HIRDETÉS
Kihasználva a kedvező időjárást, teljesen kifedték az egykori Bürger-villát Marosvásárhelyen: nem csupán a cserepeket készülnek kicserélni, hanem a teljes tetőszerkezetet. A gerendák és szarufák többsége elkorhadt, a korábbi, az 1970-es évek elején végzett javítás alkalmával használt vasszerkezetnek meg semmi keresnivalója egy közel 125 éves műemlék épület padlásán.
– fejtette ki a Krónikának Cosmin Pop.
A fiatal marosvásárhelyi vállalkozó 2014 nyarán vásárolta meg a volt Kossuth utca végében található, majdhogynem romos állapotban lévő ingatlant, és már akkor megígérte, hogy igyekszik hamarosan visszaadni a régi pompáját. Elképzelését a bürokrácia késleltette; műemlék épületről, illetve egy mellé kerülő modern ingatlanról lévén szó, vaskos iratcsomót kellett elkészíttetnie, a terv számos engedély beszerzését vonta maga után. Csupán a papírmunka hároméves folyamatot takar, de sikerült a végére járni.
Az összberuházás értéke 1,5 millió euró, ennek jelentős részét a régi, meglévő épület restaurálása emészti fel.
A befektető azzal az elképzeléssel vásárolta meg a legutóbb vendéglőként működő épületet, hogy visszaállítsa annak eredeti alakját és rendeltetését. Mint mondja, Bürger Albert egykori híres nagytőkés háza néhány szobás szállodaként fog működni, a hozzáépülő, vas és üveg szerkezetű, egyfajta függőkerttel körbevett új épületben pedig vendéglő és söröző kap helyet. „Az italozásnak nincs helye a régi épületben. Az visszakapja eredeti alakját és nevét: Bürger-villa lesz. Az új épület pedig Aranykakas néven fog működni” – szögezi le a tulajdonos, miközben a látványtervet és a makettet mutatja. A két, teljesen eltérő stílusú épület egymáshoz „illesztését” Angela Kovácsra, Marosvásárhely volt főépítészére és Kim Attila belsőépítészre bízta. Mint mondja,
Nyugat-Európa-szerte egyre több a régi és az új szerencsés kombinációja, ami lehet, hogy nálunk egyesek számára még sokkolóan hat, de az építészeti szakmában már régóta elfogadott, sőt javallott.
Ezt támasztja alá a lapunk által megkeresett Keresztes Géza műépítész és műemlékvédelmi szakmérnök is. Egymagában a régi épület csak veszteséget termelne, amit senki nem várhat el egyetlen beruházótól sem. Talán ez is az egyik oka annak, hogy bő másfél évtizeddel ezelőtt lakat került az Aranykakasra.
A restaurálás alatt álló, vöröses épület majdani színét illetően Cosmin Pop nevetve mondja: nem kell attól tartani, hogy hófehér lesz, mint ahogy az eddig közzétett reklámképeken látható. Szakemberei falkutatásokat végeztek, és kiderítették, hogy az eredeti színe sárgás-zöld volt. „Nem akartam időnap előtt előrukkolni azzal, hogy zöld lesz, mert rám szálltak volna azok, akik rettegnek a zöldtől. De, mint mondtam, kötelességemnek tartom az eredeti arculat visszaállítását” – magyarázza. Ennek érdekében budapesti és bécsi archívumokból szerzett be az épülettel kapcsolatos értékes rajzokat, korabeli képeket, információkat. Érdekességként említi: azt is megtudta, hogy
valamikor az 1800-as évek második felében ezen a helyen égették el Európa utolsó boszorkányának kikiáltott asszonyát.
Keresztes szerint azonban ez legfeljebb városi legenda, amelynek aligha lehet valós alapja.
A nyolcszobás Bürger-villa (bizonyos feljegyzésekben palota) építése 1897-ben kezdődött. Elkészülte után a maga barokk, illetve neobarokk formanyelvezetével a századforduló egyik legimpozánsabb lakóépületének számított. Bár hasonlóan szép épületekből nem volt hiány Marosvásárhelyen, Bürger Albert családi otthona mégis kilógott a sorból. Egyrészt, mert nem sorházként épült, másrészt pedig, mert az efféle grandiózus építkezési stílus teljesen elütött a Kossuth utcai ingatlanok máig fennmaradt, kispolgári arculatától. A belső terek legkorábbi funkcióiról a tervrajzok hiányában nem sokat lehet tudni, de a jelenlegi beosztás nagyjából tükrözi az eredetit.
