A fényképezés és filmkészítés édestestvérek – Beszélgetés Vargyasi Levente fotográfussal, dokumentumfilmessel

– Mesélne a kezdetekről, gyermekkori emlékeiről, arról, hogy miként ragadta meg az álló- és mozgóképek világa? Mikor vett először fényképezőgépet/kamerát a kezébe?

– Kézdivásárhelyiként a Nagy Mózes Elméleti Líceum rajzosztályába jártam – itt a Kosztándi és Vetró házaspár „fogta ceruzámat” –, ám a középiskolát már Sepsiszentgyörgyön, a Plugor Sándor Művészeti Líceumban fejeztem be, grafika szakon.

aki azokban az években fotólabort – régi, klasszikus sötétkamrás, vegyszerekkel pamacsolót – próbált kialakítani. Innen léptem tovább, s lettem a Tanulók Házában Gerőffy Dalma tanítványa, aki igencsak igényesen vezette a fotókört. Tőle képalkotást, fotográfusi látást, exponálást és a labormunkát tanultam meg. De nemcsak szakmát tanultunk a körön, hanem Dalma társaságként is összekovácsolt bennünket. Ezekből a fotósokból jött létre a KépVidék alkotócsoport is, amely még napjainkban is időnként táborozik, alkot.

– A fotókörtől egyenes út vezetett a filmezésig?

– Az érettségit követően szülővárosomban fényképészként kezdtem el dolgozni, közben pedig a helyi tévének, a Polyp Tv-nek készítettem néha kisebb riportokat. Az operatőri szakmába valójában a sepsiszentgyörgyi helyi televíziónál tanultam bele, ahol a hírműsoroktól egészen a magazinműsorok felvételéig mindent kipróbáltam.

Később a, TVR marosvásárhelyi stúdiójának, a bukaresti magyar adásnak és az Erdély TV-nek is dolgozhattam. Bár a fő kenyérkeresetem a filmezés lett, a fényképezésről sem voltam hajlandó lemondani. Élmény volt a KépVidékkel a kétezres évek elején a megyebeli falvakat járni! A falusi élet apró, de igazán jellegzetes momentumait próbáltuk megragadni; azokat, amelyeket az ottani emberek természetesnek vesznek, s éppen azért átsiklanak felette.

– Fotó és film hogyan tudnak működni egymás mellett?

– Életemben a fényképezés és a filmkészítés édestestvérként van jelen – de a kettő sosem egy időben! Még akkor sem, ha azt mondják, a jól fényképezett filmet, ha kimerevítjük, akkor jól keretezett fotót kapunk.

Bár ott voltam, végig követtem az eseményt, lefilmeztem, nincs egy fotóm róla, mert annyira benne vagyok a történetben, hogy elfelejtek egy pillanatra megállni és megnyomni az exponáló gombot.

– A ma fotográfusa mennyire számít képi krónikásnak?

– Habár Sepsiszentgyörgy önkormányzatának több mint egy évtizede fotózok, ott is határt szabok magamnak a „szép” ábrázolásában. Úgy gondolom,

Igen, a fotóban is lehet félreinformálni, hamis képet mutatni valamiről, nemcsak az írott sajtóban és televízióban. Úgy gondolom, hogy a valóság a hétköznapokban búvik meg, az emberek közelről való megfigyelésében. Robert Capa szavaival élve: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. A fotográfusok a pillanatot lesik, én is ezt teszem, ha eseményt vagy hangulatképeket rögzítek, vagy akár dokumentációs fotót készítek. Nagyon sokszor különböző munkálatokat kell megörökítenem; akkor is arra törekszem, hogy valósághűen ábrázoljam azokat.

– Miképp maradhat meg a fotózás, a filmezés művészetnek ma, amikor a technika már mindenki számára elérhető? Mit kell tudjon „a művész szeme”, ami géppel nem helyettesíthető?

