A második bécsi döntés pillanatai

A trianoni békeszerződés után a magyar politika fő célja a területi revízió lett. A Csehszlovákiával szembeni magyar területi igényeket a Hitler, Mussolini, Chamberlain és Daladier között 1938. szeptember 29-én létrejött müncheni egyezmény záradéka értelmében kétoldalú közvetlen tárgyalások útján kellett volna rendezni.

Ezek eredménytelensége esetére angol–francia–német–olasz döntőbíráskodás jött volna szóba. Az 1938. októberi kétoldalú komáromi tárgyalások öt nap után megszakadtak. London és Párizs jelezte, hogy mégsem kíván részt venni a két ország határvitájában, és tudomásul fogja venni a német–olasz döntőbírói határozatot. Így született 1938. november 2-án az „első bécsi döntés”, amely a Felvidék egy részét visszajuttatta az anyaországnak.

Hitler 1939. március 13-án azt a kívánságot közölte Horthy Miklós kormányzóval, hogy a magyar csapatok késedelem nélkül vonuljanak be Kárpátaljára. Ez és az új lengyel–magyar határ elérése néhány napon belül megtörtént. (Az első bécsi döntés 11 927 négyzetkilométert és 1 050 000 lakost, köztük 86,5 százalék magyart ítélt vissza. 1939 márciusában 12 061 négyzetkilométer és 694 022 fő került vissza.) Románia idegesen reagált, a magyar–román határ mindkét oldalán 1940 nyarára mozgósított hadseregek néztek farkasszemet egymással. Az akkori magyar kormányfő, gróf Teleki Pál miniszterelnök, Csáky István külügyminiszter és Hory András, a románokkal tárgyalásokba bocsátkozó magyar küldöttség vezetője, mindhárman erdélyi származásúak voltak...

„Az egyik fél jajgatni fog”

Németországnak, amely 1939. szeptember 1-jén kirobbantotta az európai nagy háborút, érdeke fűződött ahhoz, hogy ne legyen háborús konfliktus első számú délkeleti olaj-, valamint búzaszállítója között. Amikor Moszkva 1940 júniusában elérkezettnek látta az időt, hogy visszaszerezze az első világháború után Romániához került Besszarábiát és Észak-Bukovinát, Bukarest részéről nem talált ellenállásra. Utóbbi nem vállalt három fegyveres konfliktust a Szovjetunióval, Magyarországgal és – Dél-Dobrudzsa kapcsán – Bulgáriával szemben. Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter 1940. június 28-án diplomáciai úton azt üzente Budapestnek, hogy mind Berlin, mind Róma engedékenységet tanácsolt Romániának, de Magyarország se ragadtassa magát súlyos következményekkel járó lépésre.

A magyarországi mozgósítás aggodalmat okoz, akárcsak a magyar–román határvillongások híre. Csáky külügyminiszter megígérte, hogy magyar részről alkalmazkodni fognak a tengelyhatalmak tanácsához, de kilátásba helyezte a magyar intervenciót, ha Románia teljesen összeomlik, ha forradalmi megmozdulások lesznek Romániában, ha a besszarábiai menekültek Erdélybe áramlanak, vagy ha a szovjet hadsereg a Kárpátok felé nyomulna előre.

Az Erdélyre vonatkozó magyar igényt azonban a románok elutasították. A Teleki-kormány a hadsereget a román határra vezényelte – ez igen bátor lépés volt, tekintettel a román erők nagyságára. A dolog sürgősnek tűnt, mivel a gyors német győzelmek a háború közeli végét ígérték. A döntésben szerepet kapott az is, hogy Románia július 1-jén felmondta az ország területi épségére vonatkozó brit garanciát – azaz Erdély megtartása érdekében Németországhoz közeledett. Hitler 1940. július 7-én Berlinben fogadta az olasz külügyminisztert, és elégedetlenségét fejezte ki „a magyar türelmetlenség zűrzavaros megnyilvánulásai miatt”, de hozzájárult, hogy július 10-én Münchenben fogadja Telekit és Csákyt. A magyar államférfiak előtt egyebek között kijelentette: „Ha Magyarország azt gondolja, hogy Románia ellen saját erejéből felléphet, és kész az ilyen akcióból származó esetleges következményeket saját felelősségére vállalni, akkor a Románia elleni háborús beavatkozásnak nem áll semmi az útjában.”

