Prága, az ezertornyú és -ízű város

Ennek egyik legszembetűnőbb jele a rengeteg sétálóutca: a belváros nagy részét lezárták a gépjárműforgalom elől, hogy a látogatók a lehető legkényelmesebben elgyalogolhassanak egyik látnivalótól a másikig. Ott pedig, ahonnan nem lehetett kitiltani az autókat – például a Vencel térről –, nem szereltek föl jelzőlámpákat, ami annyit jelent: itt is a gyalogosoké az elsőbbség, az autók – sőt a villamosok is – csak utánuk következnek. Mindehhez persze az is hozzátartozik, hogy a cseh főváros belvárosa kiterjedését tekintve nem túl nagy, ezért gyalogszerrel is kényelmesen fölfedezhető – cserében viszont szinte minden négyzetméterre két lélegzetelállító látványosság, gótikus, reneszánsz, barokk, szecessziós vagy akár modern épületköltemény is jut, mint például a Moldva partján álló „táncoló” ház.

Hét évszázad építészete

A turisták jóindulatát természetesen nem csupán sétálóutcákkal kívánják megszerezni – bár a gyalogosövezet bővítése jelenleg is zajlik, a munkások ottjártunkkor több helyszínen is lelkesen kalapálták a felmart aszfaltréteg helyére a jellegzetes, mintegy öt centiméteres élhosszúságú fekete-fehér gránitkockákat, amelyek a szemnek is kellemes összhatást nyújtanak, igaz, ismerőseim szerint a tűsarkúban közlekedő hölgyek szívét nem sikerült velük rabul ejteni –, hanem az épített örökség karbantartásával is. A város történelmi központja ugyanis a világon szinte egyedülálló módon épségben maradt, a 13. századtól a 20. század elejéig emelt épületek szinte mindegyike régi pompájában díszeleg. Ennek legfőbb oka természetesen az, hogy a várost elkerülték a történelem viharai. Miközben például Budát már 1526-ban pusztítani kezdte a magyar fővárost elfoglaló török, majd az elkövetkező másfél évszázad ostromai szinte semmit sem hagytak meg a középkori városképből,  a IV. Károly német-római császárrá is választott cseh király által a 14. században birodalmi fővárossá tett, és gyönyörű, gótikus épületekkel megajándékozott Prága második fénykora épp az 1500-as évek végén, az 1600-as évek elején kezdődött, a székhelyét szintén itt berendező Habsburg Rudolf császár, öccse, Mátyás, majd az őket követő uralkodók idején is számos csodálatos reneszánsz és barokk palota, valamint megszámlálhatatlan mennyiségű templom épült – amelyeknek a város az ezertornyú Prága epitheton ornanst is köszönheti.

A rettenthetetlen turisták paradicsoma

Prágát viszonylag könnyű „lefordítani” a magyar olvasók számára: a város szerkezete nagyjából a Budapestéhez hasonlít. A települést a Moldva folyó szeli ketté, ennek egyik partján jókora dombok emelkednek, ezek egyikén magasodik a Hradzsin, azaz a várnegyed, alatta pedig a Kisoldalnak nevezett városrész épült ki. A másik, laposabb parton található az Ó- és az Újváros, valamint a Józsefvárosnak is nevezett Zsidóváros. A Budapesttel szembeni különbség az, hogy itt a „pesti” oldalon is található néhány domb, ezek egyikén magasodik a Vysehrad, ahol a gótikus Szent Péter és Pál bazilika, valamint a nemzeti sírkert található. Mi szerencsések voltunk: a Hradzsin tövében, egy ismerősnél szálltunk meg, így megérkezésünk után máris belevethettük magunkat a történelmi belváros forgatagába. Bár érkezésünkkor az ég ólomszínűvé vált, és elkezdett szemerkélni az eső, mindez nem tántorított el a túrától – és ezzel nem voltunk egyedül, rajtunk kívül ugyanis még mintegy tizenötezer külföldi döntött úgy, hogy az esős novemberi délutánon nyakába veszi a várost, és akkor is végigjárja a turistalátványosságokat, ha eső helyett tízszeresére feltupírozott vendéglői számlák vagy Švejk, a derék katona képmásával ellátott bögrék hullanak az égből.

