– hangsúlyozza. A népi hagyományokat illetően árnyalt a helyzet, hiszen egy mai fiatal például szövést már jórészt nem lát, nem találkozik azokkal a munkaeszközökkel, amelyekkel nagyszüleink dolgoztak. Igaz, ha tudatosan keresi, biztosan megtalálja, nem bárhol, de találkozhat ezekkel az eszközökkel.

A régi életforma jelentősen megváltozott a szocialista időszakban, 1989-ig sok minden eltűnt az életünkből. Például a hagyományos gazdálkodás módja. Ahogyan mondjuk a kendert megtermelték, feldolgozták, a gyapjút megfonták és karácsonyra ruhát készítettek belőle a családnak, az addigi ünneplőruha pedig viselő lett. Erről rengeteg részlet él a köztudatban, aki pedig nem ismeri ezeket, minden bizonnyal nem is igényli az információt. „Nem mondanám, hogy nem találkozunk a hagyományokkal, inkább az a kérdés, hogy milyenekkel találkozunk.

– fogalmaz P. Buzogány Árpád.

A hagyományőrzés nem helyi „specialitás”

Szerinte egy városi és egy falusi fiatal különböző irányból találkozik a tradíciókkal. Egy kisebb, elzártabb faluban élő közösségben látja például a házi munkafolyamatokat, egy régebbi vagy ritkább népi mesterségnek a bemutatását vagy oktatását. Valószínű, hogy régebben sem volt ismert széles körben, nem fogott neki mindenki vesszőkosarat fonni, hanem népi mesterek specializálódtak egy-egy ágazatra. A hagyományőrző csoport megnevezés sem ezen a vidéken alakult ki, hanem magyarországi civil szerveződések, tánccsoportok, dalkörök tagjai nevezték magukat hagyományőrzőknek. Az ő tevékenységük arra irányult, hogy egy olyan helyi hagyományt, amely kezdett eltűnni, fenntartsanak, továbbadjanak a következő nemzedéknek.

„Nagyon sokan megfogalmazták, hogy ha nem tudjuk, honnan jövünk, honnan tudnánk, hová megyünk. Lefordítva a mi térségünkre: volt egy erős közösség, és abban helye volt a helyi kultúrának, a helyi viselkedésnek, a helyi életmódnak ezek részei voltak. Abban voltak otthonosak az emberek, azt ismerték meg, abba nőttek bele, anélkül hogy ezt valaki tanította volna nekik” – magyarázza a Forrásközpont munkatársa.

Folyamatos változásban

Mind a kultúra, mind a hagyomány, mind az ünnepeink folyamatosan változnak – ezt már Kádár Kincső néprajzkutató, kézműves emeli ki, aki egy tudományos játszóházat is vezet. „Jó példa erre a székely szoknya változása. Valamikor – főleg Csíkban – hosszúak voltak a székely rokolyák, aztán elkezdtek rövidülni, másképp kezdték zsinórozni, vagy megjelentek rajta a gyöngyök. Ennek mentén mindenre változásában kell tekintetnünk, amikor a népi kultúráról vagy a hagyományokról beszélünk” – magyarázza a néprajzkutató.

Az, hogy az ünnepeinket a mai napig megtartjuk, és például felvesszük a viseletet, azt jelenti, hogy nekünk ez fontos, a viselőjének fontos. Kincső azt vallja: ma már nem mindenki ismeri népviseleteink csíkozásának, színeinek a jelentését, a kódrendszerét, nincs beleszőve viselőjének gazdasági helyzete, életkori sajátosságai, társadalmi hovatartozása,

Mindeközben a termelési mód is folyamatosan változik – hiába akarnánk ez ellen tiltakozni –, hiszen ez a technikai fejlődés elengedhetetlen következménye. Ma már nem szapulunk, hanem bedobjuk a ruhákat a mosógépbe. Viszont a tánc vagy a népdalkincs továbbadásához kellenek azok az emberek, akik ismerik ezeket és igényük van arra, hogy továbbadják – magyarázza mintegy reagálva a folyton változó hagyományokra P. Buzogány Árpád.

