Arról, hogy hol és mikor alakult meg a minorita rend Európában, mikor települt meg Erdélyben, mi volt a feladata, illetve mennyire volt népszerű az egyszerű hívők körében, Bányai Réka könyvtárostól, a Teleki Téka munkatársától érdeklődtünk, aki elsősorban a fennmaradt Historia domus (háztörténet) és más források alapján foglalkozik a marosvásárhelyi minorita rendház 20. századi történetével. 

Tőle tudtuk meg például azt is, hogy

1927-től 1943-ig ismét a noviciátus működött benne. 1947-től előbb az állami tanítóképző leánybentlakása, majd az orvosi egyetem menzája és bentlakóinak egy része költözött a rendházba. De története nemcsak a 20. században ilyen viharos, hanem az évszázadok során is számos eseménynek volt tanúja és elszenvedője.

A kezdetek

A minorita rend megalakulása a 13. század legelején kezdődött. A kisebb testvérek rendjét (Ordo Fratrum Minorum) 1208-ban alapította Szent Ferenc, az ő halálakor (1226-ban) már mintegy tízezer kisebb testvér élt Európában. 1517-ben a ferences család hivatalosan két ágra vált: a szigorúbb életszabályokat követő obszervánsokra (a hétköznapi nyelvben őket nevezzük ferenceseknek vagy barátoknak) és az enyhébb szabályzatban élő konventuálisokra, vagyis minoritákra (Ordo Fratrum Minorum Conventualium). 1619-ben a harmadik ágazat, a kapucinusoké is önállósult.

Magyarországon és Erdélyben már Szent Ferenc életében megjelentek a ferencesek. Marosvásárhelyen a minoriták telepedtek meg 1332-ben, majd 1446-ban Hunyadi János kormányzó rendeletére a kolostort átadták az obszervánsoknak. A reformáció térhódításával (1556-ban) a szerzeteseknek távozniuk kellett a városból, épületeiket és javaikat a kolozsvári országgyűlés lefoglalta az ország szükségére.

Visszatértek, de a várból kilakoltatták őket

Bányai Réka elmondta, a 18. században térhettek vissza a szerzetesrendek Marosvásárhelyre: 1702-ben a jezsuiták, 1735-ben az obszerváns ferencesek. A minoriták előbb 1726-ban a várban, egy ajándékul kapott telken próbáltak megtelepedni, innen azonban a városparancsnokság kilakoltatta őket, így Udvarfalvára vonultak ki, az őket pártoló gróf Keresztes család birtokára. 1740–1741-ben végül a városi és egyházi hatóságok jóváhagyásával elfoglalhatták a Széles Márton által nekik adományozott telket. Itt emeltek kolostort és építették fel a Páduai Szent Antal tiszteletére szentelt templomukat 1760–1767 között.

Tevékenységük a 19. század végéig a lelkipásztorkodásban merült ki, többnyire három-négy atya lakott a kolostorban.

Mivel az első világháború alatt a beállt élelemhiány miatt a két intézmény ellátása akadozott, 1916-ban ezeket áthelyezték a Szepes vármegyei Csütörtökhelyre.

Viszontagságok a 20. században

Előbb a magyar, majd az uralomváltás után a román hatóságok lefoglalták és különböző célokra használták a rendházat, csak 1925-ben sikerült a rendnek visszaszereznie. 1927-től 1943-ig ismét a noviciátus működött itt, ez idő alatt mintegy 60 jelentkező ifjú közül 33-an jutottak el az egyszerű fogadalomtételig és mentek el Nagybányára, a rendi teológiára.

1944 szeptemberében a szovjet hadsereg közeledtének hírére a minorita szerzetesek is elmenekültek, de következő évben visszatértek. Próbálkoztak a noviciátus újraindításával, majd katolikus fiúbentlakást működtettek. 1947-től előbb az állami tanítóképző leánybentlakása, majd az orvosi egyetem menzája és bentlakóinak egy része költözött a rendházba.

Néhányan közülük 1956-ban térhettek vissza Marosvásárhelyre, ahol a templom mellett meghagyott néhány helyiségben éltek, a lelki szolgálaton, misézésen kívül egyéb tevékenységet nem végezhettek. Az 1990-es rendszerváltást két idős atya érte meg Marosvásárhelyen. A templom és a visszakapott kolostorépület ma is a minorita rend birtokában van, ám mivel a szerzetesi utánpótlást nem sikerült biztosítani, a gyulafehérvári főegyházmegye kezeli. Jelenleg a jezsuita szerzetesek látják el az itt működő egyetemi lelkészséget és a pasztorációt.

Nagyenyeden és Aradon népszerűbbek voltak a minoriták

„Erdélyben a 18. századtól több helységben éltek minoriták: Aradon, Lugoson, Kolozsváron, Nagyenyeden, Nagybányán, Szilágysomlyón, Kézdivásárhelyen.

Érdeklődésünkre, hogy mennyire volt népszerű a rend az egyszerű hívek körében, úgy fogalmazott, hogy erre elég nehéz válaszolni. Elmondta, hogy Marosvásárhelyen jóval látogatottabb volt a Keresztelő Szent János-templom, mivel sokáig ez volt a város egyetlen plébániája, és a (később lebontott) ferences templom, mivel az államosításig a barátok működtették a katolikus fiúelemi iskolát, tehát a gyerekek és hozzátartozóik az ő vonzáskörzetükbe tartoztak.

Más településeken, ahol a plébániát is a minoriták gondozták – például Nagyenyeden vagy Aradon – ennek köszönhetően sokkal ismertebbek, népszerűbbek voltak, Aradon, ahol a két világháború között a rendtartomány székhelye volt, nem csupán a város katolikus életét, de az egész magyar kultúréletet ők irányították, folyóiratot adtak ki, művelődési rendezvényeket szerveztek.