– Mára szerencsére technikailag mindenki fotográfusnak nevezheti magát, és ez jól is van így: hadd örökítse meg, tegye közzé a nagyvilág számára az élményeit. Ennek a hátulütője az, hogy felhígulni látszik a szakma, és a hatalmas mennyiségből nehezen jut el a tartalommal bíró jó fotó a befogadóhoz. Mondom ezt azért, mert a digitális fényképet szállító csatornák száma megsokszorozódott (főként a közösségi oldalak megjelenése által), és ez megnehezíti a képi dömpingből való szelektálást.

Nyilván nem mindig van így, munkám során elvárják, hogy szép is legyen, és jó is legyen. Nem mindig jön össze, nem mindig gondolkodhatunk így. Sokat inspirálódom a festészetből, a grafikákból, sokszor meglátok egy texturát, magával ragad, lefotózom. Így vagyok a tájképekkel is, vagy a makró fényképezéssel. Azért varázsolnak el, visznek át egy másik világba, mert absztraktul látjuk különböző objektíveken keresztül a valóságot. A kérdésre válaszolván – hogy mit kell tudjon a művész szeme, ami géppel nem helyettesíthető –, szelektálni kell tudni, gondolkodni, és csak ezt követően megnyomni a gombot.

– Milyen technikát alkalmaz? Mennyi utómunkát tart megengedhetőnek egy-egy kép esetében?

– Állókép készítéskor tükörreflexes fényképezőgépet használok, habár mirrorless (tükör nélküli) géppel is dolgozhatnék, viszont kényelmesebb számomra a valóságot tükrön keresztül kémlelni, mint egy képernyőn. Utómunka szempontjából többnyire a szükséges tónus-, kontraszt-, színkorrekciókat végzem el, nem szoktam túlbonyolítani. Úgy gondolom, a kép az alkotás pillanatában kell megszülessen. Amennyiben továbbgondolok egy képet, azt már nem fotográfiaként teszem, hanem grafikaként, és vegyestechnikaként tüntetem fel.

– A dokumentumfilmek iránti érdeklődése honnan datálódik?

– Kinda István, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzkutatója 2010-ben kért meg, hogy a téglavető cigányokat bemutató kiállításához készítsek egy rövidfilmet. Ebből lett A sár mesterei, amit 2013-ban a Meszesek és 2015-ben a Szenesek követett. Nagyon örvendek, hogy ezek a filmek, illetve utóbb a Gál József zabolai kerékkészítő mesterről készült Kerekesek, valamint a remélhetőleg jövő évben bemutatásra kerülő, a kézdiszentkereszti Pap Emil kőfaragót megörökítő filmek elkészültek.

– De nem csak néprajzi tematikájú filmeket készít...

– Így igaz! Az utóbbi öt-hat évben a társadalmi változások miatt egyre kiszolgáltatottabb emberek élete kezdett el érdekelni. A Tehenesek című filmem, amelyik a háromszéki állattartó gazdák gondjairól szól, kicsit személyes indíttatású, mert ifjúkoromban Nyújtódon nyaralva számos élményt szereztem a gazdálkodásról, ezért egy kicsit mindig odafigyeltem ezekre az emberekre.

Háromszéken nem olyan rég még jelentős területen termesztettek cukorrépát, ám miután az országban jóformán mindenhol felszámolták a gyárakat, alig maradt olyan személy, aki a közelmúltban még virágzó iparnak tanúja volt – erről szól a Keserédes. Ezen filmek elkészültében nagy szerepe van annak a T. Bányai Péter vágónak, akit a Tehenesek forgatása alkalmával ismertem meg. Nélküle ezek a filmek nem így néznének ki, más lenne a töltetük és – minden bizonnyal – a mondanivalójuk is.

– Jelenleg mi foglalkoztatja?

– Niculina Țînțarral közösen készül a Bicsi Gyula sepsiszentgyörgyi képzőművészről szóló film, ami meglehetősen nehéz feladat számomra, mert portrét még sosem készítettem. Nyár óta pedig forog az erdővidéki bányászat múltját a Hecser Lászlóval, a Háromszék munkatársával közösen feldolgozó filmünk.

Szeretem ezt csinálni, szeretem az embereket meghallgatni, kíváncsi vagyok a történetükre, és örülök, ha lencsevégre kaphatom őket.

Bálint Tamás