Húsvéti pásztorlevél

„Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” Mt. 16,16

„Mostanában... folyvást azon töprengek, hogy igazából mit is jelent ma nekünk a keresztyénség, sőt kicsoda nekünk Krisztus?”– írja az örök érvényű, mindig időszerű kérdést 1944 áprilisában, tégeli börtöncellájában Dietrich Bonhoeffer, a 20. század egyik legnagyobb teológusa.

Tulajdonképpen nem új ez a kérdés, hiszen minden korszak komolyan gondolkodó keresztyén embere bizonyára feltette ugyanezt a kérdést. Valamennyiünkben valószínűleg valamilyen formában, valamilyen helyzetben szintén megfogalmazódott ez az alapvető, meghatározó kérdés. Így feltenni a kérdést lehet egyszerűen teoretizáló klisé, elméleti közhely bevezetése. Magyarán lehet egyszerűen ürügyként, formálisan megfogalmazni eme kérdést, különösen akkor, ha Krisztusra úgy tekint, mint valami elvont, filozófiai, történelem feletti fogalomra, „aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”. Értelmetlen ott a kérdés, ahol Jézus nem más, mint Isten-fogalom, szimbólum, elmélet, szellemi értékhordozó, holt betű, korlátok és szabványok közé szorított krédó. Értelmetlen ott az egész, ahol Jézus Krisztus csupán tiszteletre méltó tradíció vagy valami felemelő, katartikus élmény, hangulat, titok, valami, ami rajtunk kívül van, ami idegen. Valami, de nem valaki! Mi, örök kérdezők, Isten-keresők, mi Krisztusban olyan Személyt, olyan Urat ismertünk meg, aki nem arra vár, hogy őt valami messzi, elvonatkoztatott, szinte irreális rendszerben fedezzük fel.

Jézus Krisztus minden kor emberével, annak reális, valóságos élethelyzetében, valóságos állapotban – mint élő, megelevenítő, megújító, nagyon is valóságos, személyes módon találkozik. Jézus Krisztusról mi nem úgy beszélünk, mint aki volt, aki valamikor a történelemben élt, valami rendkívülit tanított és cselekedett, aki egyszerűen mindent beteljesítve elvégzett valamit, és így múlttá lett, legendává, mítosszá változott.

Mi Krisztusról mindig a jelenben szólunk, mint olyanról, aki nagyon valóságosan itt van életünkben, akivel mondhatni empirikus, megtapasztalható módon találkozunk. Mert bármennyire nehéz, ellentmondásos, emberileg irracionális, ki kell mondani, hogy Ő feltámadott, Jézus él, Jézus az Élő Úr, velünk van. „Te vagy a Krisztus, az Élő Isten Fia” – vallja Péter. Így a kérdés, hogy kicsoda ma nekünk Krisztus, valóban kihívássá, időszerűvé, értelemszerűvé válik! – és nem teoretikussá.

A „Hát ti kinek mondtok engem?” (Mk. 8,29) kérdésre nekünk is válaszolnunk kell, a magunk nyelvén, a magunk fogalmi rendszerében, a magunk élethelyzetéből, a magunk hitéből. Az erre a kérdésre adott felelet pedig egzisztenciális, életbevágóan fontos – üdvösség vagy kárhozat, élet és halál kérdése.

Bonhoeffer írja egyik legnépszerűbb írásában a Követésben: „Az olcsó kegyelem egyházunk halálos ellensége. Ma a drága kegyelemért kell harcolnunk. Az olcsó kegyelem, mint elkótyavetyélt áru, elherdált megbocsátás, elherdált vigasz, elherdált szentség... érték nélküli kegyelem. Drága kegyelem az evangélium, melyet újból és újból keresnünk kell, ajándék, amelyet kérnünk kell, ajtó, amelyen kopogtatni kell. Drága, mert követésre hív, kegyelem, mert Jézus követésére hív... Drága kegyelem Isten emberré létele.”

Kicsoda nekünk Jézus Krisztus? Ő az Élő Isten fia, Isten kiáradó élő és éltető szeretete. Ő az, aki meglát, észrevesz téged, az embert, az egyént, aki neveden szólít. Ő az, aki neked is, nekem is ezen az ünnepen azt mondja: Kövess engem! Emberek millióinak szól ez az üzenet: Kövess engem! S ott, ahol Jézus, az élő Úr megjelenik, követésre hív, ott mindig történik valami, ott elkezdődik valami új, valami felemelő, valami egészen más.

Jézus ma is követésre hív, az élő Úr vonzza, hívja az embereket, a bűnösöket, a sérülteket, az élet kitaszítottjait, a fogyatékosokat, de az egészségeseket, az erőseket, a „jókat” is. És számolnunk kell azzal, hogy a vele való találkozás, a meghatározó élmény váratlan fordulatot hozhat, új életté, áldássá lehet.

Nem elvenni akar, nem ítélkezni jön, nem fegyelmezni akar, hanem gazdaggá tenni. Jézus mondta: „azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek”.

A görögkeleti egyház húsvéti liturgiájának ősi imádsága mondja:

„Gyönyörűségek Pászkája,/Az Úrnak Pászkája,/Minden tiszteletet érdemlő Pászka virrad ránk./Pászka!/Öleljük egymást örvendezve./Ó, Pászka, szenvedők váltsága./Ez a feltámadás napja./Világosítson meg minket az ünnep./Öleljük át egymást./Mondjuk testvérnek a minket gyűlölőket is,/És bocsássunk meg mindenkinek a feltámadás által.”

„A Jézus követését komolyan vevő keresztyén ember nem térhet ki Jézus példája elől. Krisztus halálának és feltámadásának jelentését jórészt összefoglalja a felszólítás: „Öleljük át egymást”. És a „másik” nem csupán az, aki az egyház közösségében él, hanem „mindenki”, akiért Jézus meghalt, az ellenség is, akinek pontosan a szeretetnek ez a magához ölelő gesztusa kínálja fel a kiengesztelődést. Isten Jézusban magához ölel minden embert, ellenségeit is. Követőinek is ezt az utat kell járniuk.” (Várszegi Asztrik)

ERŐS VÁR A MI ISTENÜNK!