Az államosítást követő időszakban a berendezkedő új rendszer raktárrá „züllesztette” a villát.
A kommunista hatalom jóval később, mindössze a 70-es évek elején ébredt rá, micsoda építészeti kincs birtokában van. A Bürger-villát az Avicola baromfitenyésztő vállalatra bízták azzal a kikötéssel, hogy reprezentatív vendéglőt hozzon létre. Az idősebb nemzedék tagjai közül ma is sokan nosztalgiával emlékeznek az itt felszolgált baromfihús-különlegességekre, a finom csirkemájra vagy az újdonságszámba menő grillcsirkére.
Az Aranykakas sokáig a mára szintén felszámolt, főtéri Maros étteremmel egyetemben Marosvásárhely legpompásabb vendéglőjének számított.
A hanyatlás a 80-as éveket jellemző nincstelenség korszakában kezdődött, majd 1990 után, az Avicola magánosítását követően teljesedett ki. A 2000-es évek elejére az akkor már bezárt vendéglő átkerült a bukaresti székhelyű Romarta Rt. tulajdonába, amely a többszöri felszólítás, majd bűnügyi feljelentés ellenére sem volt hajlandó még állagmegőrzési befektetést sem eszközölni. A nyílászárók nélkül maradt épület sokáig a hajléktalanok egyik kedvenc tanyájaként szolgált.
Bürger Albert, a 19. század végi Marosvásárhely talán legtehetősebb üzletembere, 1896-ban vásárolta meg leendő villája telkét. Akkoriban A két pisztoly nevű városszéli fogadó állt ott, amit az új tulajdonos hamarosan lebontott. A korabeli források szerint nem volt kár a „késdobálóért”, amelyet főként átutazók, falusi vásárosok és állatkereskedők látogattak előszeretettel. A gondot nem annyira a betérők kiléte és viselkedése, mint inkább a kint hagyott állataik után felgyűlt trágyamennyiség jelentette. Az újságok arról cikkeztek, hogy a csárda és környéke egyben járványgócponttá vált.
A vajasdi származású befektetőt azonban nem a villája tette híressé. Jóval annak felépítése előtt, 1886-ban Kraft Károlytól megvette a szomszéd telken működő, éppen bukdácsoló sörgyárat, amelyet korszerűsített, illetve újabb épületekkel toldott meg. A gyár területe a ma jobbára Aranykakasként ismert épülettől egészen a mostani Lidl szupermarketig nyúlt. A jelentős beruházásoknak köszönhetően
a Bürger-féle sörgyár a térség egyik piacvezetőjévé nőtte ki magát.
Az 1929-es gazdasági világválságig folytonosan felfele ívelt; fénykorában kétszáz munkást foglalkoztatott és évi 150 ezer hektoliter folyékony kenyeret palackozott. Nyereségét Bürger ingatlanokba ruházta: nyári kertje volt az Erzsébet-ligetben, csárdája a Kossuth utcában, szállodája a Szentgyörgy utca elején, megvásárolta a főtéri Apolló-palotát, és ő építette fel a ma óvodának helyt adó Székely kioszk vendéglőt. Mint sok más tehetős embert, őt is „megcsapta” a politizálás szele. Helyi szinten kezdte, majd az impériumváltás után Bukarestben, parlamenti képviselőként folytatta. A gazdasági válság és a zsidó származás végzetesnek bizonyult Bürger Albert számára: gyára csődközeli helyzetbe került, majd eladta. A látványos visszaesés megviselte az egészségét, 1937-ben távozott az élők sorából. A második világháborúban mindkét fiát, Dezsőt és Györgyöt is deportálták; egyikük sem tért haza. Unokájáról, Ferencről a háború után tudni vélték, hogy emigrált.
Bürgerék vagyonát államosították; 1989 után egyetlen örökös sem akadt, aki visszaszolgáltatást szorgalmazzon.
Az utókor eddig nem sok jelét nem adta annak, hogy valamiféleképpen megőrizné Bürger Albert emlékét. Néhány hónappal ezelőtt az önkormányzat az Aranykakas és a Turbina-árok közti kis, névtelen utcát róla nevezte el, de a táblák kihelyezésére a polgármesteri hivatal a mai napig nem kerített sort.
