Nincs kin számonkérjék a kommunizmus idején szövetkezetekbe kényszerített kisiparosok örökösei a közösbe bevitt családi vagyon elkobzását. Számos olyan leszármazott él, akit 27 év alatt sem kárpótoltak a családot ért anyagi veszteségért, és egyre kisebb az esély, hogy erre valaha sor kerül.

A székelyudvarhelyi Bordás József édesapjától az 50-es években kobozták el az akkori kommunista hatóságok cipészműhelyének felszerelését, és kényszerítették be az akkor alakult cipészszövetkezetbe. Itt még évtizedeken keresztül az édesapja által „bevitt\" cipőfelsőrész-varró gépeikkel, kaptafákkal dolgoztak, amelyek ellenértékét soha nem fizették ki a családnak. „Édesapám alapító tagként került be, évtizedeken keresztül ő volt a főmester. A 70-es évekig ott volt, de nyugdíjasként is bedolgozott, mert szükség volt a szakmai tudására\" – mesélte a Krónikának a székelyudvarhelyi férfi, aki szerint a városban akkor híres cipészgeneráció dolgozott, akik tanították is a szakmát.

Elmondta, a szövetkezettel nemcsak édesapja, maga is pórul járt: fodrászként 29 évig fizette a tagsági díjat, de a végén alig látott valamit a befizetett összegből. „Évekig építettük a szövetkezetet, aztán amikor eljöttünk, nem kaptunk semmit\" – jegyezte meg keserűen a férfi. Hozzátette, ma az is gondot okoz, hogy akik még emlékeznek a történtekre, lassan kihalnak, így már nem maradt, aki kérje az egykori vagyont.

Odalett a családi arany

A szintén székelyudvarhelyi Csizmadia Zsolt édesapjának, Csizmadia Jánosnak órás-, ékszerész- és látszerészműhelye volt a Kossuth utcában, szintén egész vagyonával volt kénytelen belépni a szövetkezetbe, ahol 1972-ig dolgozott. „Az égvilágon semmit sem kaptunk vissza, holott volt szó róla, hogy vissza fogják adni\" – mondta a Krónikának Csizmadia Zsolt, aki szerint családjától annak idején egész vagyonnyi aranyat koboztak el. Elmesélte, édesapját rendszeresen elvitték a rendőrök Segesvárra vagy Székelykeresztúrra, és addig verték, míg aranyat nem adott nekik.

„A családi ékszereknek körülbelül felét odaadta a rendőröknek, amiről néha kapott papírt, de inkább nem\" – fogalmazott Csizmadia Zsolt, hozzátéve, ily módon 200-300 grammnyi aranyat vehettek el a családtól, ami ma is kész vagyonnak számít. Hozzátette, a 90-es évek végén szó volt arról, hogy a Román Nemzeti Bank aranyban kárpótolja majd a pórul jártakat, és bár a pénzintézet marosvásárhelyi fiókjához benyújtotta a kérést, emlékei szerint válaszra sem méltatták. Csizmadia Zsolt nemcsak édesapja révén áldozata a szövetkezeti rendszernek, maga is tagja volt, de nem kapott anyagi juttatást a tagságért. „Nagyon kevesen élünk még olyanok, akik megéltük ezt, és emlékezünk is rá\" – fogalmazott a férfi, aki szerint helyzetüket nehezíti, hogy nem tudják iratokkal bizonyítani igazukat.

Megvolt a lehetőség?

Antal István volt Hargita megyei parlamenti képviselő – aki tíz évig foglalkozott a szövetkezeti vagyon kérdésével a bukaresti törvényhozásban – a Krónikának kifejtette, az egykori részvényeseknek és örököseiknek a 2005-ös szövetkezeti törvény adott lehetőséget a kárpótlásra. A jogszabály kimondta, hogy minden egykori szövetkezetet újra kell alakítani, legyen az kisiparosi vagy fogyasztási, a helyieknek 8, a megyeieknek 12, míg az országos szövetkezeteknek – mint a Kisipari Szövetkezetek Országos Szövetsége (UCECOM) volt – 18 hónapnyi időt adott erre. Miközben a kommunizmusban a kisiparosokat a megyei szövetkezetekbe kényszerítették be, az új jogszabály fontos kitétele volt, hogy nem volt kötelező a megyei szövetkezeti társuláshoz csatlakozni, a hasonló tevékenységet folytató kisiparosok akár a megyehatárokon átnyúlva is szövetkezhettek volna egymással – hangsúlyozta a volt RMDSZ-es honatya.

