Isten papjaként nem lehet nyugdíjba menni – Beszélgetés a Hit Pajzsa díj kitüntetettjével, Jakab Gábor kolozsvári plébánossal

– Budapestre készül átvenni a Hit Pajzsa díjat. A 2002-ben megalapított kitüntetést olyan élő egyházi személyek kapják, akik a kommunista diktatúra évtizedeiben is hűek maradtak hitükhöz és magyarságukhoz. Önt 1961-ben szentelték pappá, tehát lelkipásztori szolgálatának felét a kommunizmusban töltötte. Mennyire volt nehéz ez az időszak?

– Mindig az volt az elvem, hogy ne siránkozzunk. Az ember a maga helyén a legjobb tudása szerint és a saját eszközeivel végezze el munkáját. A hatvanas évek eleje nehezebb volt, mert a pap két kő között őrlődött. Egyrészt a hatalom gyanakvásával, másfelől a hívek közömbösségével kellett megbirkóznia. Ha az embernek viszont igazi hite volt, gyakorolhatta a vallási életet. A kommunista Romániában mégsem volt olyan vad ateizmus, mint Magyarországon. Saját szüleit Nicolae Ceaușescu papi klérussal temette el, ami jelzésértékűnek számított az egyházakhoz fűződő viszonyáról. Örülök, hogy a Gyurkovics Tibor Kossuth-díjas író és Horváth Béla országgyűlési képviselő által alapított díj a 20. alkalommal határon túli kitüntetetthez kerül. Jólesik, hogy tudomást szereztek munkámról. A díjat sokak nevében szeretném megköszönni.

– Kereken hatvan éve szolgál papként, amiből ötvenkét esztendőt egyhuzamban Kolozsváron, és mindössze három „állomáshelye” volt. Mennyire ritka ez Erdélyben?

– Talán az a magyarázata, hogy nem untak meg a híveim. Van, akit már három-négy év után megunnak, másrészt én is igyekeztem olyan viszonyt kialakítani a közösséggel és a hívekkel külön-külön is, hogy békében élhessünk.

Elöljáróim valamikor úgy gondolták, hogy Kolozsváron vagyok a leghasznosabb az egyház számára. Amikor Márton Áron püspök 1961-ben pappá szentelt, Csíkszeredába helyezett. Négy és fél évnyi szolgálat után átkerültem Medgyesre. Nem volt németül tudó papja, ezért megkért, annyira tanuljak meg németül, hogy fél év múlva legalább öt perc erejéig tartsak német misét a híveknek. Németül nem tudtam – a gimnáziumban franciát tanultam –, de egy tanárnővel belevágtam a nyelvtanulásba. Magyarul írtam meg a mise szövegét, és a tanárnővel lefordítottuk németre. Úgy tanultam meg, mint a gyerekek a verset. Majdnem két évig tartott, amíg Áron püspök áthelyezett Kolozsvárra…

– Egy farkaslaki születésű, székely fiatalember számára milyen volt a hatvanas évek végi Kolozsvár?

– A mostani, 260 lelket számláló gyülekezethez képest bő ötven évvel ezelőtt 1200 hívem fogadott a Kerekdombon. Öt évtized alatt vallási és nemzetiségi szempontból egyaránt végignézhettem Kolozsvár fogyását. Amikor idekerültem, és január első napjaiban házszentelés alkalmával fölkerestem a híveket, megrémültem.

A levelezgetés azóta is tart: idén küldtem el az ötvenedik levelem a gyülekezet tagjainak. Az emberek megkedvelték ezt a fajta kommunikációt, hogy a papjuktól minden karácsonyra meleg hangú levelet hoz a postás. Az első negyven levelem Címzettek és feladó címmel könyv formájában is megjelent. Az idei, ötvenedik levelemet azzal kezdtem, hogy ezer évvel ezelőtt, 1021-ben nagyjából meg lehetett mondani, mi lesz ötven év múlva, de ez ma már lehetetlen. Ennyit változott ezer év alatt az élet ritmusa.

– Hívei hogyan élik meg a térvesztést, hogy fél évszázad alatt szinte egy tizedére zsugorodott kolozsvári magyar közösségük?

