Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök húsvéti pásztorlevele

Egy-egy nagyobb feladat befejezésekor, életünk nehéz periódusainak átvészelése után, gyakran mondjuk, hogy: \"nagy kő esett le a szívemről.\" És ez így is van, hiszen a feladat, a nehézség, kőként zárta el az utat a mi életünkben, kilátástalanná, reményvesztetté, sötétté téve a gondolatainkat, érzelmeiket. Félelmek kerítik hatalmukban ilyenkor az embert, mert nem lát túl a kövön, csak az élete elé görgetett súlyos követ látja, ami lezárja életterét.

Nem lát értelmet, célt, értékítéletében elbizonytalanodik, sőt életét is értelmetlen, értéktelen eseményhalmaznak látja. Bezárkózik életének elefántcsont tornyába, panaszkodásba, siránkozásba, rezignáltságba menekül. Hasonló lelki állapotban lehettek Jézus tanítványai is, a nagypénteki események után. A zárkózottság, a félelem, a kilátástalanság állapota uralta őket. Nem láttak mást csak a sír szájára görgetett hatalmas követ.

Nem volt bennük remény, nem jutott eszükbe mesterük ígérete, miszerint harmadnapra feltámad. Hiábavalónak tartották a tanítványságot, a testi-lelki áldozatot, az eddig Jézus mellett eltöltött időt. Úgy gondolták mindennek vége, minden hiábavaló volt, és ez a legborzasztóbb, a hiábavalóság, az értelmetlenség, a céltévesztés.

Ez ma, a XXI. században sem változott. Jézus mai követőiként, mi is azt tesszük, mint Jézus halála után a tanítványok. Egy-egy kilátástalannak, úttalannak látszó helyzetben, amikor a halmozódó válságok miatt egyre nehezebb a megélhetés, egyre kevesebb a munkalehetőség, nőnek az adók, nő a bűnözés és az erőszak. 

Nem merjük nyugodt szívvel kiengedni gyermekeinket az utcára, sokszor már a TV-t is félve kapcsoljuk be, mi is begubózunk, bezárkózunk, és félni kezdünk, nem látunk mást, csak az élet nehézségei által elénk görgetett hatalmas követ. A nagy megmozdíthatatlan, súlyos követ, és még véletlenül sem jut eszünkbe Jézus ígérete, miszerint ő velünk van minden helyzetben, minden napon, minden körülmények között \"a világ végezetéig.\"
A feltámadás történetből viszont tudjuk, hogy éppen ebben az állapotban történik meg az igazi csoda. Az Úr angyala leszáll a menyből, elhengeríti a követ és leül rá. Új utat, új lehetőségeket, új távlatokat nyit meg. Elhengeríti a követ és az eddig élettelen sötét kamra kilátástalanságát, megtöri a felkelő nap reményt hozó sugarainak fénye és melege mely a feltámadást, az életet, a továbblépést, az újrakezdést hirdeti.

Ennek a továbblépésnek a lehetőségét viszont csak azon kevesek veszik észre, akik bár tudják, hogy ott van a kő, mégis a kövön túl keresik a válaszokat, a kő másik oldalán lévő világot, az életet. Nem a kő a fontos, számukra, hanem az, akit eltakar előlük. Az asszonyok ezt tették. Nem maradtak bezárkózva, nem menekültek a siránkozás és önsajnálat sötét kamráiba, hanem talán félve, de mégis kiléptek az utcára és készen voltak szembenézni mindazzal, ami a kövön túl várta őket. Viszont mindez nem mondható el a tanítványokról.

Ők továbbra is bezárkóznak, s bár a kő már fizikailag nincs ott, ők még mindig ott látják, még mindig nem veszik észre, nem hiszik el, hogy Jézus feltámadott és él. Nem hiszik el, hogy valami egészen váratlan fordulat következett be, s éppen ezért lehet tovább lépni, valami újat kezdeni. Az egészet \"asszonyi fecsegésnek\", képzelődésnek, andalító mesének tartják. S bár elítéljük a tanítványoknak ezt az empirikus, racionális merevségét, mi sem vagyunk különbek. Bár tudjuk azt, hogy Jézus feltámadt, a kő már nincs ott, nem merjük megragadni az újrakezdés lehetőségét, hanem még mindig a súlyos kővel foglakozunk, ez foglalja le gondolatainkat, energiánkat, ez zárja le látásunkat.

Nem vesszük észre az új élet perspektíváit, nem látjuk meg a másik embert, a szolgálat lehetőségeit, nem érezzük keresztyénségünk, tanítványságunk felelőségének szépségét és súlyát. Olyanok vagyunk, mint az a koldus, aki egy város főterén éveken keresztül, napról-napra egy nagy köre ülve várta embertársai könyöradományait. Bár megélhetési mentőövként a város vezetői felajánlották, hogy ásson egy kutat azon a helyen, ahol koldulással tölti az idejét, de ő nem fogadta el a felajánlást, mert attól félt, hogy megszűnik megélhetőségének későbbi forrása.

Halála után a város tanácsa úgy döntött, hogy a koldus emlékére mégis megépítik a kutat. A kő elvétele után alig haladtak egy keveset az ásással, amikor egy tele láda kincset találtak, arany és ezüst ékszereket, érméket. Ott volt a kő alatt a megélhetés, a nyomor felszámolásának lehetősége, a földbe rejtett kincs, denem ragadhatta meg, mert a követ őrizgette, mert csak a követ látta, azon túl már nem.

Ezen a húsvéton Isten igéje arra bíztat minket, hogy merjünk túl látni az elénk gördülő köveken, legyen bátorságunk szembenézni a bennünk, szívünkön lévő kövekkel és legfőképpen engedjük Istent, hogy elgördítsen utunkból minden akadályt, mely a vele és embertársainkkal való kapcsolatot gátolja.

Kívánom, hogy minden kedves egyháztagunk azzal a húsvéti örömmel és reménységgel menjen tovább, melyet a sírtól visszatérő asszonyok is éreztek, hiszen megtapasztalták, hogy amit lehetetlennek véltek, mégis lehetséges. A sírból élet fakad, mely a mi számunkra is élet.  Kívánom, hogy mindannyiunk életében igaz legyen az, amit egyik ifjúsági énekünk így fejez ki: \"A kő már nincs ott, a gyásznak vége, örvendezz bátran, feltámadt a holt. Új reggel virradt felkelt a nap már, új reggel virradt tárd ki szíved. Új reggel virradt életet kaptál, új reggel virradt, Jézus közel.\"