Kalotaszegi dilemma: legyen-e templomban varrottas a felújítás után is

Az európai uniós pályázatoknak hála, az elmúlt években egyre több templomot és azok berendezését sikerült felújítani Kalotaszegen is, ahol tavaly adták át többek között az újjávarázsolt magyarvalkói és bánffyhunyadi református istenházát.

A felújítás előtt textíliákkal gazdagon díszített templombelsők helyett viszont már letisztult tér fogadja a híveket, ami nemtetszést váltott ki sokakban. Péter Mónika Mária Kolozs megyei magyar szakos tanfelügyelő a Szabadság napilapban nemrég részletes cikkben hívta fel a figyelmet, miszerint évszázados hagyomány szakadhat meg azáltal, hogy a varrottasok eltűnnek a templomokból.

Péter Mónika Mária a Krónikának elmondta, a kalotaszegi kultúra, illetve a varrottasok jó ismerőjeként, kutatójaként elsősorban a fájdalom és szomorúság ösztönözte a cikk megírására.

Nem akart konfliktust szülni, illetve az egyházat, a lelkészeket sem akarta támadni, hanem egy másik nézőpontot akart megvillantani.

A kalotaszentkirályi pedagógus azt is elmesélte, hogy a felújított magyarvalkói református templom kapcsán a közösségi médiában heves vita alakult ki tavaly májusban a varrottasok ügyében, ami jól érzékelhetően megosztja a kalotaszegi közösséget.

Tapasztalatai szerint sokan hiányolják a textíliákat a belső térből.

Péter Mónika Mária azt is elmondta, hogy cikkére nem érkezett reakció sem a magyarvalkói, sem a bánffyhunyadi lelkészek, presbitériumok tagjai részéről, ellenben felvette vele a kapcsolatot Péntek Gyimesi András, a szintén nemrég felújított magyarkapusi református templom lelkésze (a Kolozsvár-közeli községben a textíliák egy része visszakerült az istenházába), és azt tanácsolta, hogy inkább indítson fórumot a téma megvitatására, ami célravezetőbb lenne, mint „egy cikket bedobni a közvéleménynek”.

Erre reagálva a pedagógus leszögezte, ő nem szeretne az ügybe jobban belefolyni, nem érzi, hogy neki kellene „harcolnia” a textíliák visszahelyezéséért, ő csak fel szerette volna hívni a figyelmet a jelenségre.

Pap Ákos magyarvalkói lelkész megkeresésünkre elmondta, esetükben a varrottasok kérdése folyamat volt. A téma tulajdonképpen már a templomfelújítás befejezése előtt napirendre került, és a presbiterekkel arra jutottak, hogy a gyülekezet elé viszik az ügyet, döntsenek ők.

Két lehetőség volt: a padokon és karzatokon lévő kicsi, új kézimunkák mellé a régi varrottasok egy része is visszakerüljön a falra, vagy maradjanak csak az újak (arra nem volt lehetőség, hogy mindent visszategyenek).

A gyülekezet végül a második lehetőség mellett döntött, így a kicsi új kézimunkák mellett csak az úrasztalára került vissza régi varrottas,

a templomfalak üresek maradtak, a festett kazettákat nem takarták le. Annak ellenére, hogy a döntés nem volt egyhangú, mindössze négy szavazaton múlt a különbség, ez mégis segített a gyülekezetnek elfogadni a helyzetet, és újra használni, „szeretni” a templomteret.

A Bánffyhunyadtól 13 kilométerre fekvő, 300 lelkes kalotaszegi falu lelkésze azt is elmondta, hogy a szakemberek – műemlékvédők, restaurátorok – nem tiltották meg a varrottasok felhelyezését, csak ajánlásokat fogalmaztak meg, hova nem kéne, esetleg hova lehet, de a kivitelezésben nem ajánlottak konkrét módszereket.

Magyarvalkón a felújítás előtt sem volt kitéve minden varrottas, de mivel fontos számukra ez az örökség, kialakítottak egy Kónya Gyuláné-emlékszobát.

(Kónya Gyula néhai lelkész felesége, Schéfer Teréz az első világháborút követően nekilátott a Gyarmathy Zsigáné halála után hanyatlásnak induló háziipar újjászervezésének Valkón, összegyűjtve régi varrottasok mintáit, majd ezek alapján megalkotta saját mintakészletét).

