A felkészülésben nem nagy az eltérés, minden játékos tudja, mi a feladata. A jégen a felelősséget emelném ki, nem mindegy, hogy első emberként hibázik valaki, és van még négy ember mögötte, vagy utolsóként, ami esetleg veszélyesebb helyzetet okoz. Így kicsit nagyobb a nyomás, hogy mikor milyen döntést hozunk. Nagyon gyorsan történnek a dolgok, úgyhogy ami zsigerből jön, ami az első gondolat, azt csinálod. Amikor leülsz a padra, akkor elgondolod, hogy jó volt-e vagy sem.

– Személyesen mit kedvel ebben a szerepkörben, mi jelenti a legnagyobb kihívást?

– Amióta hokizok, hátvéd vagyok, még kiskoromban nagyon kis időszakot voltam csatár. A legjobban a felelősségérzetet szeretem, ami ránk nehezedik. Sokan mondják, hogy az a jó hátvéd, akit észre sem veszel, nem hibázik. Lehet, nem csinál semmi extrát, de nem azzal tűnik ki, hogy hibát vétett.

– Az idei szezonban többnyire az első két sorban szerepelt, számos gólhelyzet kialakításához járult hozzá, továbbá a GYHK számára nagyon fontos győztes találatot szerzett a Csíkszeredai Sportklub ellen. Elmondható, hogy sikeres szezonkezdés van a háta mögött. Hogyan értékelné az egyéni, illetve csapatszintű teljesítményt?

– Én inkább támadó szellemű hátvéd vagyok, eddig nem voltam annyira hatékony, amennyire szeretném. De az biztos, hogy ez az eddigi egyik legjobb csapat, ahol játszottam. Mind nagyon jó srácok alkotják. A légiósok közül párat már ismertem, játszottam velük, ők is sok időt lehúztak már az Erste Ligában. Egy dolog, hogy eddig egész jól alakult minden, de még a negyedénél vagyunk, még sok van hátra. Most örülünk, hogy jól megy, reméljük így is fog folytatódni.

– Szinte gyerekként került Magyarországra, nagyrészt a MAC együttesénél jégkorongozott. Tavaly tért vissza Erdélybe, a GYHK-hoz. Miért döntött a hazatérés mellett?

– 15 évesen mentem ki Magyarországra, ott a MAC-nál igazából mindent lépcsőt végigjártam, utánpótlástól a felnőtt csapatig, de nem játszottam soha olyan szerepkörben, amire vágytam. Nem mindegy, mennyi időt töltesz a pályán. Fontos, hogy emberelőnyben, emberhátrányban játszol-e vagy sem.

Ezért is jöttem el, úgy éreztem, hogy kicsit többet akarok. Tavalyelőtt a szezon végén fogalmazódott meg bennem, hogy biztos elmegyek valahova. Aztán Gyergyóból kaptam egy jó ajánlatot, nagyon pozitív volt az első benyomás. A környezetet is szeretem. Hat évet éltem Budapesten, az első pár év jó volt, de azt is meg lehet unni, nem nekem való a nagyváros.

– A szurkolói bekiabálásokat meg szokta hallani? Foglalkoztatják ezek?

– Attól is függ, ki mondja. Például az idegenbeli mérkőzésen azért néha szoktak odaszúrni, de vitatkozni úgysem lenne sok értelme. A szurkolást hallom, de mikor fent vagyok a pályán, koncentráltan játszom, a külső zajok eltűnnek számomra. De szerintem mindenki így van ezzel. Viszont amikor a padon ülök, mindig hallom, ha a bírót szidják, vagy ha más beszólás van, de csak mosolygok ezeken.

– Néhány villámkérdés befejezésül. Melyik pillanatot, eseményt, történetet emelné ki a következő kategóriákban: legkínosabb?

– Felkerültem felnőtt válogatottba, 18 éves lehettem, első vagy második jeges edzésen voltunk, mentünk körbe, ahogy szoktunk. Abban az évben tettem fel először a plexit. Andrew Sarauer éppen nyújtott a pálya közepén, én pont nem figyeltem oda és átestem rajta. Bukfenceztem kettőt, ő felállt, megnézett és ami akkor az arcán volt, nem is kellett mondjon semmit, láttam mindent. Mindenki nézett, nem is tudták nagyon, hogy fiatal játékosként ki is vagyok. Nagyon kínos helyzet volt.

– Legszomorúbb?

– Amikor szorosan alakul az eredmény, és egy döntő szituációban te hibázol. Azt elég nehéz kezelni. Párszor előfordult velem is. Egyszer U20-ban, az utolsó, sorsdöntő mérkőzésen csináltam egy hülyeséget, kikaptunk, vége lett az egész szezonnak. Az ilyen pillanatok mindig nehezek.

– Legbüszkébb?

– A Franciaországban rendezett U20-as világbajnokságon nagyon jól játszottam. Az Alpokban, csodás környezetben volt a helyszín. Szerintem az volt az egyik legjobb tornám.

– Legmeghatóbb?

– A magyarországi U20-as vb, amit megnyertünk. Ott volt édesapám és nagymamám is, nagyon megható pillanat volt, amikor találkoztam velük.

Csata Nóra