Ezzel rögtön a város egyik legnagyobb nevezetességénél, a Győzedelmes Boldogasszonyról elnevezett karmelita templomnál szembesültünk: a Kisoldalon magasodó, gyönyörű barokk épületben egymást érték a japán, amerikai, német, holland és olasz csoportok, amelyek az imára betért hívek között cikázva fényképezték az istenháza híres látványosságát, a viaszból faragott, mintegy harminc centiméter magas Jézus-szobrot, amely az 1620-as évek óta díszíti a templomot, és amelynek azóta több száz darabból álló ruhatára alakult ki. A hagyomány szerint ugyanis a Megváltó kegyeiért esedező látogatók egy-egy rend öltözetet is hoztak a Kisjézusnak, akit ennek nyomán minden ünnepi időszakban más-más díszes ruhába öltöztetnek. Maga Mária Terézia is szőtt öltözetet a Kisjézusnak, de van itt Kolumbiából, Kínából és Vietnamból származó díszruha is – na és természetesen a kalocsai mintás darab sem maradhatott ki. Innen már csak néhány lépés a kisoldali főtér, a Szent Miklós-templommal, ahonnan jobbra fordulva a város jelképének számító Károly hídra jut az ember. A rossz idő ellenére turisták ezrei fényképezték a mintegy 600 éves, gyalogoshíddá átalakított átkelőt, amelyet kétoldalt hatalmas barokk szobrok szegélyeznek, és amelynek egyik nevezetessége, hogy innen dobatta a folyóba 1393-ban IV. Vencel király gyóntatóját, János papot, amiért az nem akarta kiadni neki, mit gyónt neki a félrelépés gyanújába keveredett királyné. János papot azóta a folyók, hidak és hajósok védőszentjeként tartják számon, Nepomuki Szent János néven, ott pedig, ahol a vízbe dobták, kis fémdombormű emlékeztet az eseményre, amelyen a vízen oldalvást fekvő szent alakja fényesen világít a patinás bronzháttér előtt – valamiért ugyanis hagyománnyá vált, hogy az ide látogató turisták megsimogatják a vélt félrelépés titkát holtig őrző mártír képmását.

A hídon keresztüljutva és az átkelő védelmére épített gótikus torony alatt átkelve az Óvárosba ér a látogató, ahol hatalmas barokk templomok, szűk középkori utcácskák és az óvárosi főtér fogadja, amely szintén az egyik legismertebb prágai helyszín. Itt áll a gótikus Tyn-templom, amely meglehetősen furcsa látványt nyújt, lévén, hogy csak a tornyai látszanak – ugyanis két, amúgy tetszetős barokk épület áll előtte, takarva a főbejáratot. (Az, hogy a két épület kitakarja a templomot, senkit sem zavart, már csak azért sem, mert egyikükben épp Alfons Mucha, a szecesszió helyi származású, világhírűvé vált művésze, valamint Salvador Dalí műveiből rendezett kiállítás volt megtekinthető). A tér közepén áll a régi városháza, amelynek hatalmas, szintén gótikus tornya valóságos zarándokhely a turisták számára. Itt található ugyanis az Orloj, egy, a 15–16. századból származó óramű, amely több egyszerű időmérőnél: a jókora szerkezet a bolygók állását és a csillagjegyek helyzetét is mutatja, ráadásul minden órában órajátékkal szolgál. Ennek keretében a tizenkét apostol végigvonul a torony mellvédjén, miközben a halál lelkesen rázza csengettyűjét, egy török pedig kíváncsian asszisztál az eseményekhez. A színes fabábuk vonulását lelkes sóhajok és vad vakukattogás kíséri a nézők soraiból – ottjártunk második napján 300 éves melegrekord dőlt meg Prágában, 21 fokot mértek november 13-án, így a szombati délelőttön mintegy kétezer turista zsúfolódott be a torony előtti szűk térre –, az órajáték végét jelző trombitaszót pedig lelkes ováció fogadja.

