Ez egy eléggé nagy elismés. Ezt megelőzően voltam vakfoci Európa-bajnokságon, a világbajnokságra még nem kaptam küldést, de valószínűleg ezt követően már oda is hívnak.

– Ön labdarúgó- és teremlabdarúgó-sípmester, illetve strandfociban FIFA-játékvezető. A vakfoci, a paralimpiai sportág hogyan, mikor jött képbe?

– 2015-ben ismerkedtem meg vele, akkor a Román Labdarúgó-szövetség tanfolyamát végeztem el. Két évnek kellett eltelnie, amíg az országban is elindult ez a mozgalom, csapatalapítás, a paralimpiai szövetséghez való csatlakozás. 2017-ben Bákóban rendeztek egy Európa-bajnoki selejtezőt, amin a román válogatott szerepelt. Akkor érkezett a nemzetközi szövetség játékvezetői testülete, meghívtak a tornára. Igazából, akkor nem sok fogalmam volt az egész jelenségről. Ott kóstoltam bele ebbe a sportágba, lehetőségem volt egy-két meccsen közreműködni, vagy asztalbíró voltam. Innen kezdődött számomra minden.

– Mi is ez a vakfoci?

– Nagyon hasonlít a teremlabdarúgáshoz. A szabályok 80 százalékban megegyeznek a futsaléval, ezért is kerülhettem a közelébe. Persze vannak olyan specifikus szabályok, amelyek elősegítik, hogy a játékosok könnyebben tájékozódjanak a pályán, a tehetségüket, különböző képességeiket a legjobban felhasználják. Ami a különbség, hogy

A sportolók is egymás között beszélnek, a „voi”-t, azaz jövök kifejezést használnak, így tájékozódnak a pályán. Ez az Eb-selejtezőn való részvételem annyira jól sikerült, hogy még abban az évben meghívtak a berlini Európa-bajnokságra, ahol már láttam, hogy nagyon jó játékosok is vannak. Itt, helyi szinten még csak a próbálkozás volt meg.

Ezeknél a sportolóknál, miután egyik érzékszervük hiányzik, a többi jóval fejlettebb, sokkal jobban kihasználják, mint mi. Vagyis az érzést, a térben való tájékozódást a maximumra fejlesztik. A koordináció nagyon fontos, szinte csodaszámba megy, hogy ha például elesik, feláll, és rögtön tudja, hogy merre van a kapu, arrafelé indul el, akár gólt is szerez.

– Mennyire másabb futsal- és vakfocimeccset vezetni?

– Igazából nincs nagy különbség. A vakfociban van pár speciális szabály, ezeket be kell tartatnunk. Vagy az is, hogy sokkal többet kell nekünk kommunikálnunk, mint a teremlabdarúgásnál. Igazából azt kell megérteni, ami a vakfoci üzenete, hogy a labdarúgás mindenkié, mindenki játszhatja, ennek a kézzelfogható példája, hogy ez tényleg így is van.

– Nem idén, hanem tavaly kellett volna Tokióba utaznia. Milyen volt a paralimpia?

– 2019-ben tudtam meg, hogy 2020-ban ott leszek a paralimpián, aztán ez kihúzódott egy újabb évvel. Mindenki azt szerette volna, hogy legyen olimpia és paralimpia, aztán persze azt is, hogy nézőkkel szervezzék meg. Mikor lefújták az egészet, akkor mi, vakfoci-játékvezetők 2020 végén vágtunk neki, hogy felkészüljünk a paralimpiára. Nem találkozhattunk, így mi is a videókonferenciás megbeszéléseken fejlesztettük magunkat, társalogtunk a csapatokról, taktikákról. A felkészülés utolsó felében pedig szinte naponta kellett valami dokumentumot ide-oda küldenünk. Tokióban aztán teszt tesztet követett, a megérkezést követően azonban minden a helyére került, a szervezés a csúcskategóriába tartozott, amolyan japán módira tökéletes. Rengeteg szervező, önkétes segítette az utamat, a munkámat. Bármi gond adódott, rögtön volt kihez fordulni, ők pedig pillanatok alatt megoldották. 

Nagyjából ez a szálloda–stadion és visszautat jelentette. A tokiói turistáskodás ezúttal nem fért bele, elmaradt. Nekem személyesen azzal, hogy nézők nélkül zajlott az egész torna, maradt hiányérzetem. Ezt leszámítva egy tökéletesen megszervezett sportesemény volt. Négy mérkőzést vezettem: három csoportmeccset és egy helyosztót. Ez volt az első paralimpiám, Romániából, újoncként. Nagyon elégedett vagyok.

– Ami a jövőt illeti, Párizs lebeghet a szeme előtt.

– Mindenképp az a cél. Addig még lesz Eb-selejtező, Európa-bajnokság, aztán meg vébé is. Vannak különböző lépések, de ismét azt az utat követem, hogy ott lehessek egy 2024-es paralimpián is. Párizsban már megvannak a tervek, hogy hol állítják fel a stadiont, az Eiffel-toronytól 300 méterre lesz. Ez nagy löketet ad, hogy ott pár találkozón közreműködhessek. Óriási élmény lenne. Ha pedig a döntőt is megkapnám, akkor az már a hab lenne a tortán.