Innen kényszerből mentem Brassóba, amely még nem az a csapat volt ami ma. Pályájuk sem volt, öregfiúk játszottak, akkor sok korábbi HC-játékos kapott ott lehetőséget. Számomra csak egy évet tartott, rendeződtek a viszonyok Csíkszeredában, és visszatérhettem a Sportklubhoz. Akkor következett öt nagyszerű év, egy remek csapatban MOL Liga-győzelemmel, zsinórban nyertük a bajnokságokat, kupákat.

Akkor távozott Vaclav Novak a Ferencvároshoz, Becze Tihamér Miskolcra, én pedig pár társammal együtt Galacra, ami szintén kényszerhelyzet volt, ugyanúgy, mint korábban Brassóban, de lényegesen jobb körülményekkel. Az az igazság, hogy nagyon jó csapat jött ott össze két bajnoki címet nyertünk egymás után. Előtte Galac sosem volt bajnok.

Az új támogatók nagyobb szerepet vállaltak, létrejött a Gyergyói Hoki Klub, teljesen más lehetőségek nyíltak meg. Erste Ligás csapatunk lett. Érkezett Mikael Tisell edző is, ami kiemelkedően fontos lépés volt, vele olyan teljesítményt tudtunk elérni, ami magasra tette a lécet.

Addigi szezonjaim során egyszer értem el 25 pontot a MOL Ligában, most pedig 36 és 28 pont volt a statisztikám.

A Debrecennel vívott negyeddöntő elvesztése nagyon rosszul érintett, talán még mindig nem tudtuk megemészteni. Nagyon kicsin múlt, és egy év múlva ebből tanulva és jobb kapusteljesítménnyel ez a kicsi különbség a mi oldalunkra állt, legyőztük Brassót, az elődöntőbe jutottunk. Kár, hogy a járvány miatt ekkor lezárult a szezon. A liga döntésével megkaptuk a GYHK első Erste Liga érmét. Elértünk ehhez a szezonhoz, ami  rosszul indult a csapat számára és a rossz kezdés után változtatni kellett. Szilassy Zoltán lett az edzőnk és elindult a csapat újjáépítése. Sok munka vár még ránk.

Korábban már volt egy fél szezonom, amikor a Sportklubnál játszottam Gál Csabával együtt kölcsönben, és valóban jól is szerepeltem, nagyon közel álltunk a bajnokság megnyeréséhez. Hívtak, hogy maradjak, de akkor még az itthoni folytatás mellett döntöttem.

Amikor azonban HC Csíkszereda ajánlata megérkezett igent mondtam. Csató Imre hívott elsősorban, neki a későbbiekben is sokat köszönhettem, kifizettek értem egy nagyon tisztességes árat a Progymnak. Emiatt is volt, hogy elfogadtam a lehetőséget, mert nem akartam volna, hogy ingyen „ellopjon” egy klub a nevelőegyesületemtől. Persze, a Progym sorsát továbbra is követtem, tartottam a kapcsolatokat, hiszen Csíkszereda közel volt, amikor szabad időm volt itthon voltam, évente többször játszottam Gyergyó ellen. Sajnos ahogy az ezüstérem után nem lett itthon folytonosság, a MOL Liga első szezonja után is volt itt egy nagy törés amikor minden visszaesett.

– Még korábbra visszalépve, miként emlékszel junior, ifi korodra?

– Amikor elsősök voltunk jöttek a tanárok akkori szokás szerint toborozni. Nekem akkor már volt egy év előnyöm, mert az apám a jégpályán dolgozott, már óvodásként feltettek a jégre. Kémenes Csaba volt az edző akinél kezdtem, és ő végigkísérte a csapatot junior korunkig. Emlékszem, legalább százan kezdtük, a végére két sorunk maradt, azzal nyertünk junior bajnokságot, ami nagy szó volt. Akkor indult újra a felnőtt csapat, és 16 éves koromtól már Basilides Csaba edző felhívott a felnőttekhez valakit pótolni. Onnan pedig már rendszeresen a felnőtt kerethez tartoztam.

Az, hogy már ilyen fiatalon a nagyokkal kellett a ritmust felvennem sokat segített a későbbi pályafutásom során.

– Aligha van arra példa a hazai hokiban, hogy egy játékos, ahol csak megfordul mindenhol megkapja a C betűt. Te mindenhol kapitány voltál.

