Értelmet kapott a fotográfia, mely később szenvedéllyé, életformává alakult.

A határ mentén teljes volt a kulturális emigráció. Magyarországi rádióból hallgattunk zenét, magyar televízióban néztük a másokról szóló híreket, kisútlevéllel Debrecenbe jártunk „csencselni”, és Pestre szöktünk koncertre, moziba, múzeumba. Majd a katonaévek következtek Désen, a román népi hadsereg az erőfitogtatás intézménye, a kaszárnya a kiszolgáltatottság, a félelem, a diszkrimináció, az ok nélküli megtorlások színhelye.

1975-80 között a műszaki egyetemi évek következtek, ekkor Kolozsvár az erdélyi magyar diákság szellemi mentsvára volt. A diáknegyed fergeteges élete magával ragadott, belesodort az érzelmek örvényeibe, a nagyváros forgatagából a nyugati szigethegység kies tájain át a diák fotóklubba. A pihenés vagy kikapcsolódás nyugalmát és a nyári nagykirándulások szabadságát keresztezték a szocialista nevelőmunka táborai, a hősies diákélet önrendelkező, önellátó, önkritikus, öndicsérő és önbutító kötelező momentumai.

Végül a Székelyföld 1980-tól a hagyományőrző, nemzeti identitásukat vállaló, szülőföldjükhöz ragaszkodó szabad emberek földje. Négy év alatt kivitelezett ötéves terveket teljesítettünk, és közben esztelenül bontottunk és romboltunk: házat, templomot, iskolát és várat. A pusztítás és pusztulás fenyegetettsége, a félelem, az öttagúra gyarapodott családom, mindennapjainak bizonytalansága ráncolt és keményített éveken át. A vers, a dal, a könyv volt a fegyvere az ellenszegülőnek, és mi megtanultunk olvasni a sorok között, égő lármafák fénye költözött akkori képeinkbe.

Jártam templomok, kúriák, iskolák, malmok, parasztházak, sírkövek között, és néztem szét a tájba templom tornyából, vár faláról, patak partjáról. Félénken pillantottam be résre nyitott kapun, kivilágított ablakon, nyitott templomajtón udvarba, házba. Zavartan köszöntöttem a velem szembejövő falusi embert vagy szólítottam meg a padon ülő nénit. Évszázadok történetét őrző falakat, beléjük szövődő emberi sorsokat, útját kereső vándort, halottaink zaklatott, háborgó lelkét, és fájó fájdalmat láttam.

Városon lakom, és a falut választottam fotózásaim helyszínéül. Mert akkor szeretek igazán fényképezni, ha otthon és jól érzem magam. Otthon, ahol az emberek köszönnek egymásnak az utcán. Otthon, ahol idős emberek arcán régi ismerősök és barátok vonásait vélem felfedezni. Otthon, ahol egy baktató lovasszekér néhai poros utcák emlékét idézi fel, és jelentéktelennek tűnő apró dolgok tűnnek elő. Otthon, a faluban, ahol nincsenek gazdátlan kutyák!

Háromszék épített örökségét 247, jegyzékbe foglalt épület képezi. 2003 júliusában az inventárium újabb kiegészítésre szorult, több esetben a „lebontották”, „átépítették” vagy „összedőlt” jelzőkkel kell illetni egy-egy objektumot. Annak, amit építünk, jogos tulajdonosai vagyunk. Amit eleink építettek és ránk hagytak, felelős megőrzői, gazdái lettünk. Óvjuk, gondozzuk, ami reánk van bízva, mert szigorú számadással tartozunk a minket követőknek arról, amit „őrségünk” ideje alatt cselekedtünk.

Utcára néznek a házak és látnak minket. Ha egy sötét szobába egy keskeny résen át fény szűrődik be, a szembéli falra vetíti a kinti világ valós, de fordított képét (camera obscura). Így képezi a falra az ablak az előtte történő, múló valóságot. Ezért a ház belseje kettős létet él. Egyet, a valóst, a benne lévőkét, álló, múló mivoltukban, és egy másikat, a falra vetített, fordított képét a kintinek. A záródó ablakok szimbolizálják, az ijesztő látvány elől úgy menekül az ember, hogy eltakarja a szemét. Háza belső létét, otthona meghittségét úgy akarja óvni, hogy zsalugáterrel takarja el az ablakot. Szemfedő, halott az ablak, ha a mögötte álló fal leomlott.

Az akt nem a leplétől megfosztott ruhátlan test, nem a megszeppent arc zavart tekintete, nem a feszengő görcsös póz, nem a jóérzés határait sértő, bájakkal kecsegtető magamutogatás, nem az öltözék alól kifürkészett meztelenség, nem az intimitásában turkáló, szenzáció-hajhász fotós munkája. Az aktfotó felfedezés, a szem elől rejtett világgal való találkozás, tisztelettel való megközelítése az anyagnak, testnek és léleknek.

Törekvésünk a tartalmi fotográfia irányába terelni a tudásunkat.

Nem oktatunk, nem képzünk profi fotósokat. Közösen tanulunk, és segítünk egymásnak a tartalmi-képi alkotás irányába terelni fotós tudásunkat. Negyvennél is több nyilvántartott tagunk van, legalább a fele aktív. 32 éves a klub, kiállításokkal jelentkezünk minden évben, a képeket szerzőnkénti csoportosításban állítjuk ki, nem zsűrizünk.

Bálint Tamás