– fejtette ki a Krónikának Cosmin Pop.

A fiatal marosvásárhelyi vállalkozó 2014 nyarán vásárolta meg a volt Kossuth utca végében található, majdhogynem romos állapotban lévő ingatlant, és már akkor megígérte, hogy igyekszik hamarosan visszaadni a régi pompáját. Elképzelését a bürokrácia késleltette; műemlék épületről, illetve egy mellé kerülő modern ingatlanról lévén szó, vaskos iratcsomót kellett elkészíttetnie, a terv számos engedély beszerzését vonta maga után. Csupán a papírmunka hároméves folyamatot takar, de sikerült a végére járni.

Cél: visszaadni az épített örökséget

A befektető azzal az elképzeléssel vásárolta meg a legutóbb vendéglőként működő épületet, hogy visszaállítsa annak eredeti alakját és rendeltetését. Mint mondja, Bürger Albert egykori híres nagytőkés háza néhány szobás szállodaként fog működni, a hozzáépülő, vas és üveg szerkezetű, egyfajta függőkerttel körbevett új épületben pedig vendéglő és söröző kap helyet. „Az italozásnak nincs helye a régi épületben. Az visszakapja eredeti alakját és nevét: Bürger-villa lesz. Az új épület pedig Aranykakas néven fog működni” – szögezi le a tulajdonos, miközben a látványtervet és a makettet mutatja. A két, teljesen eltérő stílusú épület egymáshoz „illesztését” Angela Kovácsra, Marosvásárhely volt főépítészére és Kim Attila belsőépítészre bízta. Mint mondja,

Ezt támasztja alá a lapunk által megkeresett Keresztes Géza műépítész és műemlékvédelmi szakmérnök is. Egymagában a régi épület csak veszteséget termelne, amit senki nem várhat el egyetlen beruházótól sem. Talán ez is az egyik oka annak, hogy bő másfél évtizeddel ezelőtt lakat került az Aranykakasra.

A restaurálás alatt álló, vöröses épület majdani színét illetően Cosmin Pop nevetve mondja: nem kell attól tartani, hogy hófehér lesz, mint ahogy az eddig közzétett reklámképeken látható. Szakemberei falkutatásokat végeztek, és kiderítették, hogy az eredeti színe sárgás-zöld volt. „Nem akartam időnap előtt előrukkolni azzal, hogy zöld lesz, mert rám szálltak volna azok, akik rettegnek a zöldtől. De, mint mondtam, kötelességemnek tartom az eredeti arculat visszaállítását” – magyarázza. Ennek érdekében budapesti és bécsi archívumokból szerzett be az épülettel kapcsolatos értékes rajzokat, korabeli képeket, információkat. Érdekességként említi: azt is megtudta, hogy

Keresztes szerint azonban ez legfeljebb városi legenda, amelynek aligha lehet valós alapja.

A 19. század végére visszanyúló múlt

A nyolcszobás Bürger-villa (bizonyos feljegyzésekben palota) építése 1897-ben kezdődött. Elkészülte után a maga barokk, illetve neobarokk formanyelvezetével a századforduló egyik legimpozánsabb lakóépületének számított. Bár hasonlóan szép épületekből nem volt hiány Marosvásárhelyen, Bürger Albert családi otthona mégis kilógott a sorból. Egyrészt, mert nem sorházként épült, másrészt pedig, mert az efféle grandiózus építkezési stílus teljesen elütött a Kossuth utcai ingatlanok máig fennmaradt, kispolgári arculatától. A belső terek legkorábbi funkcióiról a tervrajzok hiányában nem sokat lehet tudni, de a jelenlegi beosztás nagyjából tükrözi az eredetit.

A kommunista hatalom jóval később, mindössze a 70-es évek elején ébredt rá, micsoda építészeti kincs birtokában van. A Bürger-villát az Avicola baromfitenyésztő vállalatra bízták azzal a kikötéssel, hogy reprezentatív vendéglőt hozzon létre. Az idősebb nemzedék tagjai közül ma is sokan nosztalgiával emlékeznek az itt felszolgált baromfihús-különlegességekre, a finom csirkemájra vagy az újdonságszámba menő grillcsirkére.

A hanyatlás a 80-as éveket jellemző nincstelenség korszakában kezdődött, majd 1990 után, az Avicola magánosítását követően teljesedett ki. A 2000-es évek elejére az akkor már bezárt vendéglő átkerült a bukaresti székhelyű Romarta Rt. tulajdonába, amely a többszöri felszólítás, majd bűnügyi feljelentés ellenére sem volt hajlandó még állagmegőrzési befektetést sem eszközölni. A nyílászárók nélkül maradt épület sokáig a hajléktalanok egyik kedvenc tanyájaként szolgált.

Ki volt az örökösök nélkül maradt Bürger?

Bürger Albert, a 19. század végi Marosvásárhely talán legtehetősebb üzletembere, 1896-ban vásárolta meg leendő villája telkét. Akkoriban A két pisztoly nevű városszéli fogadó állt ott, amit az új tulajdonos hamarosan lebontott. A korabeli források szerint nem volt kár a „késdobálóért”, amelyet főként átutazók, falusi vásárosok és állatkereskedők látogattak előszeretettel. A gondot nem annyira a betérők kiléte és viselkedése, mint inkább a kint hagyott állataik után felgyűlt trágyamennyiség jelentette. Az újságok arról cikkeztek, hogy a csárda és környéke egyben járványgócponttá vált.

A vajasdi származású befektetőt azonban nem a villája tette híressé. Jóval annak felépítése előtt, 1886-ban Kraft Károlytól megvette a szomszéd telken működő, éppen bukdácsoló sörgyárat, amelyet korszerűsített, illetve újabb épületekkel toldott meg. A gyár területe a ma jobbára Aranykakasként ismert épülettől egészen a mostani Lidl szupermarketig nyúlt. A jelentős beruházásoknak köszönhetően

Az 1929-es gazdasági világválságig folytonosan felfele ívelt; fénykorában kétszáz munkást foglalkoztatott és évi 150 ezer hektoliter folyékony kenyeret palackozott. Nyereségét Bürger ingatlanokba ruházta: nyári kertje volt az Erzsébet-ligetben, csárdája a Kossuth utcában, szállodája a Szentgyörgy utca elején, megvásárolta a főtéri Apolló-palotát, és ő építette fel a ma óvodának helyt adó Székely kioszk vendéglőt. Mint sok más tehetős embert, őt is „megcsapta” a politizálás szele. Helyi szinten kezdte, majd az impériumváltás után Bukarestben, parlamenti képviselőként folytatta. A gazdasági válság és a zsidó származás végzetesnek bizonyult Bürger Albert számára: gyára csődközeli helyzetbe került, majd eladta. A látványos visszaesés megviselte az egészségét, 1937-ben távozott az élők sorából. A második világháborúban mindkét fiát, Dezsőt és Györgyöt is deportálták; egyikük sem tért haza. Unokájáról, Ferencről a háború után tudni vélték, hogy emigrált.

Az utókor eddig nem sok jelét nem adta annak, hogy valamiféleképpen megőrizné Bürger Albert emlékét. Néhány hónappal ezelőtt az önkormányzat az Aranykakas és a Turbina-árok közti kis, névtelen utcát róla nevezte el, de a táblák kihelyezésére a polgármesteri hivatal a mai napig nem kerített sort.