott: hárommillió tonna a hárommilliós országra. Így nem véletlen, hogy az ország polgárai a háború végét a vietnamiakkal közös győzelemként ünnepelték. A politikát is pragmatikusan élték meg, ha úgy érezték, hogy a javakban nem dúskáló országon a „keleti blokk” segíthet, akkor afelé sodródtak. Napjainkban Laosz kiegyensúlyozott külpolitikát folytat, s gazdaságát is fokozatosan fejleszti. A vízi energia hasznosítása új perspektívát ad a laosziaknak, hiszen a környező országok nem rendelkeznek jelentős energiaforrással.

A laosziakat hidegen hagyják az ideológiák

„1987–90 között diplomataként éltem az országban. Az élet idilli volt, békés, nyugodt, a vietnami kollégák az ázsiai zűrzavar után gyakran átrándultak hozzánk pihenni. A főváros, Vienti-ane széles utcáin csak állami autók suhantak, s kerülgették a jámbor bivalyokat. Ha véletlenül egy programról elkéstem, gyakran humorizáltam, hogy „dugóba kerültem”, s a társaság elnéző mosollyal döcögött viccemen” – mesélte az exdiplomata, aki szerint a laosziakat hidegen hagyják az ideológiák. Míg Thaiföldön a monarchiát és a buddhizmust tartják az emberek meghatározó értéknek, addig Laoszban a buddhizmus a meghatározó. Az életük szemlélődő, kiegyensúlyozott és szenvedélymentes, kerülik a széles gesztusokat, a hirtelen mozdulatokat, s a 20. század népbetegségét, a stresszt. A Laoszban élő idegen legelőször két szót tanul meg: bo pen nyang = nem számít, valamint a mű űn = holnap. E két kifejezés egyben mély életfilozófiát takar: ha elvitte az árvíz a termést, a sopánkodás nem segít, majd csak lesz valahogy. Az idő őket igazolja, az ország lassan, de fejlődik, és van „holnapja”.

Egy Laoszban élő magyar nő

Liza a sétálóutca mellett egy hangulatos pub tulajdonosa, a szórakozóhely felkapott a külföldi turisták körében. A falakon magyar plakátok, az asztalon Unicum-mécses, s a nemes nedű kapható is a pulton. A magyar fiatalasszony tanulmányait Pécsett végezte, az egyetemi városban ismerkedett meg laoszi származású későbbi férjével. Gyermekük, Anna 11 éves, Vientiane-ben jár iskolába, de nagyon kötődik Magyarországhoz is, szeret otthon lenni. „Először a laoszi emberek végtelen nyugalma lepett meg. Itt az időnek más dimenziója van, egy rohanáshoz szokott európai eleinte unatkozik, később rájön értékeire” – mesélte Liza, aki kifejtette, a férje rokonai hamar befogadták. Mint mondta, a laoszi családok nagyon összetartók, s bajban segítik a másikat. „A tolerancia fontos életükben, de az új családtagtól is elvárják, hogy tartsa tiszteletben szokásaikat. A konfrontációt kerülik, a kínosabb problémákat a szőnyeg alá söprik. A családi ünnepekre nagy hangsúlyt fektetnek, ez mindig jó alkalom a népes családi összejövetelre” – mondta el. A magyar fiatalasszony férjének tíz testvére van, sok köztük a tanult ember. Liza hamar megtalálta helyét az üzleti életben, mint meséli, először tanított, de dolgozott szobaasszonyként, felszolgálóként étteremben, majd hobbijának, a ruhatervezésnek hódolt. „Az általam tervezett ruhák nem a divatirányzatokat követik, inkább intuícióm gyümölcsei. Ez szép hírnevet hozott, egyre többen rendelnek tőlem. Közben 2009-ben nyitottam meg kávéházamat: az Icon Klub nem bár, inkább találkozási hely, ahol a betérők kulturált körülmények között beszélgethetnek.” – mondta el Liza, aki szerint Laosz, Luang Prabang igen népszerű az utazók körében, aki megérezte hangulatát, biztos, hogy visszatér.