Értékes generációkat nevelt ki: Györgypál Tamás szinte egész életét jégkorongozók tanításának szentelte

Kilencedik osztályban megalakult a híres Lyceum csapata a Matematika-Fizika (mai Márton Áron) Gimnáziumban, ahol a mi sportosztályunkba összegyűjtötték a korosztály legjobb csíki hokisait, de Gyergyóból és Felcsíkról is érkeztek tehetséges játékosok. Harmincan voltunk az osztályban, mindenki hokizott, ebből az osztályból kerültek ki a minden idők legjobb romániai hokisai közé tartozó játékosok: Antal Előd, Gál Sándor, Sólyom László, Bartalis Lajos, Nagy Zoltán, és a sort folytathatnánk.

Felnőtt szinten a Lyceum után játszottam Kolozsvár, Gyergyószentmiklós és később a Bukaresti Sportul Studențesc csapatában. Nem volt könnyű akkortájt a Testnevelési Főiskola nappali tagozatára bejutni, többször felvételiztem Kolozsváron, de ott a felvételinél a jégkorongot nem fogadták el, labdarúgás volt a választható szak a felvételinél, ahol nagyon lepontoztak, pedig tornából és anatómiából kiválóan teljesítettem. Letöltöttem a hosszú katonaságot, végül simán bejutottam a bukaresti főiskola nappali tagozatára, ott végeztem egyetemet testnevelés szakon. Az egyetem után kihelyeztek Vaslui megyébe, a Băcești nevű településre tanárnak, de ott már az elején elmondtam nekik, hogy nem fogok maradni. Pár hónap után sikerült átkerülnöm Kézdivásárhelyre, majd egy év után Mezey Imre segítségével a csíkszeredai sportiskolához. Azóta, az 1980-as évek elejétől ott tevékenykedem.

– Több hokis generációt kinevelt. Hogyan emlékezik vissza ezekre a csapatokra?

– Amikor az egyik edzőkolléga, Ferencz Jancsi bácsi átköltözött Magyarországra, átvettem a csapatát, vittem tovább.

A folytatásban pedig két korosztályt vittem ki teljesen, az óvodától a 12. osztályig, az 1986 utáni, illetve a 2000–2002-es generációt. Ez utóbbiakból szintén számos jó hokis került ki, az előbbi a Molnár Zsolt és Virág Csanád által fémjelzett csapat, az utóbbinak pedig Eduard Cășăneanu volt a vezéralakja, aki 2016-ban Lillehammerban aranyérmet nyert Romániának az ifjúsági olimpia jégkorongügyességi próbáján.

A harmadik sorunk 14 évesekből állt. Az első évben még nem, de a másodikban már a Steauán és a Sportklubon kívül szoros meccseket játszottunk a többi gárdával, igaz, akkor csak a Sportklubnak és a Steauának voltak idegenlégiósai. Emlékszem arra is, hogy Marius Gliga, a Steaua akkori edzője kérte játékosait, hogy kevésbé alkalmazzák a fizikai kontaktusokat a gyerekek ellen.

Szép emlék az is, hogy már az első csapatommal, az 1976 utániakkal cserekapcsolatot alakítottunk ki a magyarországi klubokkal. A magyar szövetség későbbi vezetője, a magyarországi hokisport fejlődésében oroszlánrészt vállaló Kovács Zoltán volt akkor a Budapesti KSI edzője, velük működtünk együtt, a gyerekeket családoknál szállásoltuk el. A KSI-ben játszott akkor a később szép karriert befutó Szuper Levente kapus. Mi az elején simán vertük őket, azonban amikor 12. osztályosok lettek a gyerekek, szorosak lettek a meccsek, mert ők járták a világot, jobban fejlődtek. A későbbi csapataimmal is rendszeresen számos külföldi tornán (Bled, Auronzo, Rosenheim) vettünk részt, aztán később elindulhattunk a magyar bajnokságokban, ahol az általam irányított csapatok mindig az érmes helyekért küzdöttek.

Régebb minden gyerek hokis akart lenni, rengetegen jelentkeztek, és a legjobbak megmaradtak. Azóta sokat bővült a sportágak palettája, kevesebb gyerek akar jégkorongozni, nagyon kicsi korban például sokkal többen választják a labdarúgást. Egy másik probléma a sportiskoláknál, hogy a jelenlegi törvények szerint egy tanárnak két csoportja kell legyen, holott szakmailag már nem vita, hogy egy csapattal legalább két edzőnek kellene foglalkoznia, és a kapusok mellé külön szakember kellene. 

ahol szép eredményeket értünk el, döntetlent játszottunk Lengyelországgal, és csak gyengébb gólkülönbség miatt estünk ki. Érdekesség a 2006-os januári, bukaresti U20-as vébé, ahová az utolsó pillanatban hívtak be. Az akkori vezetőedző a tanítványaimnak megtiltotta, hogy egymás között magyarul beszéljenek, ezért ők december végén buszra ültek és elindultak haza. Kurkó János György volt a szakszövetség akkori vezetője. Én éppen a családdal készültem szilveszterezni a Hargitán, amikor felhívtak telefonon. A bukaresti román sajtó mesterségesen felnagyította az esetet, etnikai konfliktust fabrikált. Én magyarul is tartottam az edzéseket a válogatottnál, mert a gyerekek 90 százalékának magyar volt az anyanyelve.

– Mi a véleménye a romániai, pontosabban a székelyföldi jégkorong-utánpótlás jelenlegi helyzetéről?

– Pénzügyileg a Székelyföldi Jégkorong Akadémia nagyon jól áll, kezében van minden adu, amin keresztül a fejlődést elő tudja segíteni.

Én nem látom jónak az ott állandó jelleggel történő edzőcseréket. Egy évig edzek egy csapatot, majd átveszek egy másik csapatot. Mindenki vet a másikra, nem vonható felelősségre végül senki. A jelenleg az U18-as csapaton kívül majdnem minden magyar bajnokságban részt vevő akadémiai csoport a második vagy harmadik értékcsoportban szerepel, és ez semmiképpen sem előrelépés. Ha visszagondolok, hogy a jégkorong-akadémia megjelenése előtt a Csíkszeredai ISK csapatai minden korosztályban az első öt között voltak a magyar bajnokságban,

– Többször, több helyen elhangzott, hogy a hokis akadémiát nem Karcfalván, hanem Csíkszeredában kellett volna létesíteni. Mi a véleménye erről?

– Politikai döntés volt, a szakmát nagyon nem kérdezték meg erről. Az első fázisban még Ráduly Róbert Kálmán akkori csíkszeredai polgármester és Zsigmond Barna Pál konzul is úgy szerette volna, hogy Csíkszeredában létesüljön a Székelyföldi Jégkorong Akadémia, de aztán más érdekek érvényesültek. Bizonyos fokig végül meg is értettem ezt a döntést.