Felekezetiségen felülemelkedve: Ferenc pápa lénye és öröksége erdélyi református szemmel

Ebből kifolyólag a XVI. Benedek pápa lemondásában én azt éreztem, hogy nemcsak ő fáradt el, hanem a keresztyén világ, különösen a nyugat-európai keresztyénség megfáradt, megrogyott, nem tudja teljesíteni a küldetését.

Emiatt a pápaválasztásra összegyűlt konklávé híreit nagy figyelemmel követtem, és imádkoztam azért, hogy egy olyan embert küldjön az Úristen, akiben van kellő frissesség ahhoz, hogy ebben a fáradságában megroggyant keresztyénséget fel tudja rázni, életre tudja kelteni. A pillanatot, amikor bejelentették a megválasztott pápa személyét, soha nem fogom elfelejteni. Nem tudtam, hogy ki ő, emiatt rögtön utánanéztem, a Wikipedián előttem váltott Bergoglióról Ferencre a névjegyzéke.

Az első dolog, ami megragadta a figyelmemet az volt, hogy jezsuita. Ez örömmel töltött el, mert rég követem a jezsuiták szolgálatát, jelenlétét az egyházban és a világban. Tudtam, hogy egy jezsuita nem az íróasztal mögül ismeri az egyház, az emberek helyzetét, hanem életszagú, mert mély személyes tapasztalatuk van a szociális munka terén, a szegénységi zarándoklatban, amikor egy hónapig pénz nélkül zarándokolnak, naponta háromszor idegenektől kell ételt kérjenek maguk számára, minden este szállásért kell bekopogjanak idegenek ajtaján, mindezt úgy, hogy a megszólítottak nem tudják, hogy ők szerzetesek.

Így kezdődött el a szervezése annak a zarándokútnak, amire 86 fővel mentünk el Rómába és találkoztunk Ferenc pápával. A szervezésben nagyon sok segítséget kaptam Vértesaljai László jezsuita szerzetestől és Magyarország Szentszéki Nagykövetségétől. Nem volt különös nehézség, sok levelezéssel járt, de nem ütköztünk semmilyen akadályba.

2016. október 3-án indultunk el Tordaszentlászlóról a kolozsvári repülőtérre, hogy Rómába repüljünk. Amikor felültem az autóbuszra, akkor tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen mit is csinálunk. Akkor írtam egy bejegyzést, amiben

Nekem abban a pillanatban és a hazatérés után sem az volt a fontos, hogy a pápával találkozunk, hanem sokkal inkább az: a felekezetiség béklyójából kilépve csak azt tartottam szem előtt, hogy keresztyén emberként találkozzunk egy másik keresztyén emberrel, aki úgy nyitotta ki a saját felekezetének a kapuit, hogy azon keresztül a keresztyénség szabadsága áradt ki, és amin bárki beléphetett. Ferenc pápával való találkozásunk a zarándoklatunk megpecsételése volt.

A találkozásból én egy nagyon fontos gondolatot hordozok magamban, amit Ferenc pápa mondott: „Az én hitvallásom az, hogy sem a szentek, sem a pápák, hanem egyedül Jézus Krisztus visz közel bennünket az üdvösséghez”. Ez számomra a katolikus egyházfő reformátori gondolata. Magyarul köszöntött, és vidáman megjegyezte, hogy ekkora zarándokcsoport még egy katolikus gyülekezet számára is nagy dicsőség lenne, és hozzátette, hogy ez nagy munka eredménye lehet.

Előzetes egyeztetéseken kérdeztem, hogy mit ajándékozhatok neki. Azt a választ kaptam, hogy ha bármit ajándékozok, az kicsi legyen és személyes. Én úgy gondoltam, hogy ezek a karikatúrák olyan tartalmat hordoznak, közvetítenek, amelyek mosolyra derítik a pápát is és jó élményben lesz része. Van közöttük néhány olyan karikatúra is, amely az egyház fonákságáról hivatott a leplet lerántani. Amikor odaadtam, belelapozott és mosolyogva ízlelte a rajzok üzenetét.

Mi németül beszéltünk egymással.

Az ottlétünk ideje alatt más kellemes találkozásban is részünk volt. Egyik emlékezetes pillanat a Szent Péter-bazilikában történt. A csoportunkhoz tartozott néhány katolikus személy is, ezért is fontosnak tartottam, hogy a Szent Péter-bazilikában részt vegyünk egy kora reggeli misén. Amikor a szertartásban az áldozáshoz hívták meg a híveket, odalépett hozzám a misét celebráló püspök és arra kért, hogy amíg az áldozáshoz járulnak az emberek, addig mi énekeljünk magyar protestáns énekeket.

