A hoki és a zene bűvkörében: Janovits Endre jégkorongozóként és edzőként is a csúcsra jutott

Bár tapossa a 79. életévét, az 1942-ben született Janovits Endre nem mutatja korát, gyakran lehet látni Csíkszereda utcáin kerékpározni, a világjárvány megjelenéséig pedig besegített barátjának, Györgypál Tamás edzőnek a fiatal hokisok felkészítésében.

– Melyek az első korcsolyás, hokis élményei? Milyen élet volt az 1950-es években Csíkszeredában?

– Hatéves voltam, jól emlékszem 1948 karácsonyára, amikor szüleim megleptek egy pár korcsolyával. Régi módi, csavaros korcsolya volt, de annyira boldog voltam, hogy felcsavaroztam a bakancsomra, és örömömben a karácsonyfa körül a szőnyegen forogtam. Nem volt akkor szakszerű foglalkozás a gyerekkel, mi viszont folyton sportoltunk.

Az se volt igazi korong, az elején gömbölyű fából vágtunk kis korong alakú lapocskákat, azokat befestettük feketére, vagy szurokkal kentük be. Sosem felejtem el azt, amikor életemben először valódi korongot láthattam, vehettem a kezembe. Az 1950-es évek elején Csíkszeredában, a templom mögötti jégen edzett a Steaua elődje, a CCA. Véletlenül egy korongot belőttek a pálya melletti csűr alá, én azt valahogy onnan kipiszkáltam, kibányásztam, másnap azzal hokiztunk, de sajnos, ha jól emlékszem, Zervesz később kilőtte a patakba… Nagyon boldogok voltunk, amikor egy igazi koronggal játszhattunk. Ilyen hokizó gyermekbandák voltak a város több részén, a Kossuth utcaiak, a ligatiak, a taplocaiak, a zsögödiek, illetve a fenti részen lakók (mostani Tudor lakótelep), amelyet Bunker-tízesnek neveztünk. Ez utóbbiban játszottak a Szabó ikrek, Gyuszi és Géza, akik híres játékosok lettek, két olimpiára is kijutottak. Meccseket rendeztünk egymás ellen.

A legnagyobb probléma azokban az években a korcsolya beszerzése volt, azok voltak a legboldogabb gyerekek, akik korcsolyára tettek szert. Nem számított, hogy három számmal nagyobb – húztunk két, három pár zoknit, hogy kitömjük. Zajlott a hokiélet Csíkban, a felnőtt csapatok pedig a tehetségesebb gyerekeket összetoborozták, minket, a Kossuth utcaiakat is, a 9. osztályos Ötvös Józsefet, Iszlay Józsefet és Antal Jakabot. Mi négyen bekerültünk a Haladás csapatába, ahol előbb csak hordtuk a botokat, segítettünk. Ebben a csapatban már játszottak fiatalok, a Kozán testvérek, Bíró Antal és Varga Dezső.

A Haladás edzőpályája a mai Márton Áron Gimnázium mögött, az úgynevezett Bács Károly-féle telken volt. Kovács Zsigmond volt az edzőnk. Többször voltunk edzőtáborban, a gimnázium bentlakásába elszállásolva, egy szobában laktunk, emeletes ágyakban, a Városiban étkeztünk.

jeget mi, a fiatalok készítettük elő a nagyok felügyelete mellett, a pálya négy sarkába négy gyertyát tettünk, és zajlott az edzés. Első osztálytól az érettségiig a gimnáziumba jártam, de érdekes, hogy az edzők és az idősebb játékosok folyton ellenőrizték, hogy megy nekünk a tanulás, reggelente pedig felpakoltak dzsemmel tízóraira, mert a csapatot a lekvárgyár támogatta.

– Melyik csapatokban hokizott? Jut eszébe még valamilyen más érdekes eset?

– Itthon a Haladás és a gimnázium csapata, illetve a Lendület (Avântul) színeiben játszottam. Nagy élmény volt például az, amikor mi, kamaszok először beutaztunk a felnőtt csapat tagjaiként Bukarestbe.

