Fotó: A szerző felvétele
2007. október 16., 00:002007. október 16., 00:00
A falvakat – Horea, Scărişoara Nouă, Marna, Ianculeşti, Lucăceni, Dacia, Decebal, Traian, Crişeni, Drăguşeni, Gelu, Baba Novac, Răduleşi, Păulian – magyar vagy sváb községekhez, illetve városokhoz csatolták. A telepesek fejenként öt és fél hektár földet kaptak a magyar mágnások birtokaiból, de a hatóságok egyéb jellegű, többszintű támogatását is élvezhették. Míg egyes betelepített román falvak lakói – elsősorban azok, amelyek magyar vagy sváb települések közvetlen szomszédságában fekszenek – már régóta törekszenek a beilleszkedésre, más, művi módon létrehozott települések lakói lényegében csak a rendszerváltás után kezdtek nyitni a környék „őslakói” irányába. A fokozódó együttműködési készség magyarázható a megélhetési gondokkal, pénzszerzési szándékkal, de azzal is, hogy a rendszerváltás óta sokat veszített „mérgéből” a nacionalista propaganda. Ezekben a falvakban ugyanis 1989 előtt folyamatosan erősítették a nemzettudatot, a hazafias érzelmeket az ott lakókban, akik évtizedeken át abban a tudatban éltek: egy tartalékos hadsereg tagjai, akiket bármikor mozgósíthatnak, ha jön a magyar veszedelem.
„Ezek a falvak mindig kivételezett helyzetben voltak, közpénzen kaptak templomot, iskolát, kultúrházat, utakat – jelenti ki Boros Ernő nagykárolyi újságíró. – Ma is érkeznek felcímkézett pénzek a megyétől, amelyeket a polgármesteri hivataloknak a telepes falvaknak kell továbbutalniuk, különben meg sem kapnák.” A közelmúltban például a nagykárolyi önkormányzat a helyi városnapokra 20 ezer lejt különített el, ugyanakkor a közigazgatásilag odatartozó, Ianculeşti falu számára – ahol a lélekszám megközelítőleg egyhuszada a városénak, alig haladja meg az 1100 főt – pedig 12 ezret. „Errefelé, ahol a kisebbség jelentette a többséget, sok román pusztán abból élt jól, hogy román – fejtegeti Boros. – Az állami hivataloknál is sűrűn szerepelt egyetlen alkalmazási kritériumként: kell ide egy jó román ember.”
A kilencvenes évek óta – éppen az RMDSZ által kezdeményezett, etnikai üldözöttek kárpótlását célzó törvényt kihasználva – a román telepesek jelentős összegeket kapnak olyan jogcímen, hogy 1940 és 1944 között Romániába száműzték őket – ahol amúgy szintén támogatásban részesültek. Az üldözötti státussal rendelkezők a havi 220 lejes járandóság mellett egyéb előnyöket is élveznek: helyi adómentesség és utazási kedvezmények.
Tény, hogy az 1925–26-ban betelepített románokat a magyar hatóságok 1940-ben felszólították, hogy költözzenek át Romániába. A köztudatban az él, hogy a katonaság nem követett el erőszakot, sőt helyenként kíséretet is biztosított a visszatelepülőknek, hogy ne essenek bosszú vagy fosztogatás áldozatául. Bár néhány, többnyire erősen hazafias hangvételű román könyv atrocitásokról számol be, lényegében békésen zajlott a kitelepítés. Nagykároly vonzáskörében csak Lucăceni jelentett kivételt: a börvelyi magyarok nem várták meg a hatósági felszólítást, maguk üldözték el a földjeikre telepített falu lakóit. Ide korábban máramarosiakat költöztettek, akiket dolgosabb embereknek ismernek, mint az ugyancsak a nagykárolyi járásban létrehozott, bihari mócokkal benépesített falvak lakóit. A „morosánokat” egy sváb és egy magyar falu közé telepítették, ha Nagykároly felől jövet az ember áthalad a takaros sváb falun, Kálmándon, csak a két, egymás mellett felállított helységnévtáblából állapíthatja meg, hogy időközben átért Lucăceni-be. No meg arról, hogy a svábokra jellemző rendszeretettel karbantartott utcák és házak képe kissé megváltozott. A telepes falu egészen a Krasznáig nyúlik, a hídon túl a magyar lakosságú Börvely kezdődik, ahol viszont már nem köszön vissza a kálmándi takarosság.
