Vele vagy nélküle?

„Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is” (2Tim 2,11)

A megjelölt ige élet és halál nagy kérdései felé tereli gondolatainkat, és az ezekkel való szembenézésre ösztönöz minket. Azt viszont tudomásul kell vennünk, hogy e kifejezések bibliai használata különbözik a hétköznapitól. Amikor mi életről beszélünk, arra az időszakra gondolunk, ami a születéstől a halálig tart. Amikor pedig halálról beszélünk, arra a pillanatra gondolunk, amikor a szív utolsót dobban, és az első agysejt bomlani kezd. Hétköznapi megfogalmazásban: élünk és meghalunk. Ezzel az élet befejeződik, vége van. A Biblia viszont egészen más értelmet tulajdonít ezeknek a kifejezéseknek. A halálra nézve kettős értelemben fogalmaz: beszél meghalásról, és arra a pillanatra gondol, amikor az élet befejeződik; a halál viszont a Bibliában egy állapot, amelyben a pusztulás egészen bizonyos. Lehet, hogy az ember ebben az állapotban biológiailag még él, de kimondták már felette a halálos ítéletet, s annak végrehajtása csak idő kérdése. Az életre nézve két különböző kifejezést is használ a Biblia. Az egyik a test szerinti életet, a létezést, a vegetálást jelenti. Ezt az életet a halál tönkreteszi. De beszél egy másfajta, magasabb rendű életről is, arról a teljes, örökkévaló életről, amely felett a halál nem uralkodik, és amit nem tud megszüntetni. Ennek fényében mondja Pál: ha ebben a földi létünkben vele halunk meg, akkor vele együtt fogunk élni is.

1. Születésünkkor életet kapunk, de csak olyat, amit a halál tönkretesz – így igaz reánk nézve az ige szava: „az a neved, hogy élsz, és halott vagy” (Jel 3,1). A teljes életet mi nem tudjuk megszerezni, mert az nem azonos az életszínvonal emelkedésével, nem erőfeszítésünk eredménye, nem mi teremtjük meg magunk körül, és nem szüleinktől örököljük. Ezt csak ajándékba lehet kapni attól, aki meghalt és feltámadott, hogy életet szerezzen nekünk. Nem véletlenül hangoztatja Pál, hogy az örök életet csakis a Krisztussal való közösségben lehet megkapni: „vele”. Az örök élet feltétele, hogy ebben az életben vele legyünk – így pedig igazzá lesz a másik ige: „minket, akik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal” (Ef 2,5).

2. A mondat második fele azt hozza tudomásunkra, hogy a meghalás után is vele leszünk. Ennek a Krisztustól kapott életnek nem árt a halál, ezt a közösséget nem zavarhatja meg az elmúlás. A halálnak nincs többé fullánkja: elköltözéssé, átmenetellé szelídül. Vele leszünk, halálunk után azonnal. Ebben a bizonyosságban mondja Pál: „kívánok elköltözni és Krisztussal lenni, mert az sokkal inkább jobb” (Fil 1,23). Ennek tudatában mondja Jézus: „aki hisz énbennem, ha meghal is, él” (Jn 11,25). Aki földi létében vele van, halála után is vele lesz, vele él és vele uralkodik (Jel 20,4).

Húsvét ünnepén Isten ezzel a kijelentett igazsággal, ezzel az igaz beszéddel szeretné megerősíteni az élet és halál nagy kérdéseivel vívódó lelkünket. Emlékeztet arra, hogy mi létezünk, de születésünk jogán nincs örök életünk, a halál állapotába születünk, és a teljes életet nem tudjuk megszerezni. Örök életet csak az adhat, aki meghalt, és íme, feltámadott. Ő maga hív abba a közösségbe, amely olyan életet kínál, amely felett a halálnak nincs hatalma, amelyben a meghalás átmenetel az örök életre.

Mi általában így fogalmazunk: élünk és meghalunk. Ez az üzenet megfordítja a hagyományos sorrendet: meghalunk és élünk. Ha itt vele vagyunk, ott is vele leszünk. Húsvét ünnepén ezért az igaz beszédért adunk neki hálát, és dicsérjük az Urat, aki feltámadott, és nekünk életet adott.