– Igen, ez részben megtiszteltetés, jó érezni, hogy felnéznek rám, de részben komoly felelősség is. Van, ahol a klubvezetés nevezi ki a kapitányt, van, hogy a csapat választ. Nekem mindkettőben volt részem. Itthon is csapatkapitány voltam, később a Sportklubnál szezon közben kaptam meg a kinevezést. Papp Szabolcs viselte addig a C betűt, amikor a vezetőség úgy döntött, hogy egy sikertelenebb időszak után nekem, egy alig egy éve odakerült gyergyóinak adja ezt. Kínos volt Szabival szemben de megbeszéltük, nem volt harag később köztünk.

Megerősített abban, hogy jó amit teszek, ahogy viselkedek. Én mindig arra törekedtem, hogy a jégen vívjam ki a tiszteletet a a játékommal,  az odaadásommal. Nem az a típusú csapatkapitány voltam, aki ordít, parancsolgat az öltözőben. Volt olyan, hogy kiborultam, és ennek szót adtam, de ritkán. Az A betűs segédkapitányok segítettek a rendet fenntartani.

Galacon is ugyanígy kivívtam a tiszteletet. Az öltözőben a többség székely volt és légiós, de a vezetők románok és ők így is nekem adták a C betűt. Értékelték, hogy abban a közegben is odatettem magam az edzéseken és a magánéletben sem voltam kicsapongó. Utána ismét itthon is megkaptam a csapatkapitányi tisztséget. Igaz, így mindig jobban megviseltek a kudarcok, de az az öröm, amikor egy nagy siker után a kupát felemelheti az ember az minden problémát elfelejttet.

Napjainkban is sok csíkszeredai szurkolóval vagyok nagyon jó, baráti kapcsolatban, és amikor ott játszottam, ugyancsak jó viszonyban voltam a gyergyóiakkal is. Azért is volt könnyű a hazatérés.

– Sokáig meghatározó játékosa voltál a Románia válogatottjának. Mit jelentett számodra ez?

– Nos, az elején rengeteg tapasztalatszerzési lehetőséget, eljuthattam a világ számos tájára, ahová másként nem. Kétszer voltam U18-as világbajnokságon, háromszor U20-ason, majd jöttek a felnőtt vébék. Tom Skinner szövetségi kapitánysága idején fejlődtünk a legtöbbet, de aztán a szövetségnél történt váltás után ő sem maradhatott, és visszaesés következett.

Közben, amint említettem, megszülettek a gyerekeim, és úgy döntöttem, lemondom a válogatottságot, Galacon élve nem hiányzott még évente egy hónap távol a családtól. Később aztán Julius Pénzes hívott vissza.

A bajnokság kihúzódott, egyszer sem tudtunk itthon együtt edzeni, és úgy mentünk Észtországba. Azelőtt egy évvel még egy osztállyal lennebb játszott a válogatott, semmi nagy elvárás nem lehetett, így teher nélkül játszhattunk.

A nyitónapon nyertünk büntetőkkel a házigazda észtek ellen, majd jött egy olyan sorozat amit senki nem hitt volna. Sorban Japánt, Lengyelországot és Ukrajnát is legyőztük. Ezek ellen korábban többször is játszottam, és ritkán úsztuk meg tíz kapott gól alatt. Végül a hollandokat is felülmúltuk és feljutottunk. Ezért sajnálom, hogy elmaradt az idei vébé, szerettem volna azon a szinten is játszani. Korábban az elit közelében, a Divizió I/A -ban játszó válogatottak ellen szerepeltem még különböző tornákon de világbajnokságon sosem. Ez már kimarad az életemből. Mostmár játékosként ezt nem érem el, nem érzem úgy, hogy jövőre fel tudnék készülni olyan szinten, ahogy az ott szükséges lenne.

Amikor össze kellett csomagolnom a felszerelésemet – nem titkolom – kiesett a könny a szememből. Azonban most ez egy nagy lehetőség számomra. Úgy kezdhetem az edzői pályafutást, hogy egy kiválóan felkészült szakembertől tanulhatok, de úgy érzem, van annyi tapasztalatom, hogy már most is tudok segíteni a csapatnak. Segített a döntésben, hogy rajtam kívül nyolc hátvédünk van, így nem érzi meg hiányomat a csapat. Rengeteget kell tanulnom, egy polcnyi könyv és sok más anyag várja, hogy nekikezdjek.