A törvény a kárpótlásra is lehetőséget teremtett, magyarázta Antal István, aki szerint az egykori kisiparo­sok úgy is dönthettek, hogy kiválnak az újraalakult szövetkezetből, és így megkaphatták annak a vagyonnak az ellenértékét, mellyel egykoron beléptek. A jogszabály továbbá arra kötelezte a megyei egységeket, hogy igény szerint átadja a vagyont az újonnan alakult helyi szövetkezeteknek. Ez azonban a legtöbb helyen nem történt meg, mivel Antal szerint a megyei szövetkezetek „nagyon gyorsan megmozdultak\", és többek között Hargita megyében is meggyőzték a helyieket arról, hogy csatlakozzanak a megyei egységhez. „Csak pár szövetkezet tartotta meg az önállóságát, a többiek betagolódtak\" – magyarázta Antal, jó példaként említve Kovászna megyét, ahol 18 önálló szövetkezet jött létre. A csatlakozott szövetkezetekkel ugyanis általában az történt, hogy a vezetőség kivárt míg a tagok nyugdíjba vonultak, majd „szétszedte\" a vagyont.

„Magam is úgy jártam, hogy a szüleimtől örökölt szövetkezeti tagsági díj a zsebemben maradt\" – mondta az egykori RMDSZ-es honatya, aki szerint az illető szövetkezet vagyonát átvitték egy betéti társaságba. Számos hasonló példa akad. Előfordult, hogy nem tájékoztatták megfelelően a tagokat az újjáalakításról, vagy nem hagyták szavazni a nyugdíjasokat – akik valójában ismerték a helyzetet –, arra hivatkozva, hogy „passzív tagok\". „Ha rendesen újraszervezték volna a szövetkezeteket, akkor most nem lenne baj\" – jelentette ki Antal István, aki úgy véli, annak idején nem kapta meg a megfelelő támogatást ahhoz, hogy képviselőként hatékonyabban képviselje ezt a kérdést. „A Székelyföld valamennyi szövetkezetének a képviselői kellett volna támogassák az ügyet, és akkor ténylegesen a jogos tulajdonosok vehették volna át a szövetkezeti vagyont\" – jelentette ki a képviselő. Elismerte, vannak falvak, ahol azt sem tudják, ki a szövetkezeti elnök, de számos szövetkezeti ingatlan van bérbe adva.

„Akkor kellett volna lépni\"

Antal István szerint a kárpótlás nélkül maradt örökösöknek a szövetkezeti törvény megjelenése után kellett volna lépniük, ügyvédet kellett volna fogadjanak. „Akkor kellett volna cselekedni, amikor a törvény megjelent, hiszen az utódok örökösként teljes jogú szövetkezeti tagok voltak azzal a vagyonnal, amellyel a szüleik beálltak\" – mutatott rá a volt képviselő, aki szerint már késő visszaigénylési kérést benyújtani, hiszen „már minden időből kifutottak\". Elmondta, bár az említett 2005-ös törvény megjelenése után is többször próbálkozott azzal, hogy tisztázzák a nyoma veszett szövetkezeti vagyon sorsát, az erre irányuló kezdeményezéseik nem kapták meg a szükséges parlamenti támogatást.

Jelenleg azt tervezi, hogy Lia Olguţa Vasilescu jelenlegi munkaügyi miniszternek is továbbítja a képviselői munkássága során összeállított vaskos dokumentációt, hátha kezd vele valamit a tárcavezető. „Ha már 25 évvel ezelőtti eseményeket is kivizsgálnak, jó lenne ezt is megpróbálni\" – fogalmazott Antal István, elismerve, hogy bonyolult kérdésről van szó, amelyhez nagyon sok érdek fűződik.

„A szövetkezet sem létezik\"

Erdei-Dolóczki István parlamenti képviselő – aki 2000 és 2004 között az ipari bizottság tagjaként maga is részt vett a 2005-ös szövetkezeti törvény kidolgozásában – is úgy nyilatkozott lapunknak, nem tartja kivitelezhetőnek a hoppon maradt szövetkezeti tagok kárpótlását. Elmondta, ma már a költségvetési bizottság tagja, így nem foglalkozik a kérdéssel, szerinte az iratok hiánya nehezíti meg a kárpótlási folyamatot. „Édesapám is így állt be a szövetkezetbe kisiparosként, belekényszerítették, de erre vonatkozó dokumentumot magam sem találtam\" – mesélte a Szatmár megyei honatya, aki szerint a kisvárosban, Tasnádon emlékeznek rá, hogy ez így történt, de „az semmit sem ér\".

Olyan esetről is van tudomása, amikor egy gazda a cséplőgépét adta oda, hogy ne kerüljön kuláklistára, és megőrizte a jegyzőkönyvet, a rendszerváltás után pert indított, és alapfokon nyert, de a szövetkezet fellebbezett. „Sokszor maga a szövetkezet sem létezik. Ez a legnagyobb probléma, hogy nincs, kin számonkérni a vagyon elkobzását\" – fogalmazott az RMDSZ-es honatya. Erdei-Dolóczki István kétli, hogy a rendszerváltás után 27 évvel sikert lehet elérni ebben az ügyben. Kérdésünkre elmondta, nincs tudomása arról, hogy valamelyik kollégája törvénytervezetet kezdeményezne a témában.