Égő lármafák fénye költözött képeinkbe – Beszélgetés Hlavathy Károly fotóművésszel

2020. január 13., 18:18

„Képpé formálva, amit a fényképezőgép megörökített, mondom el mindazt, amit éreztem és láttam. Fotós létem egyfajta számadás négy évtized »látvajáró« vándorlásaim időszakáról – vallja Hlavathy Károly a fotográfusi pályájáról.

Hlavathy Károly Fotó: Facebook/Hlavathy Károly

– Honnan indult ez a vándorlás?

– Gyermekkoromban festőművész szerettem volna lenni, példaképem Laci bácsi volt, a falusi mozigépész. Hegyvidéki tájakat, házikót, kis patakot, rajta apró hidat, legelésző őzikéket és egyéb giccsfestészeti alkotásokat festett az újonnan épült házak tornácainak falára. Édesapám mellett viszont (aki tanító bácsi, és jól rajzolt) idővel megértettem, hogy nekünk miért nincs őzike a falon, valamint csillámüveges vakolat a homlokzaton.

A középiskolában aztán felfedeztem a műszaki rajzot. Egy ideig kacérkodtam a műépítészet gondolatával, de belátva, hogy rajztehetségem oda nem elég, az építőmérnöki kar mellett döntöttem. 16 éves koromban kaptam az első fényképezőgépemet. Fotóztam, érdeklődtem, tanultam, és

idővel rájöttem, hogy a gép lehet „az ecset”.

Értelmet kapott a fotográfia, mely később szenvedéllyé, életformává alakult.

Vasárnap (a Sziget kiállítás anyagából) Fotó: Hlavathy Károly

– Feltűnően szerteágazó az érdeklődési területe, szociofotók, aktok, portrék, tájképek, az épített örökség visszaadása jelzik útját. Hol talál rá a témára?

– Visszautalnék a vándorlásaimra, azok alakítottak. A Szatmár megyei Szaniszló 1955-1970 között többségében svábok lakta település közel a magyar határhoz. Tanító család gyermekeként tanultam a helyi iskolában, jártam tavaszi akácerdőben, égető forróságban búzatáblákon, sárga homokdűnékre ültetett szőlősben, dinnyeföldeken.

Az ezt követő nagykárolyi gimnáziumi éveket meghatározta a világszerte lázadó fiatalok béketüntetése a szeretet és szabadság jegyében. Kettészakadt a világ.

A határ mentén teljes volt a kulturális emigráció. Magyarországi rádióból hallgattunk zenét, magyar televízióban néztük a másokról szóló híreket, kisútlevéllel Debrecenbe jártunk „csencselni”, és Pestre szöktünk koncertre, moziba, múzeumba. Majd a katonaévek következtek Désen, a román népi hadsereg az erőfitogtatás intézménye, a kaszárnya a kiszolgáltatottság, a félelem, a diszkrimináció, az ok nélküli megtorlások színhelye.

1975-80 között a műszaki egyetemi évek következtek, ekkor Kolozsvár az erdélyi magyar diákság szellemi mentsvára volt. A diáknegyed fergeteges élete magával ragadott, belesodort az érzelmek örvényeibe, a nagyváros forgatagából a nyugati szigethegység kies tájain át a diák fotóklubba. A pihenés vagy kikapcsolódás nyugalmát és a nyári nagykirándulások szabadságát keresztezték a szocialista nevelőmunka táborai, a hősies diákélet önrendelkező, önellátó, önkritikus, öndicsérő és önbutító kötelező momentumai.

A fotóklub alkotóműhely volt, ahol a felgyűlt „kimondhatatlan” a kifejezés útjait kereste.

Végül a Székelyföld 1980-tól a hagyományőrző, nemzeti identitásukat vállaló, szülőföldjükhöz ragaszkodó szabad emberek földje. Négy év alatt kivitelezett ötéves terveket teljesítettünk, és közben esztelenül bontottunk és romboltunk: házat, templomot, iskolát és várat. A pusztítás és pusztulás fenyegetettsége, a félelem, az öttagúra gyarapodott családom, mindennapjainak bizonytalansága ráncolt és keményített éveken át. A vers, a dal, a könyv volt a fegyvere az ellenszegülőnek, és mi megtanultunk olvasni a sorok között, égő lármafák fénye költözött akkori képeinkbe.