Elűzettek, újrakezdték
„Szeptember 14-én átadták Észak-Erdélyt Magyarországnak, viszont egészen november másodikáig békében megvoltunk – idézi fel a lucăceni-i Bertalan Paraschiva az 1940-es eseményeket. – Aznap este azonban beszólt az éjjeliőr, hogy ne aludjunk, zárkózzunk be a házba, és ha ránk támadnak, ne álljunk ellen. Kilencéves voltam. Éjjel aztán megszólaltak a harangok, anyám egy-egy takarót és párnát adott a kezembe nekem és a négy testvéremnek, kimenekültünk a faluból, és a folyóparton aludtunk egy csutkakúpban. A falu felől kutyaugatás, disznóvisítás, ordibálás hallatszott egész éjjel, anyám sírt, mi pedig nagyon féltünk.”
Bertalan Paraschiva (képünkön) és családja csak reggel mert visszatérni a faluba, ahonnan a magyar katonaságnak addigra sikerült elkergetnie a fosztogatókat. A házuk ablakait betörték, ami mozgatható volt, elvitték, az állatokat szélnek eresztették. Az edényeket a ház mögött találták meg széttördelve, a meghagyott kukoricára és gabonára pedig petróleumot öntöttek.
Még aznap a határon át gyalog elindultak az egyik közeli román telepes faluba, Daciára anyja testvéréhez, édesapja pedig, miután megtalálta teheneiket a temetőben, befogott a szekérbe, utánuk ment, majd hamarosan elindultak szülei Nagybánya melletti szülőfalujába, Dăneşti-re. A nagyszülőknél szerették volna meghúzni magukat, ám anyai nagyanyja nem fogadta be őket, mivel nagyon haragudott a lányára, hogy annak idején eladta a hozományát, és a határszélre költözött. „De hát hogyne költöztek volna, amikor ott tíz hold jó termőföldet kaptak, otthon pedig alig volt valamennyi, és azon is csak a gyümölcs meg a fű termett meg” – veszi védelmébe anyját az idős asszony.
Az újabb politikai fordulat után ők is vonatra ültek, és elindultak Petrozsény felé. Szászvárosban telepedtek le, ahol édesapja munkát kapott a lőszergyárban, Paraschiva pedig cselédként szolgált a háború ideje alatt. Negyvenhatban édesapja visszajött Lucăceni-be, ’49-ben ő is jött. „Szinte semmink nem maradt, a házunk helyén krumpliföld volt, még a kutat is betömték – emlékezik Paraschiva. – De azért újrakezdtük: az állam ingyen adta az építőanyagot, a rokonság küldte az ajtókat-ablakokat, megint lett házunk, és volt min gazdálkodni. Soha nem felejtem el, mennyire csodálkoztam, hogy a szászvárosi néptanácsnál a hölgy, akitől kikértem anyám halotti bizonyítványát, rákérdezett, hogy kerültünk a városba, és nem tudta, mit jelent, hogy „menekültek” és hogy „forradalom”.
Budapesti tévémaci
A helybéliek állítása szerint azóta komoly összetűzések nem voltak a magyarok és a románok között, bár a lucăceni-iekben élénken él a novemberi éjszaka emléke. „Szörnyű idők voltak” – ingatják ma is fejüket az idősek, de gyűlölködő megjegyzések nem követik a megállapítást. Néha ugyan kitör egy-egy verekedés a fiatalok között, főleg éjszaka, diszkóból jövet, ilyenkor etnikai kérdések is felmerülnek, de ezt inkább a forrófejűség számlájára írják, mintsem a sovinizmuséra. Nyelvi problémák sincsenek már, a lucăceni-iek többsége megtanult magyarul, hiszen a gyerekek a budapesti tévéadás meséin nőttek fel. A felnőttek a munkahelyen sajátították el a magyar nyelvet, jó hasznát vették akkor is, amikor a helybéli magyarokhoz hasonlóan Magyarországra jártak csencselni. „Jól megvagyunk a magyarokkal, jó napot kívánok-bună ziua, ha találkozunk, semmi bajom velük – mondja Bertalan Paraschiva. – Úgy, ahogy megtanultam a nyelvüket is, és ha össze is kerültem olyannal, akiről tudtam, hogy annak idején az elkergetők között volt, soha nem kerestem a konfliktust.”