Ha valaki keresztülvergődik a turisták tömegén, a főtérről a mai városháza épületéhez jut, ami a szecesszió csodálatos példája. Az aranyozott fémkorlátok és a főbejárat fölötti mozaik lélegzetelállító látványt nyújtanak, de bárki be is mehet az épületbe, ott ugyanis a város egyik legexkluzívabb vendéglője működik, és rendszerint nagyszabású komolyzenei koncerteknek is otthont ad. Azaz a prágai városatyáknak sikerült megvalósítaniuk az igazán polgárbarát önkormányzatiságot.

A gótikától a lepisilt országig

Ha a látogató a kisoldali főtérről nem jobbra fordul, hanem balra, akkor a barokk főúri palotákkal szegélyezett, ma számos nagykövetségnek otthont adó Nerudova utcán fölbaktatva a Hradzsinba, azaz a várba jut. Ennek egyik legfőbb látványossága a megszámlálhatatlan reneszánsz és barokk palota mellett a királyi palota, amelyben ma az államfői rezidencia működik, és amely előtt napszemüveges, sötétkék egyenruhás őrök tűrik rezzenéstelen arccal, hogy japán iskolás lánykák és holland szerelmespárok fényképezkednek velük. A másik a Szent Vitus-székesegyház, amely a gótikus építészet egyik gyöngyszeme – a templomba belépve az ember pont olyannak érzi magát a hatalmas rózsaablakon át beszűrődő, sejtelmes fényben, amilyennek azt az építők akarták: parányinak. A templom mellett viszont régi jó ismerős köszönt: itt áll a Kolozsvári testvérek által a 14. században készített sárkányölő Szent György-szobor. Vagyis a kolozsvári Farkas utcához hasonlóan csak a másolata, hiszen az eredeti múzeumban látható. A Hradzsin egy másik érdekessége, egyben annak is élő bizonyítéka, hogy a cseh az egyik legateistább európai nemzet, egy gyönyörű gótikus templom, amelynek bejárata előtt hatalmas, a megfeszített Krisztust ábrázoló szobor áll, a bejárat fölött pedig felirat: Hotel. El is gondolkodtam: vajon a négycsillagos istenházában a sekrestyében rendezték be a nászutas lakosztályt, az oltáron pedig a svédasztalokat terítik meg?

Ha viszont nem megyünk föl a Hradzsinba, hanem továbbhaladunk a folyó mentén, akkor egy gyönyörű, barokk épületek övezte téren egy agyongraffitizett falra bukkanunk: ez a Lennon-fal, amelyet lelkes hippik mázoltak össze a Beatles-ikon arcképével, illetve rá vonatkozó idézetekkel. Ettől nem messze pedig, a Cihelná utcában áll a város egyik legismertebb szülötte, Franz Kafka emlékmúzeuma, amely előtt két hatalmas, embernagyságú, fekete K betű magasodik, mintegy legismertebb műve, A per főhősének, Josef K-nak – és persze magának az írónak – a családnevét idézve, ám nem ez a legmegdöbbentőbb térplasztika. Az udvaron ugyanis a botrányos alkotásairól  ismert szobrász, David Cerny egy szobra látható, amelyet sokan a csehek öniróniája jelképének tekintenek, és amelynek két életnagyságú bronzfigurája laza terpeszben állva belepisil egy Csehország körvonalait idéző medencébe. Az alakok ágyéka ráadásul forgatható, így a legkisebb hegyi falucska sem marad ki az „áldásból.” Az ottaniak biztosan nagyon büszkék is rá.