Felszín Fotó: Hlavathy Károly

Látvajárás

– Mi inspirálja?

– A tanulás, az alkotócsoportok (fotóklubok) ösztönző ereje, az építőmérnöki munkával járó rengeteg terepezés vezetett a tudatos „látvajárás” elsajátításához. Meglátni, kiválasztani, dönteni és exponálni.

Kezdetben a megörökítés, a mentés és megmentés gondolata kísért.

Jártam templomok, kúriák, iskolák, malmok, parasztházak, sírkövek között, és néztem szét a tájba templom tornyából, vár faláról, patak partjáról. Félénken pillantottam be résre nyitott kapun, kivilágított ablakon, nyitott templomajtón udvarba, házba. Zavartan köszöntöttem a velem szembejövő falusi embert vagy szólítottam meg a padon ülő nénit. Évszázadok történetét őrző falakat, beléjük szövődő emberi sorsokat, útját kereső vándort, halottaink zaklatott, háborgó lelkét, és fájó fájdalmat láttam.

Városon lakom, és a falut választottam fotózásaim helyszínéül. Mert akkor szeretek igazán fényképezni, ha otthon és jól érzem magam. Otthon, ahol az emberek köszönnek egymásnak az utcán. Otthon, ahol idős emberek arcán régi ismerősök és barátok vonásait vélem felfedezni. Otthon, ahol egy baktató lovasszekér néhai poros utcák emlékét idézi fel, és jelentéktelennek tűnő apró dolgok tűnnek elő. Otthon, a faluban, ahol nincsenek gazdátlan kutyák!

A templom (a Ködkísérők sorozatból) Fotó: Hlavathy Károly

Szemfedő ablakok leomlott falak előtt

– Mennyire valós még ez az idilli falukép?

– A székelység ittlétének, múltjának és jelenének élő bizonyítéka a falu, azáltal, amit hagyatékként magában hordoz. Sorsának, fennmaradásának vagy pusztulásának kérdése újra időszerűvé vált. Olyan pusztulás fenyegeti, amire talán nem is gondoltunk volna akkor, amikor a hatalom buldózerekkel támadt a falvainkra.

Most mi folytatjuk a munkát: lebontjuk a nagytata házát, „átépítjük” a legszebb kúriát, „felújítjuk” a régi iskolát, a középkori templomunk falát.

Háromszék épített örökségét 247, jegyzékbe foglalt épület képezi. 2003 júliusában az inventárium újabb kiegészítésre szorult, több esetben a „lebontották”, „átépítették” vagy „összedőlt” jelzőkkel kell illetni egy-egy objektumot. Annak, amit építünk, jogos tulajdonosai vagyunk. Amit eleink építettek és ránk hagytak, felelős megőrzői, gazdái lettünk. Óvjuk, gondozzuk, ami reánk van bízva, mert szigorú számadással tartozunk a minket követőknek arról, amit „őrségünk” ideje alatt cselekedtünk.

Különös jelentősége van az ablakoknak.

Utcára néznek a házak és látnak minket. Ha egy sötét szobába egy keskeny résen át fény szűrődik be, a szembéli falra vetíti a kinti világ valós, de fordított képét (camera obscura). Így képezi a falra az ablak az előtte történő, múló valóságot. Ezért a ház belseje kettős létet él. Egyet, a valóst, a benne lévőkét, álló, múló mivoltukban, és egy másikat, a falra vetített, fordított képét a kintinek. A záródó ablakok szimbolizálják, az ijesztő látvány elől úgy menekül az ember, hogy eltakarja a szemét. Háza belső létét, otthona meghittségét úgy akarja óvni, hogy zsalugáterrel takarja el az ablakot. Szemfedő, halott az ablak, ha a mögötte álló fal leomlott.

IGEN Fotó: Hlavathy Károly

Stúdió és akt

Külön műfaj, talán az egyik legnehezebb. Nem véletlenül kötelező „tantárgy” a művészi okulásban. Az aktfotó nem tárgyi megközelítésben válik gondolattá a fotós elméjében.

Számomra az alany nem modell, hanem munkatárs, a stúdió sem stúdió, hanem műhely, és csak a közös munkánkból készülhet igazán jó portré vagy aktfotó.