Mintagazdaságtól munkanélküliségig
Lucăceni közigazgatásilag Börvely községhez tartozik, amely ma a környék egyik legszegényebb települése. A zömében reformátusok lakta Börvely őslakossága a faluban élő Végh Balázs Béla egyetemi tanár szerint valószínűleg a tatárjáráskor az ecsedi lápba menekülő környékbeliekből állhatott, mai összetétele a századok során különböző helyekről származó idetelepített nációkból alakult ki. A Károlyi grófok a Rákóczi-féle szabadságharc után, az 1700-as évek elején kezdték a környékre telepíteni a svábokat, a megmaradt reformátusokat pedig Börvelybe költöztették. Később ide is hoztak néhány sváb családot, hogy a tanyájukon dolgozzanak, majd székelyek is érkeztek dolgozni a több mint 100 éve alapított kendergyárba. A 60-as, 70-es években érezhető gazdasági fellendülés lényegében a kommunista propaganda eredménye volt: Börvelyben alakult meg az országban hatodikként, megyei szinten pedig másodikként a kollektív gazdaság, a párt pedig gondoskodott arról, hogy kitűnő eredményeket tudjon felmutatni a mintatéesz. A központi segítség azonban elapadt, 1989 után tönkrement a kendergyár is, százával szűntek meg a nagykárolyi munkahelyek, így a lakosság elszegényedett – jelenleg a börvelyiek 60 százaléka a létminimum alatt él.
„A börvelyiek elsősorban azért neheztelnek a lucăceni-iekre, mivel egyenlő mértékben részesülnek ugyan a községi kasszából, ám a telepesek leszármazottai ehhez alig járulnak hozzá – magyarázza Végh Balázs Béla. – A lucăceni-iek 80 százaléka megszerezte ugyanis az etnikai üldözötti státust, ezért a havi járandósága mellett adóznia sem kell. Az üldözöttség bizonyításához pedig elég volt két tanút előállítani, így ha annak idején valaki elutazott néhány napra, leszármazottai a mai napig kapják a kárpótlást.”
Változó idők
Míg annak idején a lucăceni-iek jártak Börvelybe dolgozni és gazdálkodást, mesterséget tanulni, most a börvelyiek járnak Lucăceni-be napszámba. Az egykori telepesek leszármazottai legutóbb Börvelyből fogadtak maguknak tehénpásztort is. „Számottevő etnikai feszültségek nincsenek – folytatja Végh –, mindenki azzal van elfoglalva, hogy előteremtse a megélhetéséhez szükséges anyagiakat. Gheorghe Funarnak egy öt évvel ezelőtti nacionalista kampánybeszédére mindössze húsz lucăceni-i volt kíváncsi.”
A számla egyébként románok és magyarok közt akár kiegyenlítettnek is tekinthető, a román hatóságok ugyanis 1944-ben nem mulasztottak el revánsot venni: száz börvelyi férfit hurcoltak el hat hónapra a barcaföldvári haláltáborba, közülük 12-en odavesztek. Az életben maradt meghurcoltaknak mindössze 7-8 lejes nyugdíjemelés járt. De ez is a múlté már: egyre gyakoribbak a vegyes házasságok, minden faluban több tíz hasonló család van már, s ez is hozzájárul az etnikai ellentétek csökkenéséhez.
A környék legvirágzóbb települése Kálmánd: a dolgos, takarékos svábok igyekezete meghozza az eredményt. Ők sem idegenkednek már annyira a román telepesektől, a három falu fiataljai például hosszú ideje átjárnak egymáshoz diszkózni. „A svábok jó része inkább lenéz egy börvelyit, ha rendetlen a háztája, mint egy lucăceni-it pusztán azért, mert román. A diszkóbeli verekedések néha a nemzetiségi különbözőségekből is adódnak, de nem feltétlenül. Aki verekedni akar, úgyis talál ürügyet” – ecseteli a helyzetet egy kálmándi lány.
A svábok is csak mentalitásukban különböznek a környék többi nációjától, anyanyelvük ugyanis többnyire a magyar. A svábság történetével több kötetében is foglalkozó Boros Ernő újságíró azonban nem osztja a svábok erőszakos elmagyarosításáról szóló elméletet. Megtette a magáét a 300 éves együttélés is, de a végső lökést a második világháború utáni malenkij robot adta a svábságnak. „Az oroszországi fogolytáborokból hazatérők többé nem beszéltek svábul a gyerekeikkel, nehogy ők is hasonló sorsra jussanak nemzetiségük miatt – mondja Boros. – Hogy inkább magyarrá lettek, mint románná, habár akkor már román világ volt, annak több oka is van. Az egyik, hogy nemigen tudtak románul, a másik pedig vallási: a svábok bigott katolikusok, a románság pedig zömében ortodox.”
