Bálint Attila. A paralimpia vakfoci sportágának nyolc játékvezetője közül az egyik székelyföldi volt
Fotó: Facebook/Bálint Attila
A parasportokról keveset tudunk, a nemrég zárult tokiói paralimpiáról is leginkább annyi maradt meg több sportbarátban, hogy a magyar küldöttség jól szerepelt, vagy hogy a román ifjúsági és sportminiszter, Novák Károly Eduárd ezüstérmet hozott haza. Nem csupán székelyföldi sportolók voltak az ötkarikás játékokon, a romániai küldöttséggel ott volt Japánban egy játékvezető is: a székelyudvarhelyi Bálint Attila. A 37 éves sípmester újoncként vágott neki a tornának. A tökéletes szervezésről, a sportág rejtelmeiről, megélt élményeiről és jövőbeli terveiről beszélgettünk.
2021. szeptember 26., 17:052021. szeptember 26., 17:05
– Játékvezetői karrierje egyik legnagyobb állomását jelentette, hogy ott volt a 2020-as tokiói paralimpián. Legalábbis a sportolóknál az ötkarikás játékokon való részvétel ezt jelenti.
– Amennyiben a vakfocit vesszük, egy paralimpián játékvezetőként, azaz angolul technical officialként részt venni a csúcsot jelenti. Ennél nagyobb torna nincs, a csapatoknak is az a céljuk, hogy négyévente kijussanak a paralimpiára, ott pedig a legjobb eredményt érjék el.
Ez egy eléggé nagy elismés. Ezt megelőzően voltam vakfoci Európa-bajnokságon, a világbajnokságra még nem kaptam küldést, de valószínűleg ezt követően már oda is hívnak.
– Ön labdarúgó- és teremlabdarúgó-sípmester, illetve strandfociban FIFA-játékvezető. A vakfoci, a paralimpiai sportág hogyan, mikor jött képbe?
– 2015-ben ismerkedtem meg vele, akkor a Román Labdarúgó-szövetség tanfolyamát végeztem el. Két évnek kellett eltelnie, amíg az országban is elindult ez a mozgalom, csapatalapítás, a paralimpiai szövetséghez való csatlakozás. 2017-ben Bákóban rendeztek egy Európa-bajnoki selejtezőt, amin a román válogatott szerepelt. Akkor érkezett a nemzetközi szövetség játékvezetői testülete, meghívtak a tornára. Igazából, akkor nem sok fogalmam volt az egész jelenségről. Ott kóstoltam bele ebbe a sportágba, lehetőségem volt egy-két meccsen közreműködni, vagy asztalbíró voltam. Innen kezdődött számomra minden.
– Mi is ez a vakfoci?
– Nagyon hasonlít a teremlabdarúgáshoz. A szabályok 80 százalékban megegyeznek a futsaléval, ezért is kerülhettem a közelébe. Persze vannak olyan specifikus szabályok, amelyek elősegítik, hogy a játékosok könnyebben tájékozódjanak a pályán, a tehetségüket, különböző képességeiket a legjobban felhasználják. Ami a különbség, hogy
A sportolók is egymás között beszélnek, a „voi”-t, azaz jövök kifejezést használnak, így tájékozódnak a pályán. Ez az Eb-selejtezőn való részvételem annyira jól sikerült, hogy még abban az évben meghívtak a berlini Európa-bajnokságra, ahol már láttam, hogy nagyon jó játékosok is vannak. Itt, helyi szinten még csak a próbálkozás volt meg.
Fotó: Facebook/Bálint Attila
– Ezt a nemlátók, a vakok játsszák csak?
– A paralimpián szereplő sportágban a B1 kategóriás látássérültek vehettek részt. Ezt amúgy egységessé tették, hogy ne legyen különbség, hogy valaki kicsit lát vagy valaki szinte semmit. Van egy szemüveg, amely alatt leragasztják a szemüket, azaz a látás nulla. A pályán egyedül a kapus lát. Rajta kívül még ketten segíthetik a játékosokat, az úgynevezett guide-ok. A játékteret háromba osztják, a védőrészben a kapus irányít, a középső részben az edző, a támadórészben pedig a kapu mögött álló egyik segítő.
Ezeknél a sportolóknál, miután egyik érzékszervük hiányzik, a többi jóval fejlettebb, sokkal jobban kihasználják, mint mi. Vagyis az érzést, a térben való tájékozódást a maximumra fejlesztik. A koordináció nagyon fontos, szinte csodaszámba megy, hogy ha például elesik, feláll, és rögtön tudja, hogy merre van a kapu, arrafelé indul el, akár gólt is szerez.
– Mennyire másabb futsal- és vakfocimeccset vezetni?
– Igazából nincs nagy különbség. A vakfociban van pár speciális szabály, ezeket be kell tartatnunk. Vagy az is, hogy sokkal többet kell nekünk kommunikálnunk, mint a teremlabdarúgásnál. Igazából azt kell megérteni, ami a vakfoci üzenete, hogy a labdarúgás mindenkié, mindenki játszhatja, ennek a kézzelfogható példája, hogy ez tényleg így is van.