Már ott megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy úgy fogadnak, mint rég várt szeretett vendégeket.

Ferenc pápa szolgálata

– Nyolc és fél év távlatából nézve mi az, amiről azt mondhatja, hogy végigkíséri életét, örökre megmarad a találkozásból?

– Ferenc pápa számomra megfogalmazott hitvallása minden bizonnyal elkísér életem végéig. „Nem a pápák, nem a szentek, hanem egyedül Jézus Krisztus az, aki elvezet az üdvösségig”. De a nyitottsága, egyszerűsége, sallangmentessége, ami a rövid találkozásunkból is érezhető volt, biztos meghatározójává vált a szolgálatomnak.

– Ferenc pápa halála pontot tett egy világszerte ismert, de – főleg a világi vezetők által – eddig csak részben elismert földi életút végére, amely többek között a felekezetek közti közeledést is szolgálta. Református szemmel nézve hogyan értékelhető Ferenc pápa munkássága, melyet a katolikus egyház élén végzett?

– Néhány héttel találkozásunkat követően Svédországba, Lundba látogatott a reformáció 500. évfordulójának a közös megünneplésére. Bennem ez a lépése is azt erősítette meg, hogy a nyitottság nemcsak a szavak szintjén nyilvánul meg, hanem lépéseket is tesz ennek érdekében.

Nem hiszem, hogy a világi vezetőktől szeretett volna ő bármilyen elismerést is kapni. Amikor hozzájuk fordult, akkor legtöbbször figyelmeztette őket az igazi kötelezettségükre, az emberek szolgálatára.

Az ő figyelme elsődlegesen a periférián élők felé fordult, a kirekesztettek, megvetettek, elesettek, megbotlottak felé. Ezzel töltötte be a jézusi küldetést, ami minden keresztyén ember küldetése, hogy az elveszett bárányt keressük meg, a tékozló fiút fogadjuk vissza.

Az ő szolgálatát végigkövetve megerősödött bennem az, hogy az evangéliumi szolgálat nem mindenkiből vált ki örömet és elismerést. Szomorúan követtem az erdélyi látogatását megelőző eseményeket, és azt a negatív kommentözönt, amit rázúdítottak. De keserűséget éreztem, amikor a szolgálatáért a katolikus egyházon belül is súlyos kritikákkal illették. Viszont tisztelettel követtem azt, hogy bármennyire próbálták megtörni, hitelteleníteni, egyik vagy másik politikai oldal szolgálatába állítani, ő megingathatatlanul kitartott az evangéliumi szolgálata mellett.

Azok a társadalmi csoportok érezték meg igazán a nyitottságát, a figyelmét, akiket a leginkább elhanyagolunk. Belőlem tiszteletet váltott ki az is, hogy ki tudta mondani azt a mélyről fakadó őszinte mondatot, hogy: „Ki vagyok én, hogy elítéljek egy embert, aki Istent keresi, de az egyházi konvenciók alapján bűnösnek mondják”.

Meghallgatni a peremvidéken élők kérdéseit, javaslatait, odafigyelni azokra a véleményekre, azoknak a szavára, gondolatára, akikre korábban nem volt kíváncsi az egyház. Olyan reform volt ez is Ferenc pápa részéről, ami az egyház megcsontosodását hivatott elevenné, rugalmassá tenni. Ha az egyházra korábban úgy tekintettünk, mint egy nagy várra, akkor Ferenc pápa a várfalakon kívülre ment és szabad bejárást kínált a falakon kívül levők számára is.

Lelkipásztorként én nagyon fontosnak tartom a keresztyénség számára – különösen Európában –, hogy a felekezetiségen felülemelkedve közösen mutassuk meg a világnak az evangéliumi értékeket, lelkületet, amelyek által a világ békésebb és élhetőbb lesz. Ne a dogmákba bonyolódjunk bele, hanem lássuk meg a jézusi küldetés egyszerűségét, szépségét. „Legeltesd az én nyájamat!” – mondta Jézus a magába roskadt Péternek.

– Az elhunyt egyházfő munkásságától elválaszthatatlan Ferenc pápa közvetlen személyisége. Hogyan jellemezné őt magát, Jorge Mario Bergogliót? Mit nyert vele a világ, amíg élt és pápaként tevékenykedett, illetve Ön szerint mit veszített most nemcsak a katolikus egyház, hanem az egyetemes jelenkor?

