Tizenhat évesen még tervezett, ma formába kalapálja álmait az olaszteleki Nagy György
„Kicsi gyermek voltam, állandóan édesapám műhelyében tébláboltam. Ahogy növögettem, egyre gyakrabban segítettem neki a szekerek vasalásában, mert édesapám, idős Nagy György szekér- és lószerszámkovács volt” – ezzel az örökséggel indult pályáján az erdővidéki Olaszteleken élő ifjabb Nagy György. Az édesapa nyomdokain haladó fiú azért egy kicsit mégis eltért az alapszakmától: nem lovakat és szekereket vasal, hanem díszes kovácsolt vaskapukat, kerítéseket, korlátokat és egyéb remekeket készít. Merthogy ő Erdővidék első díszműkovácsa.
Csendes ember, maga ura
Olaszteleken hiába keresné az ember Nagy György díszes cégtábláját. Minek is az a főúttól félreeső kis utcában? Szomszédja mosolyogva mondja, jó bornak nem kell cégér. Annak ellenére sem, hogy „Gyurika” – amint a faluban ismerik – szerény, csendben dolgozó ember. Az udvar hátsó felében kialakított kis műhelyében is egyedül tesz-vesz, mér, rajzol, vág, hevít, hajlít, nyújt, míg a rideg acéldarabok kovácsolt remekekké elevenednek a keze alatt. „Nem kell ide inas, amikor magam is boldogulok – mondja a fiatal mester, majd hozzáteszi – Megtanultam, hogy az ember legyen a maga ura. Minek mérgelődjék, hogy az inasa megint elrontott egy darabot? És kínlódjék azzal, hogy meggyőzze a főnököt: az ő ötlete könnyebben kivitelezhető?” Nagy György tehát saját főnöke és saját beosztottja lett, és soha nem dohog, mert nincs, aki belékontárkodjék a dolgába. Kis műhelyében kovácstűzhely, mellette légkalapács, hegesztő, fúrógép, eszterga- és satupad, sok-sok fogó, vágó, kalapács és matrica. A szerszámok egy részét édesapjától örökölte, de a matricákat például már maga tervezte és dolgozta ki.
Búból nem lehet megélni
Nagy György az édesapjától tanulta az alapfogásokat, de 1990-ig a temesvári szakiskolában pallérozta tovább tudását. Utána Baróton Szász István bádogosnál inaskodott egy-két évig, közben megtervezte az első ajtó- és kapusarkokat. Édesapja gyakran mondogatta neki, hogy ne foglalkozzék ilyen ostobaságokkal, mert ebből nem lehet megélni, de ő tovább rajzolt és tanult, mindaddig, amíg kialakította saját stílusát. „A barokk, illetve a barokkos elemek állnak a legközelebb hozzám, ezeket használom fel a kapuim és más darabok elkészítésénél” – mondja a mester, aki tizenhat évesen tervezte meg első nagyobb munkáját, a baróti Szakács Árpád-féle csárda kerítését.
Nagy György mindössze húszéves volt, amikor édesapja elhunyt. Az olaszteleki Nagy-porta műhelyében azonban csak rövid ideig maradt hideg a tűzhely, néma az üllő. „Nem ereszthettem búnak a fejemet, mert a kesergésből nem lehet megélni, s bár édesapám mindig a ló- és szekérvasalásra tanított, úgy éreztem, ki kell próbálnom a díszművességet. Remélem, megbocsát érte édesapám” – mondja Nagy György. Kézdivásárhelyről Farkas Ferenc történelemtanár, a református kollégium igazgatója rajzokkal és szakkönyvekkel segítette, Nagybaconból Vinczi Zoltán vállalkozó jó szóval és tanácsokkal állt melléje. Õ mozdított a szekér kerekén, valahányszor elakadt a bürokrácia kátyúiban. A régi műhelyből kis kazánház és fásszín lett, a csűrt pedig lebontották, és helyébe felépítették a saját tervezésű új kovácsműhelyt.
Szomszédtól szomszédig
Aztán a rajzok kezdtek testet ölteni: a baróti Szakács Mihálynak minden kétséget kizáróan megtetszett névrokona csárdájának kerítése, mert ő is olyat rendelt. S mert a munka tetszett, kaput is. Erre már a szomszédok is felfigyeltek: előbb a felső, majd az alsó rendelt Nagy György-féle kaput, illetve kerítést, s nem sok idő telt el, hogy a baróti Kossuth Lajos utca újabb remekekkel gazdagodott. „Egy napon jön hátrafelé az udvaron egy ismeretlen ember. Románul köszönt, amikor belépett a műhelybe, s azt mondta, hogy valami politikusféle. S hogy látta Baróton a Komporály Viktornak készített kapumat, megtetszett neki, rendelne egyet. Hát, mondom, lehet szó róla” – eleveníti fel Nagy György. Ettől kezdve már nemcsak Erdővidékre, Székelyudvarhelyre, Hargitafürdőre és Sepsiszentgyörgyre készültek kapuk, hanem Brassóba, sőt azon túl, Predeálra és Sinaiára is.
Erre már nemcsak a piac, a szakma is felfigyelt: Nagy Györgyöt a Magyar Iparművészeti Egyesület felkérte, legyen a szakmai tömörülés tagja. Ennek ő eleget is tett, a Népi ipar művésze oklevél átvételére azonban nem mehetett el. „El kellett készítenem a baróti új református templomnak az ajtókilincseit, -sarkait, nem hagyhattam cserben a templomavatóra készülő gyülekezetet” – mondja Nagy György.
Itthon, mindenki
A történethez azért annyi még hozzátartozik, hogy férfiember asszony nélkül bizony semmit sem ér. Ez Nagyéknál is érvényesül, hiszen a mester felesége, Enikő asszony már szakszerűen festi az új darabokat, sőt ha kell, maga is odaáll a kovácstűzhelyben férje mellé. A gyermekek néha már majdnem olyan szakszerűséggel téblábolnak a műhelyben, mint apjuk tette annak idején. Igaz, hogy kicsik is, lányok is – Anita hat Beáta ötéves. A harmincnégy éves Nagy György elmondja, amikor hanyatlásnak indult az erdővidéki szénbányászat s vele együtt a vidék gazdasága, elhatározta: azért is itthon marad. Az udvart tavasszal átalakítják, gyümölcsfacsemetéket ültetnek, a virágoskertet is átrendezik egy kicsit, a csendes utca felőli kerítést ki szeretnék cserélni. A szülői lakot szépen felújították, a rideg-hideg téli napokon fáskazán dorombol, küldi a meleget a házba, amely jó fészek az álmokat itthon szövögető család számára.