– Hogyan választotta ezt a hivatást?

– Kisgyerekként a konyhában szerettem játszani a 3 lejes mustárospohárral, ami a kehely volt, benne a málnaszörp a bor, és egy alsó lepedővel, amit ideadtak, ami a miseruhát jelképezte. Nem voltak nagy égi jelek, látomások meg hallomások, ez így jött.

– Marosvásárhelyen kezdte a papi szolgálatot, ahol nagyon szerették, közösségépítő tevékenységet végzett. Utána viszont Rómába ment egyházjogot tanulni, és következett Tür.

–  A római továbbtanulásról főegyházmegyei szinten döntöttek, biztosan látott valaki ebben fantáziát, és tudta, hogy nagy szüksége van a főegyházmegyének.

Tür az a második szerelem volt. Eltöltöttem tizenegy évet egy olyan helyen, amiről addig soha életemben nem hallottam. De hát közös barátunk, a Google mindig segít, rögtön megnéztem, hogy Tür, és német ajtóreklámok jöttek elő, más semmi.

Jött tizenegy nagyon kemény, nagyon mély és nagyon hitelesnek megélt esztendőm, ott újra éreztem, jó, hogy pap vagyok, de kórházba vivő sofőr és még sok minden más. Lassan a helybéliek kezdtek kigyógyulni abból a nyelvi betegségből, ami szinte a nyelvvesztésig terjedt.

Én döbbentem meg a legjobban, amikor beindult a magyar oktatás, hogy nagyon sok román anyanyelvű gyerek is jött. Mert hát a házi feladatokat is megoldottuk, hogy nyújtsunk is cserébe valamit, ha már odaküldték a gyereket. Utána bekapcsolódtak a román gyerekek is a magyar játékokba, kézműveskedésekbe. Nagyon sok programot sikerült odavinni, ami nem mérhető sem pénzben, sem energiában, semmiben, csak szívben. Az, amit szívvel odahelyeztünk, én hiszem, hogy hosszú ideig megmarad, akkor is, ha úgy tűnik, hogy most más világ van megint.

A gyerekekkel, fiatalokkal tartott hittanórák és az igehirdetések azonban mindig nagy élményt jelentettek. Próbáltam ugyanúgy megélni, mintha a legkisebb falusi plébánián lennék. Az ott eltöltött időm javát a Szent Mihály-templom felújításának szenteltem, és igyekeztem a nagyon komoly döntésekben jelen lenni, és úgy dolgozni, hogy a plébániának és a közösségnek a javára legyen minden.

Attól, hogy kevesebben vagyunk, nem vagyunk kisebbek. És erőt adni csak jelenléttel lehet. Nem fél téglával mellet veregetve, hanem jelenléttel.

– Mekkora a közösség Ernyében?

– Az, hogy papíron hány ember után fizetünk Gyulafehérvárra évi adót, az egy nagy szám ahhoz képest, amit elbír ez a közösség. De én azt szeretném, ha abból a 680–700 lélekből, akik itt, ebben a régióban vannak, minél többen bekapcsolódnának a plébániai életbe. És hogy ne egy szolgáltató hivatal legyünk.

Valamilyen módon életében kellene becsábítani az embert, nem halálában. Halálában tiszteletben kellene tartanunk azt, amit ő életében irányunkban tanúsított.

De ez jó arra, hogy mentsem az irhámat, még ha nem is igyekeztem korábban sem a közösséggel ápolni a kapcsolatot, most ha rákérdez a lelkipásztor, hogy erre az alkalomra jön-e, akkor jön a válasz, hogy jaj, hát tudja... És ezzel kihúzzák a szőnyeget a lábam alól. Nem tagadom a járványt, én is túléltem, jó mélyen voltam benne, de ez nem töltött meg félelemmel.

De az élő szó az élő szó, a szemkontaktus az szemkontaktus marad. Ezért fontos, hogy valamilyen módon legyünk már túl ezen a járványon.  Most nyolcvan-kilencvenen járnak a vasárnapi misékre, és igyekszünk betartani a járványügyi szabályokat is, de azt szeretném már, hogy a gyerekekkel üljünk be a kisbuszba, és menjünk el egy napra vagy egy hétre táborba.