Az se volt igazi korong, az elején gömbölyű fából vágtunk kis korong alakú lapocskákat, azokat befestettük feketére, vagy szurokkal kentük be. Sosem felejtem el azt, amikor életemben először valódi korongot láthattam, vehettem a kezembe. Az 1950-es évek elején Csíkszeredában, a templom mögötti jégen edzett a Steaua elődje, a CCA. Véletlenül egy korongot belőttek a pálya melletti csűr alá, én azt valahogy onnan kipiszkáltam, kibányásztam, másnap azzal hokiztunk, de sajnos, ha jól emlékszem, Zervesz később kilőtte a patakba… Nagyon boldogok voltunk, amikor egy igazi koronggal játszhattunk. Ilyen hokizó gyermekbandák voltak a város több részén, a Kossuth utcaiak, a ligatiak, a taplocaiak, a zsögödiek, illetve a fenti részen lakók (mostani Tudor lakótelep), amelyet Bunker-tízesnek neveztünk. Ez utóbbiban játszottak a Szabó ikrek, Gyuszi és Géza, akik híres játékosok lettek, két olimpiára is kijutottak. Meccseket rendeztünk egymás ellen.

A legnagyobb probléma azokban az években a korcsolya beszerzése volt, azok voltak a legboldogabb gyerekek, akik korcsolyára tettek szert. Nem számított, hogy három számmal nagyobb – húztunk két, három pár zoknit, hogy kitömjük. Zajlott a hokiélet Csíkban, a felnőtt csapatok pedig a tehetségesebb gyerekeket összetoborozták, minket, a Kossuth utcaiakat is, a 9. osztályos Ötvös Józsefet, Iszlay Józsefet és Antal Jakabot. Mi négyen bekerültünk a Haladás csapatába, ahol előbb csak hordtuk a botokat, segítettünk. Ebben a csapatban már játszottak fiatalok, a Kozán testvérek, Bíró Antal és Varga Dezső.

jeget mi, a fiatalok készítettük elő a nagyok felügyelete mellett, a pálya négy sarkába négy gyertyát tettünk, és zajlott az edzés. Első osztálytól az érettségiig a gimnáziumba jártam, de érdekes, hogy az edzők és az idősebb játékosok folyton ellenőrizték, hogy megy nekünk a tanulás, reggelente pedig felpakoltak dzsemmel tízóraira, mert a csapatot a lekvárgyár támogatta.

– Melyik csapatokban hokizott? Jut eszébe még valamilyen más érdekes eset?

– Itthon a Haladás és a gimnázium csapata, illetve a Lendület (Avântul) színeiben játszottam. Nagy élmény volt például az, amikor mi, kamaszok először beutaztunk a felnőtt csapat tagjaiként Bukarestbe.

Kohn Tibor volt a csapat menedzsere, ő mindent rendezett. Életünkben először láttunk liftet, amikor csak tehettük, lifteztünk. De ugyanabban a szállodában laktak a Budapesti Operettszínház tagjai, akik többek között Kálmán Imre Csárdáskirálynőjét mutatták be Bukarestben, hiszen akkor is népes magyar közösség élt a román fővárosban. Egész nap lestük őket, láthattuk élőben például Németh Marika primadonnát!

Úgy emlékszem, hogy azokban az években Romániából a férfi kézilabdacsapat (amely később világbajnokságot nyert) és a hokicsapat utazott legtöbbet külföldre. Mi nem kaptunk fizetést, mert egyetemisták voltunk, de biztosítva volt a szállás és az étkezés, a tanulásnál viszont nem volt pardon, a vizsgákra tudni kellett, így párszor őszre kellett halasztani vizsgákat.

Erős volt, kemény volt, és ezt érvényesítette a jégen. Nem tartotta a volt egyetemi csoporttársaival a kapcsolatot, se velünk, se a bukarestiekkel.

– A jégkorong mellett gyeplabdázott, de leigazolt labdarúgó is volt egy rövid ideig.