Kohn Tibor volt a csapat menedzsere, ő mindent rendezett. Életünkben először láttunk liftet, amikor csak tehettük, lifteztünk. De ugyanabban a szállodában laktak a Budapesti Operettszínház tagjai, akik többek között Kálmán Imre Csárdáskirálynőjét mutatták be Bukarestben, hiszen akkor is népes magyar közösség élt a román fővárosban. Egész nap lestük őket, láthattuk élőben például Németh Marika primadonnát!

– Érettségi után következett a testnevelési főiskola, az egyetem.

– Első próbálkozásra bejutottam a bukaresti egyetemre, ahol a Știința csapatában játszottam, edzőnk pedig a híres Mihai Flamaropol volt. Páran az egyetem csapatából, többek között Ferencz János, Ștefan Ionescu, Ion Țiriac és én bekerültünk a felnőtt válogatottba.

Úgy emlékszem, hogy azokban az években Romániából a férfi kézilabdacsapat (amely később világbajnokságot nyert) és a hokicsapat utazott legtöbbet külföldre. Mi nem kaptunk fizetést, mert egyetemisták voltunk, de biztosítva volt a szállás és az étkezés, a tanulásnál viszont nem volt pardon, a vizsgákra tudni kellett, így párszor őszre kellett halasztani vizsgákat.

– Említette Ion Țiriacot, a későbbi világhírű teniszezőt és sikeres üzletembert. Legenda, hogy ő beszélt magyarul?

– Csoporttársam volt az egyetemen, csapattársam volt az 1964-es innsbrucki olimpián.

Erős volt, kemény volt, és ezt érvényesítette a jégen. Nem tartotta a volt egyetemi csoporttársaival a kapcsolatot, se velünk, se a bukarestiekkel.

– A jégkorong mellett gyeplabdázott, de leigazolt labdarúgó is volt egy rövid ideig.

– Csíkszeredának egy rövid ideig, az 1950-es években volt gyeplabdacsapata, abban én is játszottam. A futball pedig úgy jött be a képbe, hogy az egyetem után elvittek négy hónapra katonának Olténiába, Mehedinți megyébe, Vânju Mare nevű településre. Katonatársam volt egy temesvári fiú, aki már tagja volt a település labdarúgócsapatának – amely a mai 3. Ligának megfelelő szinten szerepelt –, ő hívott futballozni.

Emlékszem, teherautókkal utaztunk az idegenbeli mérkőzésekre.

– Jégkorongozói pályafutása csúcsát az 1964-es téli olimpia jelentette. Hogyan emlékezik a közel 60 évvel ezelőtti eseményre?

– Az olimpia előtt, 1962-ben esélyünk lett volna kiutazni Amerikába, Colorado Springs és Denver volt a házigazdája az elit világbajnokságnak, de a Szovjetunió miatt végül nem utazhattunk el. A Szovjetunió nyomására bojkott alakult ki, a keleti tömb, a szocialista országok válogatottjai nem utaztak el. Erről kevés szó esik, inkább az 1980-as évek orosz–amerikai hidegháborúja miatt csonkára sikeredett moszkvai, illetve Los Angeles-i nyári játékok maradtak meg az emlékezetben.

Végül nem vettünk részt az 1962-es coloradói vébén, 1963-ban pedig selejtezőre kényszerült Románia. Stockholmban volt a '63-as torna, ahol Norvégiától egy góllal kaptunk ki, ezen múlott, hogy nem jutottunk fel az elitbe. Érdekesség, hogy a svédországi vébé zárásaként a román nagykövetségen egy fogadást tartottak, ahol én szolgáltattam a zenét, volt egy zongora, és ezen játszottam… Az olimpiát megelőzően évente edzőmeccseket játszottunk a csehszlovák élvonalbeli csapatokkal, amelyeket sokszor megszorongattunk.

