„A legjobb képeim még bennem vannak” – Beszélgetés Vorzsák Gyula festőművésszel

A szakórák számomra sokkal izgalmasabbak voltak, mint az elméletiek, szenvedéllyel vetettük bele magunkat a feladatokba, egészséges versengés alakult ki köztünk. Gaál András személyisége, rajztudása, virtuozitása felszította bennünk a lelkesedést. A középiskolában pedig Márton Árpád tanított nagy odaadással, átéléssel, határozottan él bennem egy-egy akkori téma még ma is.

– Milyen stációk jelölik további pályáját, kiknek a hatására, illetve mikor vált az olajfestés a kedvenc eljárásává, a színkezelés és szimbolika hogyan nyert teret művészetében?

– Tizenegyedik osztályban, Temesváron, országos tantárgyversenyen vettem részt. Megtetszett a tágas belváros, a számos templom és zsinagóga. Az ottani művészeti középiskola az egyik legerősebb volt az országban. Egy év múlva oda felvételiztünk egyetemre többen is az osztályból.

Leon Vreme osztályába kerültem, a személyében egy igazi koloristát ismertem meg. Később tanított Constantin Flondor is, aki testközelbe hozott egy nagyon szubtilis, átszellemült szemléletet. Szakács Béla rajzóráin pedig, azt hiszem, minőségi javulást értem el a tanulmányrajz terén. Míg David Carol festészeti és módszertani órái igazi szellemi kalandot jelentettek a számomra, nagyon élveztem az eszmefuttatásait.

Tisztultabb viszonyok

– A tanítás és alkotás miképp férnek meg, illetve egészítik ki egymást, akár időben is? Hogyan alakítja a diákok látásmódját?

– A tanári pálya biztos egzisztenciát jelent egy művésznek, nem volt bátorságom más utat választani, ez a minta működött bennem, közvetlen mestereim is egyben mind tanárok voltak festői mivoltuk mellett. Meg vagyok békélve ezekkel a feltételekkel. A család–iskola–műterem hármasságában osztom meg az időmet, ebből kell kihoznom, amire képes vagyok.

Az iskolában igyekszem a festészetet megszerettetni, és ez tényleg nagy kihívás, mert a képi világ, ami szembejön – ha csak a médiára gondolok – ömlesztett, teljesen szűretlen, és akaratlanul szétzilál. Nekünk, művésztanároknak ebben az ellenszélben kell a képi minőségre a diákok figyelmét rászoktatnunk, magunkat pedig formában tartanunk, úgy is mint alkotók, hogy legyen fedezete a mondandónknak.

– Milyen hatások érik, alakítják, milyen impulzusokat enged be a festészetébe?

– A művészettörténet tele van nagyszerű életművekkel, rengeteg kisebb-nagyobb hatás ért, sok nevet, művészt említhetnék, aki beépült a világomba. Ha egy korszakot kellene kiemelnem, akkor a két világháború közötti magyar festészet áll a szívemhez a legközelebb. Ez az időszak az én szememben a festészet hőskora, gondolok itt a szentendrei festőkre, a Római Iskola művészeire vagy olyan egyéniségekre, mint Nemes-Lampérth József, Nagy István vagy Farkas István.

– Mi a munkamódszere, milyen köznapi helyzet, élmény szolgáltat inspirációt?

– Általában reggel, délelőtt szeretek dolgozni, ebben a napszakban örülök a létnek a legjobban. Legtöbbször egy konkrét élményből indulok ki, vázlatot készítek, vagy ha úgy adódik, lefényképezem a témát. Ez lehet egy külvárosi részlet, a vasút, egy híd vagy kút látványa, vagy éppen egy arc.

Nincs állandó munkarendem, vannak pillanatok, amikor elbizonytalanodom, és úgy érzem, hogy nem tudok megújulni. Nem termelem a képeket, ez idegen tőlem. Az egyéni kiállításoknak is akkor látom értelmét, ha tényleg hozzá tudok tenni valamit az addigiakhoz. Kipipálni az önismétlést, nehogy elfelejtsenek – ilyen félelmek nem mozgatnak.

– Ehelyett milyen tervek, kiállítások, témák foglalkoztatják?

– Az utóbbi időben kollázsokat készítettem, felmerült bennem az igény, hogy kiszűrjem munkáimból a fölösleges részleteket, kevesebb tényező alakítsa a képfelületet. Hasznos kitérő volt, tisztultabb viszonyokra törekedtem, s úgy látom, hogy ez – legalábbis részben – sikerült. Ezt az anyagot Csíkszeredában, a Székelyföld Galériában kellett volna kiállítanom, de a vírus miatt az egész elhalasztódott. Viszont így örömmel fogadtam a felkérést és az alkalmat, hogy ezeket a munkákat itt bemutathassam.