Kiállítottak néhány varrottast (illetve az imaházban is kihelyeztek párat), és terveik szerint a jövőben még többet tesznek megtekinthetővé, hiszen ha most nincsenek is a templom falain varrottasok, Pap Ákos lelkész szerint ez nem jelenti, hogy nem értékelik őket.

A tiszteletes úgy véli, „nem lehet fekete-fehér sémában gondolkodni”, elsősorban a templomot használók kell hogy azonosuljanak a döntéssel.

Pap Ákos azt is hangsúlyozta, hogy ez nem végérvényes döntés, ha a jövőben találnak jó megoldást arra, hogy a műemlékvédelmi előírásokat betartva feltegyék a varrottasokat, megtörténhet, hogy újra előveszik majd a témát.

„A magyarvalkói templom tele van több száz éves kazettával, gyönyörű faragott kőszószékkel rendelkezik, különleges színfoltok vannak a templomtérben, ezért szakértői véleményre támaszkodva próbáltuk ezeket a »kevesebb több« elvén érvényre juttatni” – fogalmazott lapunknak Pap Ákos magyarvalkói lelkipásztor.

Jakab Mihály Gyula bánffyhunyadi lelkipásztor a Krónikának arról számolt be, hogy közösségükben még nem vitatták meg hivatalosan a textíliák kérdését, de mivel a felújítási munkálatok során feltártak egy új falképet is, hamar egyértelművé vált, hogy nem lehet minden munkát visszatenni.

A lelkész szerint az eddig szinte kaotikus kinézetű belső tér a felújítás után talán kissé túl letisztult lett,

így a vezetőségi tagok néhányával konzultálva arra jutottak, hogy valószínűleg a templom bizonyos részeibe vissza fog kerülni néhány textília, de még nincs határozat az ügyben. A lelkész szerint az ügyben az jelenti a nagy problémát, hogy a gyülekezetből sokan ragaszkodnak az általuk adományozott varrottasok kihelyezéséhez, így ha az a döntés születik, hogy néhányat tegyenek vissza, nehéz lesz eldönteni, hogy melyik „néhányat”.

Jakab Mihály Gyula azt is elmondta, terveik szerint a közösség gyülekezeti termében létrehoznak majd egy kalotaszegi tisztaszobát, ahol sok kézimunkát kiállíthatnak majd, sőt remélik, hogy az óvodába és egyéb közösségi terekbe is kikerülnek majd textíliák.

 – vázolta a helyzetet a Krónikának a város református lelkésze. Leszögezte, hogy a szakemberek ajánlásokat fogalmaztak meg annak kapcsán, mit szabad, mit lehet és mit nem a felújítás után, és ezeket igyekeznek betartani.

Meglátása szerint a kérdésben meg kell találni egy egyensúlyt, és jó lenne, ha a varrottasok ügye nem osztaná meg a közösséget. Jakab Mihály Gyula leszögezte, azért nem reagáltak Péter Mónika Mária tanfelügyelő felvetésére, mert náluk még nem született döntés, így „nem akarták felvenni a kesztyűt”.

Azt is megjegyezte, épp ezért csodálkoztak azon is, hogy a templomuk említésre került, hisz náluk még semmi sem hivatalos, semmi sem végleges. A lelkész szerint akkor lehet visszatenni a textíliák egy részét, ha a gyülekezet ezt jól kezeli, ha el tudják fogadni, hogy nem mindenkié kerül vissza.

A többek között a bánffyhunyadi templom felújításánál közreműködő Mihály Ferenc restaurátor szerint egy műemlék templom felújítása, engedélyezése során nincs semmilyen szabályozás arra vonatkozóan, hogy például a kézimunkákkal, a szobanövényekkel vagy a virágvázákkal mi történjen.

Javaslatok vannak, jó esetben elkészül egy karbantartási útmutató, de törvény, szabályozás erre nem vonatkozik.

A szakértő lapunknak elmondta, hogy a kézimunkák árthatnak a műemléknek, ha például miattuk szegeket vernek a falképes felületre a faberendezésekbe, de lehetnek jótékony hatással is, például lehetséges, hogy a letakart felületek kevésbé fakulnak a fény hatására.

Mihály Ferenc szerint nem az a kérdés, hogy a kézimunkák értéket képviselnek-e, vagy sem, hiszen természetesen igen, csak meg kell találni a helyüket. Elmondása szerint a bánffyhunyadi református templomban is van olyan felület – például az északi fal és a nyugati karzat –, ahova művészettörténeti értéke miatt nem szabad kézimunkát rakni, de van olyan hely is – például a keleti karzat vagy esetleg a déli fal –, ahova lehetne.

