Jézus „a világba jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1, 11), olvassuk az Evangéliumban. Ez a „nem fogadták be” kulcsszó. Karácsony mély valósága sokszor csak a fenyőfáig ér el, de nem járja át a szíveinket. S ha igen, ez csak karácsony táján tart… aztán elfelejtjük vagy kidobjuk a megszáradt fenyőfával. És utána jönnek azok a hétköznapok, amikor újra szenvedést okozunk egymásnak. Vajon ennek tényleg így kell lennie? Nem lehetne ez másként? – A szeretet Istene eljön közénk, elhozza nekünk a Szentháromság életét és meghív minket ebbe az életbe. És mi? – Mintha mi sem történt volna, éljük az eredeti bűn okozta sebzett életünket, sebzett kapcsolatainkat. Pedig Ő felajánlja nekünk azt az életet, amelyet Ő él a Szentháromságban.

A világba, a sötétségbe eljött a fény, Jézus Krisztus fénye. És ez a fény nem aludt ki, nem csak tűnő, rövid ideig tartó fény volt ezelőtt kétezer évvel. Ma is világít, ma is jön mindennap a világba. Jézus bekopog hozzánk is. Beengedjük? Engedjük-e, hogy bennünk eloszlassa a sötétséget, a reménytelenséget, kivegye a szemünkből, a szívünkből a fekete pontokat? Engedjük-e, hogy meggyógyítson? Mert Ő rajtunk és velünk akarja kezdeni… mint régen az apostolaival. Jézus nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon. Mi viszont, ha nem engedjük, hogy Ő bennünk szolgáljon, hogy véghez vigye bennünk az Ő művét, akkor csodálkozunk azon, hogy mi ugyan szolgálunk, teszünk ezt-azt, de nem történik semmi.

Vagy öntudatlanul nem alkalmazunk-e valami furcsa szűrőt, ami Jézus szeretetének a fényét és melegét nem engedi be? És olyasmivel telik meg a lelkünk, ami sem nekünk, sem a körülöttünk élőknek nem használ. Amitől sem mi sem ők nem lesznek boldogabbak. És aztán mivel „a szív bőségéből szól a száj” (cf Lk 6, 45), a negatív gondolatok így eltöltik a körülöttünk lévők lelkét is…általunk is. És úgy élünk, mintha Jézus Krisztus nem is élne itt közöttünk… Vagy, ha itt van, „hát legyen”, de nem figyelünk rá, és így nem is tapasztaljuk gyógyító, bátorító, segítő jelenlétét.

November 16–18. között tartottuk az Együtt Európáért találkozót Temesváron. A szálloda dísztermében felállított színpadon, a háromnapos találkozó szinte minden órájában, a beszédek előtt, között és után, – úgy amint átélhettük a római szinóduson is – egy-egy szívből jövő imádság hangzott el, gyakran szavakkal, néha énekkel kifejezve, amely az egész párbeszéded és az egész légkört betöltötte, ott a szálloda dísztermében. Pedig sokfélék voltunk, 29 országból jöttek össze különféle felekezetű keresztények. Valami a Betlehemben felgyulladt fényből beragyogta a jelenlévők értelmét és szívet. Ezért tudtak reményükről és hitükről tanúskodni, ezért tudta a párbeszédük Istent dicsőíteni. Ez csak egy kis mag, néhány száz ember, de ezek az emberek Krisztus fényével és a reménykedés bátorságával távoztak innen. A betlehemi világosság ma is megjelenik azon emberek között és azon emberek szívében, akik megnyílnak Jézus Krisztus fénye előtt, hogy azt befogadják.

Egyházmegyénkben a misszió évét éljük. Nem missziós erőlködésről van szó, hanem kérjük Krisztust, hogy gyújtsa fel bennünk az Ő tüzét, az evangélium fényét, hogy Ő sokakhoz eljusson általunk is. „A hegyre épült várost nem lehet elrejteni…” (Mt 5,14). És ha a gyertya lángja ég, „lángja bevilágítja az egész házat”.

Kívánom minden kedves testvéremnek, hogy karácsony fénye és melege töltse be életüket, járja át a családok légkörét és szentelje meg emberi kapcsolataikat!