Monumentális művészet: a kihívás különlegessége – Beszélgetés Zsigmond Márton képzőművésszel

– Melyek voltak a pálya főbb mérföldkövei?

– Néhai tanáraim, a marosvásárhelyi Nagy Pál és Nagy József szülőfalumban végzett tehetségkutató tevékenységének hála indulhattam el a képzőművészeti pályán. Marosvásárhelyen az ötödik osztályban már az is egyértelművé vált, hogy a képzőművészetnek fogok élni. A családom nehéz társadalmi és anyagi helyzetét tekintve is, akkor ez volt az egyedüli üdvözítő út. A felső tagozat és a középiskola elvégzése után egy éven át édesanyám mellett műkedvelő szobafestőként működtem, majd Kolozsvárra felvételiztem és jutottam be elsőként a Pedagógiai Intézet rajztanári szakjára.

Háromévnyi maroshévizi pedagógiai gyakorlatot követően aztán véglegesen kiérlelődött bennem, hogy tanulmányaimat a monumentális képzőművészet vonalán Bukarestben folytassam. Elsőként kerültem be az évfolyamra, és négyévnyi tanulmányaimat elsőként is fejeztem be, azonban mivel ez esetemben már a második felsőfokú tanulmányi időszaknak számított, ösztöndíjat nem kaphattam. Drága szüleim egész életemben támogattak, önzetlenül segítettek…

– Azon nagyon ritka kivételek közé tartozik, aki a monumentalitásban teljesedett ki, erre fordította idejét és tehetségét. Minek a hatására indult ebbe az irányba, és legfőképpen milyen nehézségek mellett vagy azok ellenében sikerült maradandót alkotnia?

– Talán a kihívás különlegessége (ti. csak a döglött halak úsznak együtt az árral) késztetett arra, hogy ezt a megpróbáltatásokkal teli szakmát válasszam egy jóval könnyebbnek tűnő út helyett. A Felszabadulás című alkotásommal nem jutottam el a kiteljesedésig, csupán egy alázatosan áldozatos lépésig.

A sorssal nem érdemes alkuba bocsátkozni, ha nem tudatosan vállalod fel a sorsod, visszaél veled (ahogy Petőfi írja Ha férfi vagy, légy férfi című versében: „Félénk eb a sors, csak csahol; A bátraktól szalad...”). Sajnos a maradandóság, noha előfordulhat, nem tőlem függ, bizonyítják e tényt utóvédharcaim.

– Gondolom, a csíkszeredai mozi homlokzatán található mozaikjának történetére utal. Ez kétségkívül az ön legtöbb szem által látott alkotása, mely tíz év alatt készült el. 1994-ben avatták fel, majd a 2000-es évek elején ön azzal szembesült, hogy le akarják bontani a mozit (nyilván mozaikostól). Mi ennek a története?

Idejében rájöttem, hogy egy hiányszakma mellett döntöttem. Ebben a meggyőződésemben igazolt Sigfried Giedion építészettörténész és filozófus Breviario di Architettura című könyve (már 1956-ban megjelent az eredeti kiadása németül, nekem a 2008-as olasz kiadása került a kezembe), amelyben bizonyítja, hogy Európában több mint 200 évig nem volt monumentális művészet.

A mozin levő Felszabadulás története 1980-82-re nyúlik vissza, kétévnyi tervezést, majd hosszas elfogadtatási procedúrát követően fogtam bele Zsögödön a kivitelezésébe (még arról is nyilatkoznom kellett, hogy anyagi támogatás nélkül vállalom a munkát), a 21,8 x 7,5 méteres alkotás – bár a Transilvania mozi épületének átépítése következtében mára sajnos az alsó részét párkány, illetve üvegkorlát takarja – elkészülte számos bürokratikus akadály miatt sokáig húzódott, végül 1994-re kerülhetett a kiválasztott helyére. Később a mozit le akarták bontani, végül szerencsére felújították.

– Több helyen vallott arról, hogy a tanítást is tanulásként fogja fel: miközben tanít, tanul is a fiatal nemzedéktől, akik mindig új élményeket hoznak az életébe. A tanítás és alkotás hogyan fértek meg egymás mellett?

– A tanulás-tanítás kettős tevékenysége egymást kölcsönösen gerjeszti, e kettős adok-kapokban teljesedik ki az ember. József Attila 1924-ben írt, Nem én kiáltok című versében áll: „hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat.”

Valami jól kellett azért ezen a téren alakuljon, mert mindhárom gyerekem művészeti/zenei pályán indult el, az érdeklődést sikerült bennük is elültetni.

– Több műfajban, technikával alkot. Miképp dől el, hogy egy ötlet vagy téma milyen formában öltsön testet? Melyik a legkedveltebb technikája?

– Mindenekelőtt természetes kíváncsiságom késztetett arra, hogy a képzőművészet különböző ágaiban kipróbáljam magam. A monumentális művészet igényli a legnagyobb elszántságot és erőnlétet. A monumentális köztéri alkotás az alkalmazott művészet területére tartozik, ekként adott téregység esztétikai fókuszpontjában kell állnia. A táblaképnek vagy kisplasztikának/kisszobornak utólag találjuk meg a helyét, vagy illesztjük be az adott esztétikai környezetbe, ezzel tisztában kell lenni.

– Hogyan fertőzte meg az origami, melyet a diákjainak is igyekezett továbbadni, és könyvet is jelentetett meg róla?

– Az origamival vagy papírhajtogatással a kötelességtudat hozott össze.

Elhatároztam, hogy a gyerekekkel – legalább a félévenkénti tanítás lazább első és utolsó óráinak játékos kiegészítő tevékenységeként – kipróbálom. Tanulóim érdeklődéssel, szeretettel viszonyultak a tevékenységhez, és rájöttem, hogy szervesen beilleszthetem a tanrendbe. Végül a következő, első fokozati dolgozatomat is ebből írtam, és akár tankönyvként is használható formában megjelentettem.

– Hogyan néz ki egy átlagos napja a műteremben?

– Már régóta dolgozom egy összefüggő terv véglegesítésén, amely hét, egymást követő épületfalon jelenne meg, de amely gyakorlati kivitelezési lehetőségén már túllépett az idő. E tervsort és a vele kapcsolatos saját „véleményemet” szeretném hátrahagyni, bizonyítandó, hogy számomra mit jelent/ett a nagyon-nagyon sok munkát igénylő monumentális művészet.

– Még milyen tervek foglalkoztatják, a közönség hol találkozhat legközelebb a műveivel?

– Monumentális alkotásaimmal a közönség minden nap találkozhat Bukarestben, Csíkszeredában és Csíkdánfalván, festményeimmel és rajzaimmal pedig tárlatokon, ez utóbbiak tekintetében jelen pillanatban semmi biztosat nem tudok mondani.

Bálint Tamás