Hitler megjegyezte: „Magyarország sem anyagi tekintetben, sem csapatai számbeli erejét tekintve nincs olyan fölényben Romániával szemben, hogy biztos győzelemre számíthatna.” Ahogy magyar részről felismerték, hogy Hitler a katonai megoldás ellen van, kezdtek áthangolódni a tárgyalásos megoldásra, de csak Németország és Olaszország közvetlen részvételének feltételével. Hitler cinikus őszinteséggel megjósolta: „Természetszerűleg akárhogy is történjék a megosztás, az egyik fél mindig jajgatni fog, Erdély esetében valószínűleg mind a kettő.” A Turnu Severinben 1940. augusztus 16–24. között megtartott magyar–román tárgyalások a „süketek párbeszédének” minden jegyét magukon viselték a számtalan „szóbeli jegyzékkel” és „emlékeztetővel”. Érlelődött az a felismerés, hogy a magyar–román vitát csak a tengelyhatalmak döntőbíráskodása, vagy egy katonai akció oldhatja meg.

A területgyarapodás ára

A bécsi Belvedere-palotában Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter által augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés Észak-Erdélyt Magyarországnak ítélte, ugyanakkor szavatolta a megmaradt román területek integritását. Ciano naplója szerint Manoilescu román külügyminiszter elájult a döntés kihirdetésekor. Ribbentrop még az osztrák fővárosban aláíratott magyar és román kollégájával kötelezvényeket arra vonatkozóan, hogy a két országban élő német kisebbség korlátozás nélkül megőrizheti önazonosságát, szabad lesz körében a nemzetiszocialista világnézet propagálása, valamint az érintkezés a „nagynémet anyaországgal”. A második bécsi döntés eleve nem felelhetett meg a várakozásoknak Észak-Erdély bonyolult etnikai viszonyai, a magyar és román többségű területek keveredése, a Székelyföldnek a trianoni magyar határoktól való nagy távolsága miatt. Maga a második bécsi döntés két részből állt.

A német, az olasz, a magyar és a román külügyminiszter által aláírt jegyzőkönyv rögzítette: Magyarország és Románia képviselői meghatalmazták a német és az olasz kormányt, hogy rendezzék a Magyarország részére átengedendő erdélyi területek kérdését, és kötelezték magukat a döntőbírói határozat „fenntartás nélkül való végrehajtására”. A hatpontos döntőbírói határozat, amelyet már csak Hitler és Mussolini külügyminiszterei írtak alá, kijelölte az új, de „végleges” magyar–román határt, rendelkezett arról, hogy a román csapatoknak két hét alatt ki kellett üríteniük az átadandó területeket, kimondta, hogy Magyarországra átkerülő román nemzetiségű állampolgárok, valamint a másik országba átköltözni kívánó állampolgárok ügyét „nagylelkűen és előzékenyen kell kezelni”. Az átcsatolt terület 43 591 négyzetkilométer volt, 2 185 456 lakossal, akiknek 51,4 százaléka, 1 123 216 volt magyar (Dél-Erdélyben 400 ezren maradtak).

Visszakerült Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, Nagykároly és Marosvásárhely, továbbá Máramaros és a Székelyföld. A magyar hadsereg 1940. szeptember 5-én lépte át a határt, 8-án a Királyhágóig jutott, 9-én Ördögkútnál halálos áldozatokat követelő tűzharcra került sor, de ez volt az egyetlen fegyveres incidens. 11-én érték el Kolozsvárt, 13-án az új román–magyar határt. A nagyváradi és szatmárnémeti bevonuláson Horthy Miklós kormányzó is részt vett, az első hónapokban Észak-Erdélyben katonai közigazgatás működött. A területgyarapodásért az ország komoly árat fizetett. Németországot az érvényes megállapodásokon felül nyersanyaggal és élelmiszerekkel támogatták, még a belső szükségletek rovására is (kenyér- és lisztjegyet vezettek be).  A hazai német kisebbség kötetlenül szervezkedhetett, radikális lépések történtek a „zsidókérdésben”, személyi változások a politikai életben.

Teleki Pál gróf, miniszterelnök tudta: a németek nem nyerhetik meg a háborút, a revíziót nem tőlük várta, de azt el kellett fogadnia. Ezért le is mondott, ám Horthy nem engedte el, így kormánya hamarosan mindent teljesített: októberben engedélyezték a német csapatok átvonulását Románia felé, novemberben pedig aláírták a háromhatalmi paktumot, elfogadva a német–olasz hegemóniát, s szolidaritást vállalva egy újabb tengelyháborúval. Románia területi vesztesége felszította az ottani szélsőjobb harciasságát, ennek nyomán Magyarországon is fellendült a nyilasmozgalom.

Vissza mindent

Az 1945. január 20-án Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezmény érvénytelenítette a bécsi döntéseket, és előírta, hogy Magyarország vonja vissza csapatait az 1937. december 31-i határok mögé, majd az 1947. február 10-i párizsi béke visszaállította Magyarország 1938 előtti határait, semmisnek mondta ki az első és a második bécsi döntést, sőt a Szigetközben három falut át kellett engedni Csehszlovákiának. A nagyhatalmak elutasították a magyar igényt, hogy a román határt módosítsák ötezer négyzetkilométerrel Magyarország javára.

(A Múlt-Kor történelmi portál nyomán)