– Ferenc pápa azt a jézusi lelkületet mutatta fel a világnak, ami a keresztyénségnek az ismertetője kell hogy legyen. A nyitottsága abból a jézusi küldetésből fakadt, amit a búcsúbeszédében így fogalmazott meg: „Elmenvén tegyetek tanítványokká minden népeket!” Hogy mit jelent a „minden népek”? Péter ezt akkor értette meg, amikor látomásban egy nagy lepel ereszkedett le az égből, amiben mindenféle csúszómászó, zsidó törvények szerint nem kóser állat volt, és azt a parancsot hallotta, hogy egyél ezekből.

Magam előtt látom Péter megrökönyödött arcát, amint visszakérdez, hogy miért kérsz ilyent tőlem Uram, amikor ez tisztátalan? Mire az égi hang egyértelművé teszi Péter számára, hogy minden tiszta annak, aki szabad tud lenni a hagyományai megkötözöttségeiből. Azokhoz is küld az Úristen, akik a dogmák szerint tisztátalanok, bűnösök, kirekesztésre méltóak. Péter ezt követően ment el a római, pogány Kornéliuszhoz és beszélt neki az örömüzenetről, hogy a jézusi megváltásban neki is része van.

Számomra ebben járt elöl Ferenc pápa, Jorge Mario Bergoglio. A világ, a keresztyénség és a keresztyénségen kívüliek számára ebben mutatott jó, hiteles példát. Ezzel gazdagodott a keresztyénség az ő 12 évnyi szolgálata alatt. Egy sallangmentes, egyszerű, emberarcú, de jézusi lelkületű keresztyénséget tudott megmutatni mindenkinek.

Ha azt mondanám, hogy ezt veszítettük el az ő elmenetelével, akkor szomorú lennék. Inkább azt mondom, hogy arra kaptunk megbízatást, hogy ezt vigyük tovább és ismertessük meg a társadalmunkkal ezt a lelkületet. Krisztus-képű keresztyénségben az irgalmasságot és a reményt adjuk tovább az embereknek.

Ne a „szent helyeken” keressük Jézus jelenlétét, hanem egy-egy evangéliumi szereplővel azonosulva lássuk be, hogy nem vagyunk jobbak az árulóknál, a tagadóknál.

Számomra a zarándoklatokban nem a helyekre való megérkezés a cél, hanem az odavezető út. Elmondok egy nagyon személyes történetet. Amikor a Szentföldön a Galileai-tengertől elindultunk Cézárea Filippi felé, sokáig az volt a kérdésem, hogy Jézus miért viszi a tanítványait egy teljesen pogány városba, környezetbe, ahol még egy pogány szentély is volt. Sokáig nem értettem.

Egyik utunk során jelent meg bennem ennek az útnak a fontossága. Jézus kiszakítja a tanítványokat a megszokott környezetükből, ahol a hagyományaik, a berögzült ismereteik voltak meghatározóak. Cézárea Filippiig legalább négynapi zarándokutat tettek meg. Jól elfáradtak testileg.

Ezt már nem a hagyomány mondatja velem, hanem a nyitottságom következtében ezt a halk isteni hangot hallottam meg, ami belül szólal meg.

Amióta zarándoklatokra járok, zarándoklatokat vezetek, igyekszem belekerülni a történetekbe, hogy azt érezzem, az én helyzetemről, az én életemről, rólam van szó. A feltett kérdéseket nem tudom megkerülni, nem tudok rá panelekben válaszolni, hanem meg kell halljam a bennem megjelenő halk isteni hangot. Ebben próbálok a zarándoktársak segítségére lenni.

Számomra ez egy szent szolgálati területté vált, ami sokat formált, formál engem és rajtam keresztül másokat is.

Nagyon sokan fordulnak hozzám azzal a kéréssel, hogy szervezzek zarándokutat. Nem tudok nemet mondani, így időnként elmegyünk Rómába, Izraelbe, vagy csak itthon, Erdélyben teszünk egy néhány napos zarándoklatot. Ilyenkor próbálom mindazt átadni, amit én megéreztem a jézusi küldetésből, lelkületből.

Számomra az a legnagyobb öröm, amikor azt látom, hogy a zarándoklatba belefáradt emberek szeme csillog az örömtől, a felismeréstől, attól, hogy megint egy lelki kincset fedeztek fel magukban, vagy meghallották egy villanásnyi időre azt a halk és szelíd hangot, amin keresztül Isten minden ember lelkében megszólal.

{K1}