Az akt nem a leplétől megfosztott ruhátlan test, nem a megszeppent arc zavart tekintete, nem a feszengő görcsös póz, nem a jóérzés határait sértő, bájakkal kecsegtető magamutogatás, nem az öltözék alól kifürkészett meztelenség, nem az intimitásában turkáló, szenzáció-hajhász fotós munkája. Az aktfotó felfedezés, a szem elől rejtett világgal való találkozás, tisztelettel való megközelítése az anyagnak, testnek és léleknek.

Spirál Fotó: Hlavathy Károly

– Miképp maradhat meg a fotózás ma művészetnek, hogy ha a technika már mindenki számára elérhető? Hogyan juttatható el a közönséghez a fotóművészet ekkora zajban?

– A fotográfia új évszázadát éljük. Manapság nincs olyan pillanata egy napnak, hogy valahol ne csattanjon egy zárszerkezet, ne rögzítsen egy képet egy fényérzékeny felület. Elszaporodtak és hozzáférhetővé váltak a képrögzítő eszközök, tömegjelenség lett a fotózás. Jó hír, hogy a fényképező emberek között mind több az olyan, akiben fokozódik az igényesebb fotográfia iránti érdeklődés. Emiatt válnak szükségszerűvé a fotós közösségek, fotóklubok, alkotócsoportok.

A klub számunkra fórum, lehetőség arra, hogy alkotásainkon keresztül magunkra találjunk a fotóművészetben.

Törekvésünk a tartalmi fotográfia irányába terelni a tudásunkat.

Zuhanás (a Zuhanás sorozatból) Fotó: Hlavathy Károly

– A Mohos fotóklubnak nem csupán elnöke, alapítója is volt évtizedekkel ezelőtt…

– A Mohos S egy sepsiszentgyörgyi és környékbeli fotósokból álló nyitott alkotóműhely. A tagságért semmilyen feltételnek vagy próbatételnek nem kell eleget tenni.

Egy élő, közvetlen emberi kapcsolatokra épülő közösség vagyunk. Aki nálunk jól érzi magát, társakra talál a fotográfiában.

Nem oktatunk, nem képzünk profi fotósokat. Közösen tanulunk, és segítünk egymásnak a tartalmi-képi alkotás irányába terelni fotós tudásunkat. Negyvennél is több nyilvántartott tagunk van, legalább a fele aktív. 32 éves a klub, kiállításokkal jelentkezünk minden évben, a képeket szerzőnkénti csoportosításban állítjuk ki, nem zsűrizünk.

Fénycsapda Fotó: Hlavathy Károly

Minden év augusztusában (Toró Attila szervezésében) van Szentgyörgyön egy nagy szabadtéri kiállítás a városközponti Erzsébet parkban, a Magyar Fotográfia Világnapja tiszteletére. Több fotóklub több száz fotója lóg a fák között kifeszített spárgákon, ezernyi néző sétál a képsorok között. Az idén Szentgyörgy adott helyet a Székelyföldi Fotóklubok Szemléjének is a Visor fotófesztivál keretein belül, amelyen 19 kiállított képpel vettünk részt.

Nem vagyok versenyfotós, a klubot sem ebbe az irányba terelem. Az egyéni látásmódok kialakulását, a sokszínűséget pártolom és segítem. Többre nem futja, mert a tervezőmérnöki feladataim kellőképpen igénybe vesznek. Három évtized alatt már belefehéredtem, de nagyon szeretem a klubtársaimat, a baráti hangulatot, közös rendezvényeinket, hétvégi családos kirándulásainkat.

Hazafelé (a Sziget kiállítás anyagából) Fotó: Hlavathy Károly

Hlavathy Károly 1955-ben született a Szatmár megyei Szaniszló községben, Sepsiszentgyörgyön él és alkot. Építőmérnökként végzett, fotóművészeti pályáját számos egyéni kiállítás fényjelzi, a háromszéki fotósélet meghatározó személyisége, a helyi Mohos fotóklub elnöke. A Romániai Fotóművészek Szövetsége, a Magyar Fotóművészek Világszövetsége, a sepsiszentgyörgyi Gyulai Ferenc fotóművészeti egyesület, az EPHAP (nemzetközi alkotócsoport) tagja.

Bálint Tamás

Interjúnk eredetileg a Krónika és a Székelyhon napilap Előretolt Helyőrség című, 16 oldalas irodalmi-kulturális mellékletének legfrissebb számában látott napvilágot január 13-án.
Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat