Bajkó Attila
„Sosem éreztem, hogy ne lenne mit mondanom, ha mesét, ha nagyobb erejű képet festek is. Mikor hazamegyek, szeretem az embereket is, de sokkal erősebb a kötődésem a helyhez, a Hegyhez” – vallja Bajkó Attila csíkszeredai születésű, Temesváron élő képzőművész.
2022. július 31., 11:502022. július 31., 11:50
– Az alkotás és a természet szeretete már kisgyerekkorától kíséri, de mikor fordult mindez komolyabbra? Mikortól érett be művészi érdeklődése?
– Kisgyermekkoromban dédnagyapám festményei, realista faszobrai, festett bútorai, az általa készített faliórák vettek körül nagyszüleim házában. Csodálattal figyeltem a részletgazdag díszítés ezermesterséggel keveredését egy gyergyóditrói, felszegi kis „kúriában”, amely számomra kastély volt.
Pedig csak a magam szórakoztatására rajzoltam, kivéve talán, amikor egy-egy összejövetelen apukám látogatóink portréit rajzoltatta le velem.
Az ottani falusi élet teljesen más volt, mint Csíkban, az emberek közvetlenebbek, de nyers, darabos erejükkel szinte ijesztőek. Csíkban a lovak sokaságát imádtam, a másik ági nagytatám több tíz, száz lovat gondozott. Szekerek, hintók, lovak illata szénával, trágyabűzzel keveredett. Amikor megkaptam az első olajfestékeimet apumtól, margarinos fadobozok oldalaira festettem disznószőr ecsettel. Ha pont nem volt alapanyagom, a méhek kaptárait díszítettem.
– Majd ugyanez folytatódott az iskolában is…
– A csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum megalakulása felgyorsította a dolgokat.
Koszti István grafikustól a mélynyomás technikáját szívtuk magunkba, s a határozott alapú rajztudásért harcoltunk meg nap mint nap. Szabadidőmben modellek után rajzoltam sokat egy-két jóbaráttal, hogy fejlesszem magam. Később temesvári, budapesti tanulmányaim új világot nyitottak meg előttem, a városban koncentrálódó míves, kovácsolt díszek, kilincsek, épületcsodák, emberi tolerancia s barátságok már új látásmódok, felismerések rózsaszínű szemüvegét adták addigi életemhez.
A munka része volt székelyföldi gyermekkorom szinte minden egyes napjának. Ami akkor nehézzé tette mindennapjaim, később megkönnyítette: segített abban, hogy alkotásaimban kitartóbb legyek. Miután annyi éven át nehéz mezei munkához szoktam, amit építkezéssel, „fanyűvéssel” fűszereztem, a művészet esetében a nehézségi fokok meglépése pihekönnyűnek tűnt.
Évente valamelyik barátom portáján férfias, kétkezi oldalam erősítem, tartósítom. Mindenbe szeretem teljes gőzzel belevetni magam, kihívásnak veszem. Találni valamit a nagy projekteken belül, amiben örömöm lelem. Egy új részlet, egy technikai megoldás, valami új megszületésének lélegzetelállító ereje, mind kellemes forrósággal tölt el.
– Műveinek kisugárzása szinte igényli az összekapcsolódást más művészeti ágakkal, színházzal, fotózással, irodalommal. Vannak is ilyen irányú együttműködései, elég csak a bábszínházra, vagy a könyvillusztrációira gondolni.
– Imádtam a grafikai technikákat ötvözni a fotóval, a litográfiával, és a vászonra való fotózással kísérleteztem a diplomamunkámban. Később a marosvásárhelyi és a temesvári színháznak is fotóztam, plakátokat készítettem. Árnyrajzaim kapcsán pedig meghívtak egy Szépség és szörnyeteg-előadást megvalósítani.
Később indonéziai, thaiföldi, kazahsztáni fesztiválokon véglegesen beleszerettem ebbe a világba. A könyvillusztráció régi álmom volt, de csak később adatott meg.
– Hogyan néz ki egy átlagos munkanapja? Mi ihleti meg, mitől kapcsolódik ki és töltődik fel? Mi motiválja, hajtja előre alkotás közben?
– A bábszínház programja köré építem a napomat. Néha reggel egy kis fatáblafestménnyel kezdem a napot, még munkába menetel előtt. Majd a bábok, ruhák, díszletek tervezésével, kivitelezésével, hozzávalók beszerzésével szórakozom. A
Ha nagy munkákon dolgozom, szeretek több munkát tolni magam előtt: kis repedések öröme, utolsó szíriai aszfaltkenetből született hatások jó energiatöltő szünetek a komoly, részletes munkaperiódusok között. Vannak nagyon részletes, több anyagot igénylő festmények, amelyek engednek helyet maguk mellett. De nagyon szeretem a sorozatokat is, amikor az energiahullám, a kis elemek egyik képből átnyúlnak a másikba, mint az erdőben, ahogy az ágak fent, a gyökerek pedig a föld alatt érintkeznek, fonódnak egymásba.
Ezen sűrített szépségcsokrok részletgazdagságai, hangulatai jó alapkövei munkámnak. Gyerekkoromban a könyv volt az utazási lehetőség, a kapuk, amelyek bárhova elvittek. De mindezeknél mélyebbek, erősebbek az otthon hegyei, mondái, a falusi barangolások, erdei bolyongások, az otthon fába, kőbe, húsba vésett szimbólumai, meséi – ezek mindenütt kicsíráznak, érzem, hogy a holt helyeket kellemesen betöltik.
Sosem éreztem, hogy ne lenne mit mondanom, ha mesét, ha nagyobb erejű képet festek is. Mikor hazamegyek, szeretem az embereket is, de sokkal erősebb a kötődésem a helyhez, a Hegyhez. A falvak s a kis templomok csak nekünk ismerős, beszédes körvonalai sok képemről visszapillantanak rám. Egy gyorstöltőállomás nekem a hazatérés. Ha ritkán s röviden is tudom csak ezt tenni, számomra fontos szertartás.
– Melyek a kedvenc technikái?
– A technika, akár az étkezés, minél változatosabb, annál jobb. Minden anyag, szerszám, megközelítés más, újat, ízet szül a témának.
A mélynyomó prés, rézkarc, tus, olajfesték voltak az első szerelmek. Később jött az egyvonalas ecsetrajz tiszta öröme, majd a vegyes technikában megtaláltam a grafikai munka ízét, mely kellemesen uralja a formák, textúrák, fények világát, és képes a legvadabb színt vagy az olcsó csillogást is megsemmisíteni, kellemesen elhallgattatni. Hogy egy idős, tapasztalt öregember hangján újramesélje, meleg hangon, életízzel megtöltve egy régi emléket. Ugyanazt a régi patinát alkalmazom a fatábla képeimen, az árnymeséimen is.
– Az alkotás folyamatában hogyan dől el, hogy egy régi fadarabból milyen műremek készül? Mi vezeti a művész kezét alkotás közben?
– A régi fadarabok vadászata végigkísért életemen. Volt, amikor középkori alakok, falusi néni, kopott, koptatott figurák realisztikus miniatűr olajképeket, női múzsákat szültek. Ellenben az utóbbi időben árnyékképeimen a régi világ ízét, díszelemeit szövöm mai életünk szépségeibe, szeretetéhségünket, elismerésre való vágyunkat, a tisztelet, párkapcsolatok, emberi viszonyulások, erők, harmóniák világát festem idilli növényi elemekkel körbevéve, ahol a kísérő állatoknak is vigyázó vagy aktív szerepe van.
Egy kép ősi erőktől s a Nap rezgéseitől egyaránt telítődhet. Sokszor a zene hullámai is kellemesen ringatnak vagy éppen rángatnak, energiával töltenek el.
– Milyen tervek, utak, kiállítások várják a közeljövőben? Min dolgozik?
– A temesvári Újezredév Kulturális Központban tervezek egy Makovecz-épülethez méltó kiállítást összerakni. A műveimmel, képeimmel szeretnék új, nem hagyományos terekben bemutatkozni. Nagyon szerettem kávéházakban, kis, falusi közegekben, emberközeli közösségekben is megjelenni. Úgy érzem, nem az a cél, hogy kritikusoknak, művésztársaknak dolgozzak. Az őszinte beszédet és a mélyből fakadó alkotást mindenhol megértik, megérzik. Bárki, aki nyitott, együtt tud rezdülni a képeimmel. Bármely patakban lehet aranyat mosni.
Bajkó Attila Csíkszeredában született 1975-ben, a Nagy István Művészeti Líceum elvégzése után egyetemi tanulmányait a Temesvári Nyugati Egyetem grafika szakán és Budapesten fejezte be, jelenleg is Temesváron él és alkot. Művészetét az állat- és növényvilág szeretete, a fák és lovak ábrázolása, a közvetlenség, a mesés valóság jellemzi, jellegzetesek fatáblás képei, de fotózik, bábokat, díszleteket is tervez.
Bálint Tamás
Cikkünk eredetileg a Brassói Lapok, a Háromszék, a Krónika, a Nyugati Jelen, a Székely Hírmondó és a Székelyhon 16 oldalas irodalmi-kulturális mellékletének, az Előretolt Helyőrségnek legfrissebb számában látott napvilágot július 25-én.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!