„A reményt nem lehet megszerezni, hiszen ajándék” – Darvas Piroska teológus, segítőnővér a húsvét lelkiségéről 1.

töltekezünk, aztán feléljük a tartalékot, aztán ismét töltekezünk. Amiként az egyházi év körkörösen felépül az ünnepekkel, az is segíti az embert: amikor már megkopik a húsvéti kegyelmek hatása, következik a pünkösd, aztán eltelik a nyár, és majd készülünk a karácsonyra. Mindennek megvan a ritmusa, és azt is tapasztalom, hogy a lelkünknek szüksége van erre a ritmusra.

Én például amikor este a szobámba lépek, mindig az ajtó mögötti fogasra teszem tudatosan a kabátomat, mintegy távolságot tartok mindattól, ami aznap történt, a nappal gondjaitól. Nem hiába tanítja az egyház, hogy fontos a reggeli ima, esti ima, hiszen ezek ritmust adnak az életünkhöz, szabályozzák a napunkat.

– A természet ciklikus rendjétől eltávolodott városi ember életéből hiányzik már az a fajta ritmusosság, ami mondjuk a régi falusi ember életét szabályozta: akkor az évszakok diktálta körforgás meghatározta a mezőgazdasági munkákat, a tél pihenőidő volt, a nyár munkaidő, stb. Hogyan látja, manapság mi érvényesül e tekintetben?

– Azt látom, hogy a fiatalok életviteléből is hiányzik a ritmus: belenyúlik programjuk az estébe, a kikapcsolódási lehetőségek este 10 óra előtt nem kezdődnek, reggel pedig nem bírnak fölkelni, holott kezdődik az élet, így folyamatosan fáradtak. Egyébként a nap ritmusa témájához kapcsolódik a liturgikus év ritmusa: ebben az időszakban tudatosan készülünk valamire,

A másik, amire óriási szüksége van a lelkünknek, az maga az ünnep, az ünneplés. És felmerül a kérdés, hogy manapság tudunk-e egyáltalán ünnepelni...

egymásra figyelnek és nem sietnek. Az ünnep az, amikor valóban érezni lehet az élet ízét, ahol helye van a hálának, a humornak, a felszabadultságnak. Számomra ez az ünnep. Sokat bátorítom a lelkigyakorlatozóimat, hogy ünnepeljék meg a hétköznapokat. És itt visszakanyarodtunk a ritmushoz: például az étkezésnél ne csak gyorsan bekapjuk az ételt, hanem tegyünk szép abroszt az asztalra, üljünk le, érezzük, ízleljük az étket, éljük át, hogy az étkezés közösségben történik. Közösségben, ahol beszélgetünk egymással, és nem is maga az étel a lényeg, amivel jóllakunk, hanem a közös étkezés együttes megtapasztalása.

Amikor készülök rá, jóval előtte, már elképzelem, megkeresem a helyét, az idejét.

– És ide kapcsolódhat az a gondolat is, hogy az igazi ünneplésnek a lelassulás is a feltétele kell legyen, mert különben az ünnep nem tud valójában megérkezni.

– Persze. Amikor rohanok, nem tudok odafigyelni semmire. Az egyik lelkigyakorlatos témám pont a lelassulás. Szoktam mondani, hogy gondoljunk bele: amikor sétálsz, mi az, amit észreveszel magad körül. Amikor biciklivel mész, mit látsz meg? Amikor autóval, akkor mit veszel észre? És ha repülővel?

És mindez attól függ, hogy miként haladok, miként vagyok úton.

Tulajdonképpen a húsvéti misztériumon „megy keresztül” minden krízishelyzet az életünkben. A húsvét titkának megélése azt jelenti, hogy átküzdöm magam egy szenvedésen, és kijutva az alagútból újra megtapasztalom az életet. Ez a halál és a feltámadás folyamata, lüktetése. Húsvétkor pedig azt ünnepeljük hálával, hogy Isten elküldte a fiát, és így a megváltás kegyelmeiben részesített bennünket, megajándékozott az örök élettel.

