Húsvét előtti elbizonytalanodás

A hiszékeny emberek hit nélkül élnek. Veszélyesebb helyzetben vannak, mint a hitetlenek, mert könnyű martalékai ők a sátáni erőknek is. Amíg a hitetlenek tagadnak, addig a hiszékenyek a legostobább ördögi csapdákba is beleszédülnek. Ezzel természetesen nem a hitetleneket mentjük fel, és nem a tagadást bátorítjuk, hanem a hiszékenységnek határozzuk meg a sokszor észrevétlenül mélyebb és maradandóbb károsságát.

A húsvét előtti történéseket figyelve, megvizsgálhatjuk, miként élednek meg a kísértő szavai, miként elevenednek meg az istenkáromlás gondolatai. A halálos sötétségben szenvedő hiszékeny emberek, ahelyett hogy a menekvés lehetőségét fedeznék fel, még mélyebbre rontják sorsukat. A szenvedő Jézust nem megmentőnek, hanem kikezdhetőnek látják, és úgy is kezelik. Mindez azért történik, mert jobban megtanulták a sátán szavait, mint a közöttük szolgáló szenvedő bárány tetteit. Észre sem veszik, hogy úgy szólnak és kérdeznek, mint a kísértő annak idején Jézus negyvennapos böjtje alkalmával. „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré…, ha Isten Fia vagy vesd le magadat…” A kereszt mellett elmenők pedig hasonlóan szóltak. „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről…, ha Izrael királya, szálljon le most a keresztről…, bízott Istenben; szabadítsa meg most…, hadd lássuk eljön-e Illés, hogy megmentse.” Istenkáromló mondatok, amelyek ma milliárdnyi változatban fogalmazódnak meg újból és újból. Azonban többről van itt szó. Az emberi butaság korszakokon átívelő eseményének lehetünk a tanúi. A sátánt majmoló értelem próbál racionalizálni, igyekszik a végtelent korlátok közé fogni és rabul ejteni. Nem veszi észre, hogy a saját korlátjaitól éppen ez a megbilincselhetetlen végtelen szabadíthatja fel, és teheti az embert azzá, akinek teremtetett. Az ördögi észjáráson szocializálódó emberiség a maga szennyéből és romlottságából nemhogy kitörni nem képes, de egyre mélyebbre fúrja magát tehetetlen lendülettel. Ha valaki túlzásnak tartja ezt a megállapítást, akkor hallgassa meg azok beszámolóit, akik az éhezők milliói, a háborús zónák szemben álló népei közül hozzák a döbbenetes híreket.

Nem kell ennyire messze sem mennünk, mert környezetünk is bőven kínál példákat. Hányszor kell másra terelnünk a szót, ha egy gyermek éppen a szüleit említi fájdalmas példaként, amikor erőszakról, káromkodásról, munkakerülésről és egyéb törvényszék által nem büntethető, vagy nagyon enyhe ítélettel elmarasztalható jelenségekről beszélgetünk. Ma a hazugság, a becsületsértés, a lelki terror legritkább esetben kerül hatóság elé, de akkor is legfeljebb szabálysértés címén. Az erkölcseiben hanyatló és megújulni nem tudó világ lehet hiszékeny, sőt szelíd, akár szorgalmas is, de nem lehet fejlődésében boldog, alkotásaival örvendező és egyenletesen erősödő.

Valamennyien érezzük, hogy a súlyos gondok gravitációs sebessége uralhatatlan. A pokol vonzása sohasem volt enynyire egyértelmű. A világ végítéletváró és -sürgető, általunk jogosan bírált közösségei ebben azonosítják eszméik forrását, és ebben látják az általuk láttatott folyamat igazságát. A magunk bírálata azonban nem merülhet ki csupán a türelmetlenség melegágyán felfedezett tévedések leleplezésével. A biblia világos és egyértelmű választ ad arra, hogy a pokol mélységével szemben hol van a menny magassága, a tehetetlen alázuhanással szemben honnan jön a felhajtóerő. A húsvét előtti történet elbizonytalanított szereplői, akik az ördögi sugallat áldozatai lettek, vitathatatlanul a mindenkori embert önéletrontó állapotában mutatják meg. Ugyanakkor ez a történet azt is igazolja, hogy Istennek teljesen más elképzelése van ezekről az emberekről, és ezen akaratát nem titkolja el, sőt végrehajtásra készül.

A mindennapi embernek illik a hitet úgy fogadnia, amint egészséges személyiség tartozékát. Eszerint a hit belső azonosulás és bizalom. A biztos ismereten alapuló hit szívbéli bizalom is. Ezzel élni azt jelenti, mérték és tiszta elvek között lenni. Erre van szüksége az embernek, hogy ne essen a hiszékenység csapdájába, a kósza divatirányzatok markába, vagy a tiszavirág-életű eszmék kelepcéjébe.

A főpap előtt Jézus önvallomása így hangzik: „Mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin.” A legcsodálatosabb vigasztalás van ebben a kijelentésben. Emberfia, az emberek közé jött, nem vetette meg a pokol mélységének áldozatait. A nyomorult világba érkezett Isten szenvedő szolgája. A szenvedő ember együtt van a szenvedő Szolgával. A szenvedő ember a kereszten arcul üti és szembe köpi a szenvedő Szolgát, de Ő visszamegy a mennyei dicsőségbe, hogy a most méltatlanul viselkedő ember majdan lássa Hatalmas jobbján ülni Emberfiát. A történet a befejezett megváltás üzenetét hordozza. Ez a látás színről színre és Isten-közelben, azaz a mennyben történik. Íme miként menti meg Teremtőnk az erre érdemtelen embert a pokoltól, és miként ad helyet a mennyországban.

A jelen azonban még a haldoklás ideje. Kettéhasadt a templom kárpitja és a föld megrendült. A mennyet elzáró ajtó megnyílt, a halandót elnyelő föld többé nem az elkárhozók börtöne. Nehéz megébredni, rendkívüli a halálból életet látni, a pokoltól visszafordulni és a menny felé indulni. Az evangélium megörökíti a pogány századost, aki katonái között elsőnek eszmélt, és ekként tett vallást: „Bizony, Isten Fia volt ez.” Rajtunk múlik, hogy a százados múlt idejű mondatát, mi jelen és jövő időben értsük, mert Krisztus Jézus feltámadott.