Díszletváros

A Prágáról alkotott összképhez hozzátartozik, hogy a történelmi belváros a csodálatos és példaértékűen karbantartott látványosságok ellenére nagyon művi benyomást kelt. A több évszázadot, illetve művészeti korszakot is felölelő épített örökség olyan, mintha csak díszlet volna: hiányzik a város mindennapi élete, az egész azt az érzést kelti, hogy a helybéliek a befolyó pénzekért cserében lemondtak róla. Egyszerűen átengedték az egészet a turistáknak és a kiszolgálásukra létrejött szolgáltatóiparnak, a bóvli- (azaz szuvenír) árusoknak és a „garantáltan autentikus” cseh vendéglőknek és kocsmáknak, amelyekről már csak árképzésük miatt is nehéz elhinni, hogy helyi diákok, tisztviselők vagy akár tanárok törzshelyei lennének. A szépen felújított épületekből hiányzik az élet, sokukon messziről látszik, hogy nem laknak bennük, legfeljebb irodák vagy cégek működnek a helyiségekben.

Ráadásul a turistaövezeten kívül nem ritkák a lerobbant, omladozó épületek, és az idegen idegeit az is próbára teszi, hogy sok helyen még a belvárosban is hiányoznak az utcanévtáblák.

Prága egyébként nem csupán a turisták miatt tekinthető multikulturális városnak. Bár lakossága alig 1,2 milliós, igazi világváros, ahol rengeteg külföldi tartózkodik életvitelszerűen. Jómagam ezt első kézből tapasztalhattam meg: ott dolgozó, erdélyi ismerősömnél szálltam meg. Lakótársai közül volt, aki Szlovéniából, egy másik az Egyesült Államokból érkezett, de volt egy orosz lány is, aki egy angol sráccal jött össze – a sorból csak az amerikai lakótárs lógott ki, akinek sikerült szert tennie egy cseh barátnőre. A lakás hangulata így a Lakótársat keresünk című francia filmet idézte, amelynek a szélrózsa minden irányából érkezett főhősei Barcelonában verődnek össze egyetlen sokszínű, de összetartó társasággá.

A csehek viszonyulása ehhez a helyzethez meglehetősen ambivalens. Bár a turisták nélkül már nem lennének képesek meglenni – hiszen bevételeik jelentős része tőlük származik –, nem igazán „vegyülnek”. Megvannak a turistaövezettől távol, vagy a turisták látogatta helyek környéki mellékutcákban lévő kisvendéglőik, kocsmáik, ahol közösségi életüket élik, és nem feltétlenül örülnek az idegeneknek. Mindezt egy, a Vencel térre merőleges utcában lévő Jindřišská-torony melletti, a toronyról elnevezett vendéglőben tapasztalhattam meg, ahol a pincérek meglehetősen morcosan szolgáltak ki, mintha személyes sértésnek tekintették volna ottlétünket. A rendelést csak nagy sokára vették fel, a sört széles ívű mozdulattal csapták le az asztalra, a körítésként felszolgált kenyeret pedig olyan vehemenciával, hogy egy kifli le is esett a földre. „Nyugi, ez nem rólad szól, hanem róluk” – nyugtatott hónapok óta Prágában élő, és a helyieket jól ismerő szlovén barátom. Megnyugodtam.