Amikor rájövünk, megérezzük, megtapasztaljuk, hogy Isten az, aki jelen volt és van, akkor az magával hozza a reményt. Csodálatos, hogy a feltámadás után Jézus a zárt ajtókon keresztül is közel tudott menni a tanítványokhoz. De ehhez fontos volt, hogy a tanítványok együtt legyenek. Hogyha megnézzük: amikor a feltámadás után megjelenik az asszonyoknak, a tanítványoknak, a közösségeknek, ott mindig az érvényes, hogy akinek megjelenik, az keresi Őt. Mária Magdolna hajnalok hajnalán fogja magát és kimegy a sírhoz és keresi Őt – és ez ad lehetőséget a találkozásra. Az emmauszi tanítványok ketten együtt őszintén beszélgetnek az érzéseikről, arról, ami történt. És ott tud csatlakozni Jézus hozzájuk.

A keresztre feszítés után a szomorúság miatt az apostoloknak összetört az élete, nem tudják, mit csináljanak. Péter azt mondja, megyek halászni, ebből elég volt, erre a többiek azt mondják, hogy veled megyünk. Nyomorúságában az ember nem várja, hogy na, most akkor történjen valami, hanem tudatosítja, hogy nehéz a helyzet, és mi az, amit ekkor tenni tud. Azt a picit megpróbálja megtenni, Isten pedig ott mutatkozik meg és ott csatlakozik – ilyen helyzetben történik a csodálatos halfogás. És így születik a remény.

és ő képes a zárt ajtókon keresztül is közeledni hozzám.

hagyja, hogy a nap sugarai átjárják. Ha valamiképpen keresi a kapcsolatot az élettel, keresi azt, hogy hol mutatkozik meg az élet.

– Visszatérve a segítőnővérek küldetéséhez: a rend Szent Ignác-i, azaz jezsuita lelkiségű. Megfogalmazná olvasóink számára, mi ennek a lelkiségnek a magva?

– Közösségünk Szent Ignác-i lelkiségű, de a karizmánk, amiért a közösség létrejött, a rendünk nevében is benne van: a „tisztítótűzben szenvedő lelkeket segítő nővérek”. Tehát segíteni azokat, akik nehéz életszakaszokon mennek át, kríziseket élnek meg, szenvednek, és elkísérni őket egészen a halálon túl. Ezt a karizmát a Szent Ignác-i lelkiség segítségével próbáljuk megélni.

hogy könnyebben kapcsolatot tudjunk teremteni akárkivel. Különböző szakterületeken dolgozunk: az erdélyi segítőnővérek közt van, aki pedagógusként, orvosként, családterapeutaként, plébánián pasztorációban, vagy kórházi pasztorációban, kórházlelkészként tevékenykedik. Másik nagyon fontos összetevő a Szent Ignác-i lelkiségben a személyesség – ezért vezetünk nagyon sok személyesen kísért lelkigyakorlatot. Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvében arra bátorít, hogy a lelkigyakorlat-kísérő lépjen mindig vissza és engedje, hogy a Teremtő személyesen közölhesse önmagát a teremtményével. Tehát mi, segítőnővérek ekképpen katalizátorokként látjuk magunkat: ott vagyok, de igyekszem úgy ott lenni, mintha ott se lennék, tehát segíteni, hogy a Jóisten szólhasson ahhoz, akit kísérek.

Hogy az illető a szenvedésből, nyomorúságból – vagyis jelképesen szólva: halálból – maga tudja megtalálni az utat, és képes legyen továbblépni. Én csak segítek. Egy másik fontos összetevője a Szent Ignác-i lelkiségnek a Krisztus-központúság. Minden nagyobb lelkiségnek megvan a fő tartópillére, vagyis az, amit tudatosabban próbál megélni mindabból, ami a hitünk titka. Például a ferences lelkiségben fontos a szegénység, a bencés lelkiségben a Szentlélek karizmatikus jelenléte. A Szent Ignác-i lelkiségben az a fontos, hogy segítünk, hogy a hozzánk fordulók személyes kapcsolatba kerülhessenek Krisztussal. Szent Ignác mondja, hogy ima végén beszélgessek Jézussal, mint barát a baráttal. Tehát ebben is próbálunk segíteni.