„Az egész néprajzot, táncot vagy népdalkincseinket is nagyon sokan konstansnak tekintik, mintha ötszáz évvel ezelőtt is ezeket a táncokat járták volna, ezeket az énekeket dalolták volna. De mindig volt arra igény, hogy valami új bejöjjön a közösségbe, fogékonyak voltak az emberek mind az új táncra, mind az új népdalra.”

Például igyekszünk olyan lakásban élni, amely emberi léptékű, amelyet egyszerűen ki tudunk fűteni, fenn tudunk tartani, és nem halmozunk fel fölösleget, illetve szemetet. Ennek az új hulláma lehet valamilyen szempontból a zero waste (hulladékmentesség, szerk. megj.) gondolkodás. A szemetünkkel megpróbálunk úgy bánni, hogy ne terheljük a környezetet, vagy olyan tárgyakkal vesszük körül magunkat, amelyek nem egyszer használatosak” – hívja fel a figyelmet Kincső.

Hozzáteszi, a játszóházban is olyan játékokat készítenek, amelyek a szülők, nagyszülők gyerekkorát idézik fel – a gyermek csiszol, szegel, pótolja a fa hiányosságait, és ezáltal megtanul valamit. „Fontosnak tartom, hogy azt a praktikus tudást, amelyet útközben elfelejtettünk a felgyorsult társadalom, a kényelem miatt, egy kicsit visszabontsuk, és olyan rendezvényeink legyenek, hogy a végén fel tudjuk sorolni azt az ötféle szemetet, amit termeltünk, és mindez egy kicsi zacskóban elférjen. És ezt meg lehet valósítani gyerekekkel is, mert rendkívül fogékonyak erre.

Ha olyan a tálalás, hogy őket megszólítja, akkor vevők rá. Csak meg kell találni azt a hangot, amivel megszólítjuk a gyermekeket” – mesélt a munkájáról a néprajzkutató.

A régi átalakul, de megmarad

Kádár Kincső arra is kitért, hogy a kézművesek két nagy kategóriába sorolhatók. Az egyik csoportba azok tartoznak, akik a népi mesterségeket viszik tovább, tehát ők a hagyományos kézműves-tevékenységeket űzik. A másik csoport tagjait nevezhetjük dizájnereknek, akik munkájuk során időnként felhasználnak olyan népies elemeket, amelyeket átértelmezve, eredeti funkciójukból kiragadva új rendeltetéssel ruháznak fel, és így használják dekorációs elemként.

„Például találtam egy szép horgolt lepedőcsipkét, és úgy gondoltam, hogy ezeket a mintákat érdemes továbbvinni. Átértelmeztem egy mai használati tárgyba, és egy függőlámpát díszítettem csipkemintával.

– mondja az új és a régi ötvözéséről a szakember.

„Akkor mások voltak az értékek, a kihívások, egyéb tényezők voltak az életünkben, nem volt internet, televíziós csatorna. Most ezek lehetővé teszik, hogy egy mai fiatal találkozzon a hagyományokkal, például a különböző közösségi oldalakon, ahová táncházasok, néptáncosok, népzenészek töltenek fel videókat, osztanak meg tartalmakat. Emellett rengeteg amatőr néptáncegyüttes működik, sok iskolának vannak ilyen jellegű kezdeményezései, és sok felnőtt csapat is működik Erdélyben” – magyarázza Orendi István.

A népzenén töprengve felidézte: a kilencvenes évek legelején, amikor elkezdett népzenét tanulni, mekkora kincs volt, ha valakinek volt egy kazettája és azt átmásolhatták. „Ma óriási adatbázisok állnak rendelkezésre, például a Hagyományok Házában, a zenetudományi intézetekben, de az egyéb csatornákon is rengeteg lehetőség van anyagokhoz hozzájutni, megnézni felvételről az adatközlőket.