Sör, hermelin és vízihulla

Ha már gasztronómia: közhelyszámba megy, hogy a csehek szeretnek jókat enni és inni, ennek megfelelően pedig idejük jó részét kedvenc kisvendéglőikben vagy kocsmáikban töltik. Ez utóbbiak kellemes helyek, és itt sem marad éhen az ember, mivel mindenütt kapható valamilyen hideg vagy meleg sörkorcsolya. A legfontosabb szempont az volt, hogy a lehető legmesszebb elkerüljük a turisták odavonzására nyitott, „lehúzós” helyeket, és a lehető legautentikusabb vendéglátó-ipari egységeket ismerjük meg. Erre az egyik legjobb módszer hanyagolni a turistalátványosságok közelében, főúton lévő vendéglőket, teraszokat, amelyek egy részén Švejk képmásával próbálják jelezni, hogy ez itten a cseh néplélek és gasztronómiai kultúra legeredetibb megnyilvánulási helye. Ehelyett a csöppet sem hivalkodó, kisméretű vendéglőket kell keresni, ahol azért nem minden pincér utálja a külföldieket, és nagyon olcsón jókat lehet enni néhány korsó frissen csapolt helyi sör elfogyasztása közben. A helyi sörkorcsolyák közül az egyik legfinomabb a hermelin, ami nem egy prémes állat, hanem fokhagymás-hagymás-fűszeres olajban pácolt camembert sajt, valamint a magyarul vízihullának fordítható utopenec, ami ecetes-babérleveles-erős paprikás vízben pácolt kolbászt takar. Emellett a csehek is ismerik a gulyást – igaz, más a fűszerezése, inkább a mi pörköltünkre hasonlít, és krumpli sincs benne, mivel azt a jellegzetes cseh köret, a knédli formájában fogyasztják hozzá. A sör természetesen mindenütt frissen csapolt és ízletes, számos, különböző érlelésű és összetételű típusból lehet válogatni  – viszont a sztereotípiákkal ellentétben a csehek nem csak sörön élnek, nagyon sok a borozó, és a vendéglőkben, kocsmákban mindenütt kapható finom helyi folyóbor is. A sör mellett egyébként a német befolyás jelének tekinthető a különböző fűszeres kolbászok iránti rajongás is, ezekhez az utcán szinte bárhol hozzá lehet jutni. Magában a város központjában, a Vencel téren is számos bódéban mérik a kifliben felszolgált fűszeres kolbászokat – amelyek közül az egyikfajta a név kötelez alapon Vaclavské klobasa, azaz Vencel-kolbász névre hallgat –, amelyekhez helyben csapolt sör dukál, amit az ember a nyílt utcán, a bódé mellett álló kisasztal mellett vagy akár útközben fogyaszthat el. Mielőtt valaki aggódni kezdene:  nem kell attól tartani, hogy a rendőrjárőr megbírságol utcai alkoholfogyasztás miatt – itt ez a nemzeti kultúra része. Számos egyéb érdekes ital kínálja még magát a különféle boltokban, a legkülönlegesebb a cannabisvodka és az abszint. Van azonban valami, amit csak a legelszántabbaknak tudok ajánlani: a Kofola. Ez nem más, mint a legendás, 60-as években született, és a helyi erők által azóta is közkedvelt üdítő, az öntudatos cseh munkásosztály frappáns válasza a Nyugat mételyére, a kólára. Ízvilágában egy huszonöt éve a fiók mélyén heverő, majd kólaszörpben feloldott gömbrágó, valamint a 80-as évekbeli, egyhetes kávézaccban áztatott műanyag nyeles nyalóka keverékét idézi. A cukormentes változatot az íze alapján ráadásul még egy kis naftalinnal is megbolondították. Kijelenthető: ahhoz, hogy valaki valóban szeresse, csehnek kell születni.
Persze ez még nem elég ahhoz, hogy az embert kiábrándítsa Prágából. Aki egyszer ellátogatott az aranyvárosba, az utána visszakívánkozik, hiszen a Szent Vitus gótikus toronycsipkéi, a Zsidóváros elegáns palotái vagy akár egy barna sörben pácolt, párolt zöldségekkel feltálalt sült kolbász egy korsó friss Krusovicével bármikor elhomályosítják a kellemetlen élményt, amit egy ragacsos, barnás üdítő vagy néhány morózus pincér okozhat.