– Nem idén, hanem tavaly kellett volna Tokióba utaznia. Milyen volt a paralimpia?
– 2019-ben tudtam meg, hogy 2020-ban ott leszek a paralimpián, aztán ez kihúzódott egy újabb évvel. Mindenki azt szerette volna, hogy legyen olimpia és paralimpia, aztán persze azt is, hogy nézőkkel szervezzék meg. Mikor lefújták az egészet, akkor mi, vakfoci-játékvezetők 2020 végén vágtunk neki, hogy felkészüljünk a paralimpiára. Nem találkozhattunk, így mi is a videókonferenciás megbeszéléseken fejlesztettük magunkat, társalogtunk a csapatokról, taktikákról. A felkészülés utolsó felében pedig szinte naponta kellett valami dokumentumot ide-oda küldenünk. Tokióban aztán teszt tesztet követett, a megérkezést követően azonban minden a helyére került, a szervezés a csúcskategóriába tartozott, amolyan japán módira tökéletes. Rengeteg szervező, önkétes segítette az utamat, a munkámat. Bármi gond adódott, rögtön volt kihez fordulni, ők pedig pillanatok alatt megoldották.
Nagyjából ez a szálloda–stadion és visszautat jelentette. A tokiói turistáskodás ezúttal nem fért bele, elmaradt. Nekem személyesen azzal, hogy nézők nélkül zajlott az egész torna, maradt hiányérzetem. Ezt leszámítva egy tökéletesen megszervezett sportesemény volt. Négy mérkőzést vezettem: három csoportmeccset és egy helyosztót. Ez volt az első paralimpiám, Romániából, újoncként. Nagyon elégedett vagyok.
– Ami a jövőt illeti, Párizs lebeghet a szeme előtt.
– Mindenképp az a cél. Addig még lesz Eb-selejtező, Európa-bajnokság, aztán meg vébé is. Vannak különböző lépések, de ismét azt az utat követem, hogy ott lehessek egy 2024-es paralimpián is. Párizsban már megvannak a tervek, hogy hol állítják fel a stadiont, az Eiffel-toronytól 300 méterre lesz. Ez nagy löketet ad, hogy ott pár találkozón közreműködhessek. Óriási élmény lenne. Ha pedig a döntőt is megkapnám, akkor az már a hab lenne a tortán.
Cikkünk eredetileg a Székelyhon napilap hetente megjelenő sportkiadványában, az Erdélyi Sportban látott napvilágot szeptember 21-én.
Torockó és környéke Erdély egyik felkapott turisztikai régiója. A Székelykő lábánál fekvő két magyar település vendéglátásból jelesre vizsgázik.
Reggel háromnegyed hatra érkeztünk a marosszentgyörgyi római katolikus templomba a hat órakor kezdődő roráté misére. Az emberek sorra léptek be a templomba, egyre többen érkeztek, kapcsolódtak be a rózsafüzér-imádságba.
Erdélyben sok savanyúságot fogyasztunk, és ennek jelentős része még mindig a családi konyhán készül el. Közkedvelt a savanyú káposzta és az uborka, de kis leleményességgel minden zöldségfélét biztonságosan savanyíthatunk.
Gyerekkorában Klán János az Érmihályfalva állatpiacának helyet adó fűben kezdte rúgni a labdát, majd 17 évesen már bemutatkozott a helyi, megyei bajnokságot nyerő felnőttcsapatban.
Általánosságban egyre kevesebben tartanak sertést, Gyergyó vidékén azonban még mindig vannak, akik a téli hónapokban disznót vágnak, hogy az állat szinte minden részét feldolgozva megrakják a mélyhűtőket, éléskamrákat.
Évtizedeken keresztül testi épségét kockáztatta a vendégcsapatnak az a futballistája, aki testcsellel, egy keményebb szereléssel vagy netán góllal merészelte megtréfálni valamelyik bányavidéki ellenfelét.
Kevés téma van, amiről annyit beszélünk, hallunk és olvasunk, mint az egészséges táplálkozás és a mindennapi étkezéssel összefüggő kiegyensúlyozott életmód.
Nem lesz könnyű a jövő esztendő, figyelmeztetnek a kiadványunknak nyilatkozó gazdasági és pénzügyi szakértők, akik szerint a háztartások, a vállalkozások és az állami költségvetés is komoly kihívásokkal néz szembe.
Kárpát-medencei versenyeken díjnyertes szörpöket és lekvárokat állít elő saját gyümölcsösében megtermett nyersanyagból a kebelei Cseh házaspár.
A Máltai Szeretetszolgálat háza táján egész évben zajlik az élet, de az advent időszaka különösen aktív Marosvásárhelyen és Csíkszeredában is.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!