„A kulcs az ízlés, a mértékletesség. A kérdés az, hogy miként lehet egy templomot úgy megmutatni, berendezni, hogy az elsősorban templom, az igehirdetés helye legyen, és csak azután képzőművészeti értékek és a népművészet bemutatásának tere” – mutatott rá a Krónikának a restaurátor. Mihály Ferenc azt is kiemelte, hogy

Bánffyhunyadon kikérték a véleményét, a tanácsát a kézimunkák kapcsán, ő is tudja, hogy ott folyamatban van az ügy tárgyalása, ezért úgy véli, nem szabad ítélkezni felettük.

A szakértő azt is kiemelte, nem biztos, hogy a varrottasok helyzete csak a közvélemény döntésén kell hogy múljon, mivel sok példát tud Erdély-szerte, amikor a gyülekezet műemlékvédelmi szempontból nagyon nem jó döntést hozott.

Szerinte kell találni egy kompromisszumot, ami a műemlékvédelmi szempontokat, a közösség igényeit és a funkcionális szempontokat egyaránt figyelembe veszi. Hasonló véleményt fogalmazott meg Kiss Lóránd restaurátor, aki szerint a kalotaszegi varrottasok beépültek a térség tudatába, bizonyos értelemben a helyi identitás hordozójává váltak. „Ilyen értelemben külön értéket képviselnek.

Pontosan azért, mert értéket képviselnek, meg kell keresni azt a felületet, közösségi teret, ahol ezeket a varrottasokat közkinccsé lehet tenni. Nem zárnám ki annak a lehetőségét sem, hogy ezeknek a varrottasoknak egy részét a templomterekben állítsák ki” – jelentette ki a Krónikának a restaurátor.

A téma kapcsán, továbbá a templomi textíliák történetéről, jelentőségéről kikértük többek között Tötszegi Tekla néprajzkutató véleményét. A Kolozsvárt működő Erdélyi Néprajzi Múzeum munkatársa lapunknak elmondta, Erdély-szerte nagyon sok textília jelenik meg a protestáns templomokban, melyek a közösség tagjainak egyéni vagy csoportos felajánlásaként kerültek, kerülnek oda.

A textíliaadományozásnak évszázados hagyománya van, a korai adományozók közül Lorántffy Zsuzsannát és Árva Bethlen Katát emelte ki. Kezdetben a textíliaadományozás a főúri réteghez kapcsolódott, és kizárólag funkcionális darabokat ajándékoztak – abroszt, asztalkendőt.

A változást a 19. század hozta el, amikor a templomokban is megjelentek a paraszti kultúra részeként értelmezhető textíliák.

Az adományozott textíliák a reprezentáció részei lettek, adományozóik ezek által „hagytak nyomot”. A 19–20. század fordulójára megjelentek a nem funkcionális tárgyak, így például a falvédők is, másfelől egyre fontosabb lett az ajándékozás alkalma is – elkezdték megörökíteni, hogy például konfirmáció alkalmával adományoztak adott textíliát.

„Ezek a textíliák Kalotaszegen több mint egy évszázada kiegészítik, egyénivé és egyedivé teszik azt a szakrális teret, ahova belépnek egy istentisztelet alkalmával” – hangsúlyozta Tötszegi Tekla, hozzátéve, hogy ezek a textíliák az emlékállítás, illetve a lokális és táji hovatartozás megjelenítésének eszközei is.

A huszadik század folyamán sok közösségben olyan mennyiségű textília halmozódott fel, hogy nem lehetett mindet kihelyezni, így volt, ahol cserélgették, máshol csak élő adományozókét tették ki.

A kolozsvári néprajzkutató azt is kiemelte, hogy ezek a tárgyak mindenképp az egyházközség tulajdonát képezik, hiszen neki adományozták őket, így azoknak vagy az egyházközösséget fenntartó fórumnak kell döntenie a sorsukról.

Tötszegi Tekla személy szerint elképzelhetetlennek tartja, hogy egy középkori falképet vagy egy festett padot textíliákkal takarjanak el, de azért jó lenne megtalálni azt a módszert, ami által legalább a varrottasok egy része visszakerülhet a belterekbe. Azért is tartja fontosnak, hogy ezek a textíliák jelen legyenek a templomokban, mert a magánterekből lassan teljesen eltűnnek,

így a templomok jelentik azt a helyet, ahol a fiatal, majd a későbbi generációk megismerhetik őket.