– Csíkszeredának egy rövid ideig, az 1950-es években volt gyeplabdacsapata, abban én is játszottam. A futball pedig úgy jött be a képbe, hogy az egyetem után elvittek négy hónapra katonának Olténiába, Mehedinți megyébe, Vânju Mare nevű településre. Katonatársam volt egy temesvári fiú, aki már tagja volt a település labdarúgócsapatának – amely a mai 3. Ligának megfelelő szinten szerepelt –, ő hívott futballozni.

Emlékszem, teherautókkal utaztunk az idegenbeli mérkőzésekre.

Végül nem vettünk részt az 1962-es coloradói vébén, 1963-ban pedig selejtezőre kényszerült Románia. Stockholmban volt a '63-as torna, ahol Norvégiától egy góllal kaptunk ki, ezen múlott, hogy nem jutottunk fel az elitbe. Érdekesség, hogy a svédországi vébé zárásaként a román nagykövetségen egy fogadást tartottak, ahol én szolgáltattam a zenét, volt egy zongora, és ezen játszottam… Az olimpiát megelőzően évente edzőmeccseket játszottunk a csehszlovák élvonalbeli csapatokkal, amelyeket sokszor megszorongattunk.

– Hol kezdődött a tanári, edzői pályafutása?

– A munkakönyvemben a katonaság után szerepel a Katonai Akadémia, két hónapig a Steauánál voltam alkalmazva, de aztán megérkezett a kihelyezés, Székelyudvarhelyen volt az első katedrám. A Székelytámadt várban működő szakközépiskolában voltam testnevelő tanár. Ott tanítottam, és pár hónap alatt alakítottam két gyermekhokicsapatot, ezeknek tagjai voltak többek között a László testvérek, akik kitűnően futballoztak. Egy év után hazajöttem Csíkszeredába, a Megyei Sporttanácsnál voltam szaktanácsadó, közben játszottam a város csapatában. A sporttanácsot Ferencz János elnök vezette, akivel szobatárs voltam az egyetemi évek alatt a bukaresti Grozăvești diákszállóban.

Négy évet itthon jégkorongoztam, majd tanárként dolgoztam, a somlyói speciális iskolában, az Építészeti Iskolaközpontban, majd az Iskolás Sportklubnál lettem edző, ahol voltam igazgató és aligazgató is. Edzettem a Lyceum csapatát, Szabó Gyuszival, Daradics Andrással és az akkori városgazdálkodási vállalat (IGO) támogatásával pedig megalakítottuk a Haladás jégkorongcsapatot, amelynek edzője is voltam az elején. A Haladás az első ligában szerepelt, Csíkszereda második csapata volt.

Nehéz minden játékos nevét megemlíteni, mert mind a szívemhez nőttek. A teljesség igénye nélkül, többek között tanítványom volt Keresztes Ottó – aki a német első ligában is megállta a helyét –, Lukács Gerő, aki Székesfehérváron is játszott, Szatmári Zsolt, Györgyicze Levente, aki németországi játékosi pályafutása után nemzetközileg elismert játékvezető lett, majd Elekes Levente, Kósa Endre, Hozó Levente, Adorján József, a Sportklub mai csapatából pedig Bíró Tamás és Fodor Csanád volt a tanítványom.

Több kapust is elindítottam útján, többek között Mezey Zsoltnak és Nagy Attilának, a Székelyföldi Jégkorong Akadémia menedzserének voltam az edzője. A kezem alatt megfordult játékosok közül az egyik legtehetségesebb hokis Elekes Levente volt, technikailag és játékintelligencia szempontjából is kiváló volt. Többen a tanítványaim közül az edzői pályát választották, Kovács László és Elekes Levente Brassó ificsapatait készítik fel, Hozó Levente pedig a Sportklub edzője.

Érdekesség, hogy Montenegróban az emberek szinte kivétel nélkül magasak, 180 cm felettiek, a génekből ez például a fiamnál ütött ki. Családi hagyomány a zene, rendszeresen zongorázok és hallgatok klasszikus zenét. Az 1964-es olimpián az innsbrucki olimpiai faluban is volt zongora, ott is zongoráztam a kollégáknak. A zene bátyámnál, Janovits Sándornál volt jobban érezhető, aki amellett, hogy elvégezte az orvosi egyetemet, sízett, síugrással is foglalkozott, egész életében zongorázott és kiválóan orgonált.