– Hogyan élte meg a világjárvány miatti nehéz időszakot? Arról lehetett olvasni, hogy az utóbbi időben Budapesten ragadt, de ezt kicsit sem bánta.

– Imádom Budapestet, a feleségemmel együtt, aki a magyar fővárosban dolgozik. Úgy döntöttünk, hogy maradunk, mivel Svédországban és Európa többi részén is felfüggesztették a hokit. A karantén alatt nagyokat sétáltam a városban, online edzőkurzusokat végeztem, frissítettem az általam gyakorlatba ültetett taktikai elemeket, ugyanakkor rengeteg sorozatot néztem. A lazítások után több időt töltöttünk a Duna-parton, ahol mindig csodálatos elfogyasztani egy ebédet vagy egy finom kávét. Persze a feleségemmel igyekeztünk mindig alkalmazkodni a járványügyi előírásokhoz, betartottuk a távolságot, és sokat mostunk kezet.

– A HK Budapest volt vezetőedzőjeként Erste Liga-tapasztalattal érkezik Székelyföldre. Milyen benyomásokkal maradt az erdélyi csapatokkal játszott mérkőzésekről?

– Ezeknél a csapatoknál sok jó képességű játékost láttam a jégen, ez a kijelentés a légiósokra és a hazaiakra egyaránt vonatkozik. Mivel a mi keretünk nem állt ugyanazon a szinten, taktikailag sokat kellett dolgoznunk, hogy felvegyük velük a versenyt, de úgy vélem, eléggé szorossá tudtunk tenni egy-egy összecsapást, és közben még pontokat is sikerült rabolnunk.

Összességében színvonalas meccseket játszottunk. Tudom, mennyire népszerű a jégkorong abban a régióban, érdekes lesz most kívülállóként figyelni az Erste Liga-meccseket.

– A HKB keretében több székelyföldi játékost is találunk. Milyen volt a közös munka velük?

– Ez így igaz, elsősorban azt tudom elmondani, hogy mindegyikük nagyszerű srác. Nagyon szerettem a közös munkát, becsületesen követték az utasításokat, mindannyian a legjobbat próbálták kihozni magukból. Csak jókat tudok mondani róluk.

– Játékosként alacsonyabb osztályú svéd bajnokságban hokizott, aztán igen fiatalon edzőnek állt. Miért vonult vissza ilyen hamar?

– Igen, húszéves lehettem, amikor abbahagytam. Akkoriban egy olyan remek ajánlatot kaptam, amit nem tudtam visszautasítani, és nehéz lett volna összehangolni a játékot az edzői munkával. Így inkább visszavonultam és edzőnek álltam. Egyenesen az U10-esekkel kezdtem, aztán következett az U14, mielőtt átkerültem egy svéd élvonalbeli (SHL) klubhoz, ahol az U15-ös csapatot irányítottam.

A játékosoknak tudniuk kell, mi a feladatuk a jégen, kreatívan, ugyanakkor egyszerűen kell játszani ezt a játékot. Az én feladatom, hogy biztosan megértsék a csapat által követendő taktikát.

– Elárulja, hogy pontosabban milyen taktikával készül?

– Azt szeretném, hogy az ellenfeleink ne birtokolhassák sokat a korongot, a lehető leghamarabb vissza kell szerezni a pakkot. Fegyelmezett védekezést várok a fiúktól, amikor pedig nálunk van a korong, gyors támadásokra akarok építeni.

– Melyek a legfőbb célkitűzései az akadémiánál?

– Azt szeretném, hogy a játékosok úgy érezzék, mindennap tanulnak valami újat és jobban felkészültek a profi szintre, amikor továbblépnek. A csapat célkitűzéseit a srácokkal szeretném megbeszélni élőben, miután megismertem őket, de természetesen az a cél, hogy a lehető legtöbb meccset megnyerjük.

– Korábban különböző nemű és korosztályú csapatokat irányított. Mennyivel másabb utánpótláskorú sportolókkal együtt dolgozni, főleg így, hogy a profi karrier küszöbén állnak?

– A legnagyobb különbséget a játékfelfogás jelenti, egy hivatásos játékosnak, ugye, sokkal több a tapasztalata. De egyébként nagyon hasonló a munka, nemtől és korosztálytól függetlenül. Az ifjúsági játékosok megtanulták az alapokat, az alapvető képességeket, mint például a korcsolyázás, botkezelés stb., így

Persze a készségek terén mindig lehet fejlődni, de nagyon fontos azt is megtanítani nekik, mire lesz szükségük a felnőttek között taktikailag, fizikailag, mentálisan. Sok esetben azt láttam, hogy amikor a fiatal hokisok felkerültek a felnőtt csapathoz, ezekből a szempontokból sok hiányosságot mutattak.

– Mit tart edzői pályafutása legnagyobb sikerének?

– Attól függ, hogyan nézzük a dolgokat, de a svéd bajnokság megnyerését a Linköpings női csapatával mindenképp magasra helyezem. A mérkőzéseket élőben közvetítette a nemzeti televízió, miközben a lelátón négyezer ember foglalt helyet.

– Ki a kedvenc játékosa és edzője a jégkorong világából?

– A kedvenc játékosom egyértelműen Brett Hull. Az edzőt kiválasztani már kicsit nehezebb, de Craige Berubet mondanám, a St. Louis Blues vezetőedzőjét, azért a nagyszerű munkáért, amit a Stanley Kupa megnyerése során mutatott. Blues-rajongóként nőttem fel, mivel a nagynéném és nagybátyám ott élt.

– Mi a nehezebb: bajnoki címet nyerni egy csapat vezetőedzőjeként, vagy megtanulni a magyar nyelvet?

– Haha, nem kérdés, a magyar nyilvánvalóan nehezebb, de dolgozom a nyelvtudáson, most bőven van időm gyakorolni.

Orbán Zsolt