De itt van még az a generáció, amelynek tagjai a személyes kapcsolatokat, tapasztalatokat, élményeket, az adatközlőktől ellesett tudást valamilyen formában tudják közvetíteni, továbbadni” – hangsúlyozza a néptáncműhely vezetője.

Élő közösséget teremteni

És hogy miként lehet továbbadni néptánc- és népdalkincsünket? Egyszerű: művelni kell, és megteremteni annak lehetőségét, hogy mindenkinek elérhető legyen – emeli ki Orendi István.
„Amikor annak idején Udvarhelyen beálltam ebbe a körbe, az volt a cél, hogy kialakítsunk egy közönséget, közösséget. Ne csak előadásokat tartsunk, hanem hetente legyen táncház, néptánctanítás gyerekeknek, felnőtteknek. Elkezdtük szervezni a hangszeroktatást, a jeles napokkal kapcsolatos foglalkozásokat, mesedélutánokat, kézműves-tevékenységeket, hogy a felkínált lehetőségek tárháza minél szélesebb legyen, mert annál több embert tudunk bevonzani” – meséli.

Orendi elmondása szerint ez jól működik, a számok is ezt igazolják – március közepe előtt hetente öt-hatszáz ember is eljárt ezekre a rendezvényekre. Több mint kétszázan voltak a gyerekeknek szóló táncoktatáson, táncházban százan-százötvenen, százhúszan népzenét tanulnak, a felnőtteknek szóló táncoktatáson hetven-nyolcvan ember vesz részt. „Ezt törte ketté egy csapásra a járványhelyzet, de amint lehetőség lesz rá, újrakezdjük, folytatjuk.”

Ezért sem tartottak táncházat a virtuális térben, hiszen épp az élmény veszne el. A népzeneoktatást viszont át tudták emelni, online tartották meg az órákat.

P. Buzogány Árpád eközben arról számol be, hogy – más típusú tevékenységekről lévén szó – az elmúlt hónapokban több rendezvényük is átkerült az online térbe, a szervezők így próbálták fenntartani a kapcsolatot közönségükkel, megtartani az évek során kialakult kapcsot a közösségek között. „A virtuális világot a helyén kellene kezelnünk: ne tiltakozzunk az ellen, hogy létezik, mert most már ez is része lett az életünknek.

Valami olyan történt, ami mesterségesen megbénította azt a kommunikációs rendszert, ami a közösségekben az emberek között létezett” – magyarázza a Forrásközpont munkatársa.

Hagyományápolás világjárvány alatt

Így nem volt más választásuk: amit nem lehetett úgy megtenni, mint korábban, arra a virtuális térben kerestek megoldást. P. Buzogány Árpád elismeri: az idősebb nemzedék bizonyosan furcsállja, a fiatalok viszont könnyebben „veszik a lapot” ilyen szempontból, mert bennük nem olyan erős a kötődés valami olyan iránt, amit mondjuk egy hetvenéves személyesen megélt. „Húsvét másodnapján mondta egy nyugalmazott lelkész ismerősöm, hogy szerinte a kereszténység történetében ilyen húsvét még nem volt, hogy nem lehet menni a templomba. De ő is, én is és valószínűleg még sokan arra gondoltunk, hogy ha idén nem is, de jövőre ugyanúgy elmegyünk a templomba, az egyházi eseményekre.”

Rámutatott: kivételes helyzetben volt ez az esztendő ilyen szempontból, és a különleges helyzet speciális megoldásokat igényelt. A virtuális térben most sok mindent pótolni lehetett, de azért remélik, hogy jövő évben már nem ez lesz a helyzet. „És ha nem lesz ilyen, akkor nem a virtualitás fogja behelyettesíteni a sok száz éves egyházi hagyományt, amiben nemzedékek nőttek fel. Ne ítéljük el, nézzük azt, hogy ez hasznos volt, de ne ragaszkodjunk ahhoz, hogy mi magunk újítsunk meg olyan dolgokat, amire esetleg nincs is szükség” – hangsúlyozza a Forrásközpont munkatársa.