Kovács Levente az erős magyar közösségekben és a fejlődő gazdaságban látja a jövőt

– Mi az Ön története? Tudjuk, hogy középiskolás korodában kezdte a közösségi munkát, diáktanácsot vezetett évekig, nehéz lenne felsorolni. De folyamatosan kezdeményezett és szervezett.

– Én a Pedagógia Líceumban végeztem. Kevesen voltunk fiúk emlékszem, hogy a lányok győztek meg, hogy vegyek részt egy középiskolásoknak szóló képzés megszervezésében. Kamaszként én is önmagamat kerestem, az önbizalmamnak jót tettek a sikerek. Felfedeztem saját képességeimet, azt például, hogy tudok szervezni, tervezni, tudok csapatban dolgozni vagy akár csapatatot felépíteni. Ezek a képességek mind hasznosak a politikában. De szerveztem irodalmi kreativitás versenyt, voltam diáktanács vezető az egyetemen, valóban nehéz felsorolni.

– Hogy emlékszik vissza arra, amikor 26 évesen a Maros megyei RMDSZ ügyvezető elnöke lett? Akkor még a pályán voltak a tapasztalt politikusok, Markó, Borbély László, Kelemen Atilla, Kerekes Károly…

– Egy dolog a politikai tisztség és más dolog, hogy a házon belül, a kollégák hogyan fogadnak el. Ez egy érdekes folyamat volt számomra, szakmailag és emberileg egyaránt. Nyilván hogy az elején kevésbé vettek komolyan. Hát most legyünk őszinték. Egy huszonhat éves fiatalember, aki nagy hirtelen megjelenik… Bár nem voltam ismeretlen, hiszen az akkor megyei elnökkel sokat jártuk a vidéket, Nyárádmagyarostól Marosvécsig, Szovátától el Mezőbodonig. A kollégák ismertek, aztán most Péter Ferenccel folytattam a munkát ügyvezető elnökként.

– Milyen pluszértéket tudnak behozni a fiatalok a szervezetbe?

– Induljunk ki abból, hogy teljesen más környezetben, más szempontrendszerek szerint nőttünk fel, mint a szüleink. Én egy éves voltam, amikor a kommunizmus megbukott. Amit a szüleim mesélnek, akár az irdatlan sorokról, akár a Szekuritáté túlkapásairól, az számunkra történelem és sokszor anekdota. Mert mi egy szabad világban születtünk. Nem kellett azért összeszoruljon a gyomrunk, ha mondjuk külföldre kellett mennünk, hogy akkor átengednek, nem engednek. Nekünk természetes volt egy külföldi tanulmányút. Ezért vannak percepciós különbségek.

Tulajdonképpen az én generációm és a nálam fiatalabbak, az anyatejjel szívták magukba a digitális kornak a kihívását, illetve azt, hogy hogyan kell ebben a világban eligazodni. De tegyem hozzá, hogy a mi szempontunkból is nagyon sok türelemre és alázatra van szükség, mert az ifjonti hév és dinamizmus nem biztos, hogy minden esetben jó. Egy fiatal hajlamos arra, hogy forradalmat csináljon, de arra is képesek kell legyünk, hogy meghallgassuk az idősebb generációt.

– Most nemcsak saját mandátumáról van szó. Egy olyan megyéről beszélünk, ahol 38 önkormányzatban van RMDSZ-es polgármester, több, mint 60 településen RMDSZ-es önkormányzati képviselet, és ezeket koordinálni kell.

– Én úgy képzelem el Maros megyét, mint Erdély kicsinyített mását, annyira sokszínűnek. Van peremvidék, van szórvány és van tömbmagyarság. Egy cél van természetesen, megnyerni Maros megyét, de mindenhol mérlegelni kell, mert meg vannak a specifikus gondok, kérdések, amelyek sokszor akár ellentmondásosok is lehetnek.

– Fiatal megyei tanácsosként mi a célja, milyen ügyet vállalna fel?

– A koromból adódóan, természetesen a fiatalok ügyét képviselném. Kellenek az ifjúsági rendezvények, fesztiválok és ezeket támogatni kell. Maros megye kultúrája sokszínű. Vannak olyan, akár Kárpát – medencei szintű rendezvényeink, amelyek megszűntek, támogatás hiányában. Beszéljünk csak a Félszigetről. Ezeknek se híre se hamva. Pedig ezeknek közösségformáló ereje volt. És pénz nélkül nem lehet közösségi programokat tervezni.

Ha jó a közösség, ha vannak társulások, akkor az generálhat gazdasági fejlődést, de ez fordítva is működik. Ott van még a turizmus, ami sok szempontból kihasználatlan lehetőség. Maros megyében van a legtöbb kastély, és sok közülük romos állapotban van. Miért ne lehetne ezekre is gondot fordítani.

– Ha esetleg úgy hozná a sors, hogy el kellene hagynia az országot és tíz év múlva visszatérne, milyen Maros megyét szeretne látni?

– Nem szeretnék abba a helyzetbe jutni, hogy én is elhagyjam Maros megyét, Marosvásárhelyt. De mondjuk egy barátom látogatna ide tíz év múlva, akkor azt szeretném, ha autópályán érkezne Nagyváradtól Marosvásárhelyig, ha azt látná, hogy mindenhol két nyelvű a felirat, ha elvihetném egy jó színházelőadásra egy modern színházépületbe, a gyerekeit, akár egy bábszínházba vagy egy modern állatkertbe, utána kiülhetnénk egy teraszra egy sétálóutcában, nem kellene autót használni, hanem elektromos busszal közlekedhetnénk.

Mert ha ez így marad, akkor nem lesz kérdés, hogy a fiatalok elmennek, és tíz év múlva jönnek haza látogatóba. De ha már itt tartunk, és ugye Maros megyei tanácsosnak indulok, azt is szeretném elérni, hogy a legkisebb településen is digitális táblák legyenek a krétaporos táblák helyett, és a Bolyai ugyanannyi osztállyal vagy még többel működjön mint jelenleg. És persze, legyen magyar polgármestere Marosvásárhelynek és magyar vezetője a megyének, ezt most nem hagyhatom ki.

– Miért hálás, és mi az amiről azt gondolja, hogy kimaradt az életéből?

– Sok mindent felsoroltam, amiért hálás vagyok, de ki szeretném egészíteni. Hálás vagyok a barátaimért. Hűséges típus vagyok, vannak barátaim, akikkel középiskolás korom óta tartom a kapcsolatot, van akivel későbbről. Nemrég kereszteltük meg egy volt évfolyamtársam ikreit. Ők nem politikusok, és ez talán jó is így. Ami kimaradt az életemből, és amit felírtam a bakancslistámra, az, hogy nem tanultam meg a néptáncot. Talán ezért is szívügyem a néptánc oktatás támogatása, mert ereklyeként őrzöm a nyárádselyei nagyapám népviseletét, és ez az örökség kötelez.

(x)