– Az emberek ezt elfogadták és beletörődtek. Több évtizedes folyamatról van szó, amihez hozzászoktak. Tudomásul veszik kétszeres kisebbségi – nemzetiségi és vallási – helyzetüket. Jelentős részüket kikísértem már a temetőbe, a fiatalok elvándoroltak. A fogyás harmadik oka, hogy alig születik gyerek: 10-15 temetésre jut 1-2 gyerek. Hosszú évek óta ez a gyülekezet meghatározó demográfiai mutatója. De mai napig igen aktív egyházi közösségről van szó: a reggeli misén 78-an voltunk…

– Hogyan lett az egyházi lapok főszerkesztője?

– A római katolikus egyházi lapok ötlete kis kerekdombi irodámban született meg.

1990 januárjában ültünk össze a kerekdombi plébánián Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Bajor Andor, a vatikáni nagykövet és Czirják Árpád társaságában, és létrehoztuk a Keresztény Szó hetilapot, ami később havilappá alakult át, a Vasárnap viszont megmaradt hetilapnak.

A Keresztény Szó alapító főszerkesztője, Bajor Andor egy év múlva meghalt, és Bálint Lajos érsek engem bízott meg a főszerkesztői teendőkkel. A magam módján és eszközeivel 16 éven át végeztem ezt a munkát olyan munkatársakkal, mint Fodor Sándor, Jakabffy Tamás és Bodó Márta. Ők voltak a szakmabeliek, és én az „úgynevezett” főszerkesztő. A Biblia elején elhangzó kérdés mintájára – Hol vagy, Ádám? címmel – indítottam egy rovatot, amelyben hónapról hónapra tíz hitbéli és vallási kérdést tettünk fel az élet különböző területein dolgozó interjúalanynak. Ezt a sorozatom szerették az olvasók.

– Jót tesz az egyháznak a mai digitális világ?

– A ránk telepedett új világ új lehetőségeket is kínál. Jó ideje nemcsak a szószékről, hanem az újságok lapjain, a rádió hullámhosszán, a televízióban vagy az interneten keresztül hirdethetjük Isten igéjét. Alkalmazzuk az új idők új eszközeit. A modernizálás nem jelent lényegi változást: az egyház más köntösben és más megközelítésben tárgyalja ugyanazokat a témákat.

– A nyugat-európai szekularizáció mennyire érezteti hatását Erdélyben?

– Fáziseltolódásról beszélhetünk. Ami a nyugati egyházakban tegnap bekövetkezett, az idő kérdése, hogy nálunk mikor történik meg. Számolni kell vele, és fel kell rá készülni. A folyamatot mi sem tudjuk kikerülni.

– Hosszú évekkel ezelőtt egy aprócska szobában beszélgettünk, ma egy kényelmes irodája van. Mennyit kellett erre várni?

– Negyven évig laktam egy 12 négyzetméteres szobában. Az volt a hálószobám, az irodám, a hittanszoba, minden… Czirják Árpád kanonok ajánlotta fel, hogy építsünk egy közösségi házat. 2002-ben neki fogtunk, és 2007-re fejeztük be. Egy elegáns, szép épület született a templom mögötti kertben, gyülekezeti teremmel. A ház felszentelésekor azt mondtam a hálaadó ünnepség keretében, ha nincs Czirják Árpád, a ház nem kezd el épülni, és ha én nem vagyok, akkor nem fejeződik be. Örülök, hogy 13 éve ilyen körülmények között élek.

– Ön az egyetlen római katolikus pap Erdélyben, aki 83 éves korában is aktív plébános, sőt több gyülekezetben prédikál. Annak ellenére, hogy hívei marasztalják, nem gondolt a nyugdíjazásra?

– Nálam fiatalabb paptársaim már rég nyugdíjasok. Elhatároztam, hogy ameddig fizikailag bírom, és az eszem a helyén van, szolgálni fogok. Isten papjaként nem érdemes nyugdíjba menni, mert a küldetés életed végéig szól: „Menjetek, és hirdessétek az evangéliumot minden népnek!” Bármilyen kicsi is az ember, meggyőződésem, hogy nem szolgálhat másnak, csak Istennek.