Vadak és katonák
A múlt évszázad húszas éveiben betelepített román falvak többségében viszont más a helyzet, főleg a félreeső településeken. A környék lakói szerint az sem mindegy, honnan származnak, a bihari mócokat például kevésbé dolgosnak, és jóval „vadabbnak” ítélik, mint a morosánokat. Mesélik: ha a ianculeşti-ieket reggel hétre hívták kapálni a téeszbe – ami csak akkor kecsegtetett eredménnyel, ha „célprémiumot”, ingyenesen hazavihető terményt helyeztek kilátásba –, kilenc körül kezdtek el szállingózni. Mondván, hogy őket nem dolgozni hozták, hanem a határok védelmére. A magyar nyelv sem megy túl jól nekik, mivel a könnyen hozzáférhető magyar tévéműsorok sem voltak különösebben népszerűek közöttük – részben azért, mert a háztartások jó részében nem volt televízió.
Az elszigeteltség és a nacionalista propaganda-hadjárat a mai napig érezteti a hatását. „Nem bírom elviselni, hogy a nagykárolyi üzletekben magyarul is megkérdik tőlem, mit akarok – dohog egy telepes faluból származó fiatalember. – Itt Románia van, beszéljen mindenki románul! Ki nem állhatom a magyarokat, mert évszázadokig kizsákmányolták és nyomorgatták az őseimet, és most is csak azon jár az eszük, hogy visszafoglalják Erdélyt.”
Ezt a viszonyulást egyébként a városban élő románok is furcsállják, akiket nem zavar a kétnyelvűség. „Lassacskán a móc telepes falvakban is enyhül a sovinizmus – véli egy szintén móc származású, de évek óta Nagykárolyban élő fiatalember. – Ha pénzt akarnak keresni, ki kell mozdulniuk a falujukból, így a látókörük is bővül, és rájönnek: ha érvényesülni akarnak, nem árt, ha magyarul is beszélnek. Fontos, hogy oszlófélben a múlt rendszerben módszeresen táplált pszichózis.” Ezekben a falvakban ugyanis különösen nagy hangsúlyt fektettek a propagandára, rendszeresen szerveztek román folklórelőadásokat, és folyamatosan erősítették a nacionalista érzelmeket.
Még 10 napig benyújthatók a kérelmek a Szülőföldön magyarul program keretében, és főleg az egyetemi hallgatóknak ajánlott iparkodniuk, akiknek postán is el kell juttatniuk a pályázati csomagjukat.
Nemcsak a főszezon május elsejei megnyitásának örvendezhetnek a termálvizes strandjáról nevezetes Tasnádon és környékén, hiszen ünnepélyes keretek között útjára indították az új élményfürdő projektjét.
Megkezdődött a kullancsszezon, egyre többen keresik fel az egészségügyi intézményeket a vérszívó paraziták eltávolítása és az általuk terjesztett betegségek megelőzése érdekében – közölte az Arad Megyei Sürgősségi Kórház vezetősége.
A „visszaeső” sofőrnek az ittas vezetés mellett azért is felelnie kell, mert másodszor annak ellenére ült volánhoz, hogy bevonták a jogosítványát.
A hegyimentőknek sikerült lehozniuk a hegyről a vasárnapról hétfőre virradó éjszaka négy ukrán férfit, akik a Máramarosi-havasokon keresztül szöktek át Ukrajnából Romániába, és segítséget kértek a román hatóságoktól.
A csíkszépvízi víztározóba zuhant és megfulladt egy 18 éves, Iași megyei lány.
Brutális gyilkosság történt Nagyváradon szombatról vasárnapra virradóra: egy férfi a sínekre lökött egy nőt, és addig tartotta leszorítva, amíg érkezett egy vonat.
Egy év alatt 11,4 százalékkal csökkent a Romániában eladott borok mennyisége, ami a rendszerváltás óta az ágazat legnagyobb zsugorodása. A minőségi borokat készítő termelők szempontjából aggasztó jelenségről Balla Géza Arad-hegyaljai borászt kérdeztük.
Afrikai sertéspestissel (ASP) fertőzött disznókat találtak egy Temes megyei hizlaldában. Az állategészségügyi igazgatóság kilenc települést érintő intézkedést hozott sertéspestis terjedésének megfékezésére.
A májusi államfőválasztáson függetlenként induló Nicușor Dan bukaresti főpolgármester támogatását tekinti a legjobb megoldásnak az Erdélyi Magyar Szövetség (EMSZ).