Innsbruckban, az olimpiai formaruhában • Fotó: Janovits Endre magánarchívuma

– Hol kezdődött a tanári, edzői pályafutása?

– A munkakönyvemben a katonaság után szerepel a Katonai Akadémia, két hónapig a Steauánál voltam alkalmazva, de aztán megérkezett a kihelyezés, Székelyudvarhelyen volt az első katedrám. A Székelytámadt várban működő szakközépiskolában voltam testnevelő tanár. Ott tanítottam, és pár hónap alatt alakítottam két gyermekhokicsapatot, ezeknek tagjai voltak többek között a László testvérek, akik kitűnően futballoztak. Egy év után hazajöttem Csíkszeredába, a Megyei Sporttanácsnál voltam szaktanácsadó, közben játszottam a város csapatában. A sporttanácsot Ferencz János elnök vezette, akivel szobatárs voltam az egyetemi évek alatt a bukaresti Grozăvești diákszállóban.

Négy évet itthon jégkorongoztam, majd tanárként dolgoztam, a somlyói speciális iskolában, az Építészeti Iskolaközpontban, majd az Iskolás Sportklubnál lettem edző, ahol voltam igazgató és aligazgató is. Edzettem a Lyceum csapatát, Szabó Gyuszival, Daradics Andrással és az akkori városgazdálkodási vállalat (IGO) támogatásával pedig megalakítottuk a Haladás jégkorongcsapatot, amelynek edzője is voltam az elején. A Haladás az első ligában szerepelt, Csíkszereda második csapata volt.

– Számos jégkorongozót nevelt ki…

– Kiváló tanári gárda működött a csíkszeredai sportiskolánál, a kitűnő szakemberek hokisok százait nevelték ki.

Nehéz minden játékos nevét megemlíteni, mert mind a szívemhez nőttek. A teljesség igénye nélkül, többek között tanítványom volt Keresztes Ottó – aki a német első ligában is megállta a helyét –, Lukács Gerő, aki Székesfehérváron is játszott, Szatmári Zsolt, Györgyicze Levente, aki németországi játékosi pályafutása után nemzetközileg elismert játékvezető lett, majd Elekes Levente, Kósa Endre, Hozó Levente, Adorján József, a Sportklub mai csapatából pedig Bíró Tamás és Fodor Csanád volt a tanítványom.

Több kapust is elindítottam útján, többek között Mezey Zsoltnak és Nagy Attilának, a Székelyföldi Jégkorong Akadémia menedzserének voltam az edzője. A kezem alatt megfordult játékosok közül az egyik legtehetségesebb hokis Elekes Levente volt, technikailag és játékintelligencia szempontjából is kiváló volt. Többen a tanítványaim közül az edzői pályát választották, Kovács László és Elekes Levente Brassó ificsapatait készítik fel, Hozó Levente pedig a Sportklub edzője.

– Érdekes a családneve, amelyet írtak Janovicsnak és Janovitsnak is, illetve az, hogy egész életét végigkísérte a zene.

– Családunk ősei még az Osztrák–Magyar Monarchia idején települtek le Kézdivásárhelyre, onnan jöttek át Csíkszeredába, ahol a régi, a kommunizmus idején lebontott Kossuth utcában laktunk. Magyar katolikus család vagyunk. Voltam többször edző a romániai utánpótlás-válogatottaknál,

Érdekesség, hogy Montenegróban az emberek szinte kivétel nélkül magasak, 180 cm felettiek, a génekből ez például a fiamnál ütött ki. Családi hagyomány a zene, rendszeresen zongorázok és hallgatok klasszikus zenét. Az 1964-es olimpián az innsbrucki olimpiai faluban is volt zongora, ott is zongoráztam a kollégáknak. A zene bátyámnál, Janovits Sándornál volt jobban érezhető, aki amellett, hogy elvégezte az orvosi egyetemet, sízett, síugrással is foglalkozott, egész életében zongorázott és kiválóan orgonált.