Amikor az iskolából a parókiára szöktek a gyerekek. Egy ötven évvel ezelőtt végzett kolozsvári lelkipásztor életútja

– Ötven évvel ezelőtt 42-en végeztek a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben. 1973-ban két evangélikus, hat unitárius és 34 református lelkipásztor került az erdélyi gyülekezetekbe. Mit jelent önök számára az évforduló alkalmából átnyújtott aranydiploma?

– Úgy érzem, hogy a fél évszázada végzett évfolyam tagjai kivétel nélkül eredményes lelkipásztori szolgálatot tudhatnak maguk mögött. Erős évfolyamunk volt: közülünk hat esperes, több főjegyző és egy püspökhelyettes is kikerült. Sajnos 12 évfolyamtársunk elhunyt, amire az is magyarázat, hogy amikor 1969 őszén elkezdtük az egyetemet, nem csak friss érettségizettek jutottak be, hanem idősebbek is. A hatvanas évek végére nagyobb érdeklődés mutatkozott a papi hivatás iránt, így több korosztály jelentkezett felvételire. Végig kiváló kapcsolat maradt közöttünk, amiben nem kis szerepe van annak, hogy a papnék összebarátkoztak. Nem csak a 10-50 éves éves kerek évfordulókat ültük meg, hanem gyakrabban találkoztunk, rendszerint 3-4 napos együttlétek erejéig. Az erdélyi vagy a királyhágómelléki gyülekezetben szolgáló kollégák között nem volt távolságtartás.

– Ha egy fontos értéket kellene az öt évtized tanulságaként kiemelnie, az mi volna?

– Egyetlen évfolyamtársunk sem vált el, ami a fiatalabb lelkésznemzedékek tapasztalataihoz képes nagyon fontos jelenség. Nyilván a lelkészek is emberek, de aki elválik, az milyen alapon esket? A személyes példának mindig fontos szerepe van a közösség számára, a lelkészre felnéznek az emberek.

Ha ezt elkötelezetten teszi, eredménye, szépsége és áldása származik belőle.

– A kommunista propaganda az egyház ellen szólt, így csak ellenszélben lehetett vállalni a papi hivatást. Önt mi vonzotta a lelkészi pályára?

– Egy olyan nyárádmenti családból származom, ahol felmenőim között a 16. század elejétől sok lelkipásztor szolgált. Nagyapám 1901-1948 között lévita tanító volt Nyárádszentbenedeken: az öröksége is hozzájárult ahhoz, hogy a lelkészi pályát választottam. A mai Báthory-líceum elődjében, a 11-es számú középiskola diákjaként

Tudtam, hogy a teológián ókori nyelveket is tanítanak, így erre esett a választásom. Ahova végül évfolyamelsőként jutottam be, hála felkészítő tanáraimnak, László Dezsőnek és Juhász Tamásnak.

– Sütő András szülőfalujában, Pusztakamaráson kezdte el lelkipásztori tevékenységét. Milyen volt a hetvenes évek Mezősége?

– Amikor végeztem, a püspök Marosvásárhelyre akart kihelyezni segédlelkésznek, de jeleztem, hogy inkább egy kisebb gyülekezetbe mennék. Végül így kerültem 1974 elején Pusztakamarásra. Nevelőapámmal, Gy. Szabó Bélával Marosvásárhelyre menet korábban már átutaztam a falun, és nagyon megtetszett a mezőségi település. Miután 1971-ben megjelent Sütő András könyve, az Anyám könnyű álmot ígér, nem csak a szerzője, hanem a falu is híressé vált. Amikor odakerültem, 350 református és 2500 ortodox élt a településen. A háromszáz fős cigányság soraiból egyetlen személy vallotta magát reformátusnak. Sok volt viszont a vegyesházasság, ezért a temetések legalább felében az ortodox és a református pap is szolgált. Nyugodt, csendes helynek bizonyult, mert az államegyháznak számító ortodox gyülekezet mellett az állami hatóságok a magyar gyülekezetet is békén hagyták.

– Akkoriban nem volt összetűzése a kommunista hatóságokkal?

– Pusztakamarási tartózkodásom alatt egyszer fordult elő, hogy 1979-ben feljelentettek a vallásórák miatt. Ennek előzménye, hogy amikor odakerültünk, láttam, hogy a gyerekek rosszul beszélnek magyarul. Rövid zsoltárokat tanítottam, és rengeteget szavaltattam őket, hogy a beszédkézségük fejlődjön. Nem volt ez kényszerítés, a gyerekek kivétel nélkül szívesen jöttek vallásórákra a szombati iskolai program után és vasárnap reggel.

De nem lehetett őket eltiltani a templomtól, mert az iskolából átszöktek hozzám. Egy délelőtt berendeltek a néptanácshoz, ahol a Kolozs megyei propagandatitkár vezetésével a teljes helyi pártvezetés arról faggatott, hogy miért kényszerítem a gyerekeket vallásórára. Az esperesem nem volt hajlandó egy olyan egyházi igazolást kiállítani, amely kimondja, hogy a lelkipásztor számára a vallásórák megtartása kötelező. Eléggé kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Megkerestem a megyei egyházügyi inspektort, hogy tanácsot kérjek. Ő abban az időben éppen a Jehova tanúi hittéritőivel hadakozott a mezőségi falvakban, így kapóra jött, hogy azt mondtam, a vallásórás tevékenységem azt is szolgálja, hogy a gyülekezet tagjai megmaradjanak reformátusnak. Rögtön mellém állt, meglátogatott a parókián, és magához rendelte a községi pártitkárt. Ettől a község vezetése annyira megijedt, hogy többé egy rossz szóval nem illettek. Minden rendezvényre, ünnepélyre megadták az engedélyt.

– Milyen volt a kapcsolata Sütő Andrással és a szüleivel?

– Sütő András a hetvenes években gyakran járt haza barátaival és írótársaival. Ilyenkor az apja, András bácsi felvitte a vendégeit Kemény Zsigmond sírjához, de eljöttek a parókiára is. Sütő szülei templomba járó, hívő emberek voltak, Sütő András azonban – talán tisztsége miatt –, kerülte az istentiszteleteket. Emlékeim szerint egy-két alkalommal láttam a templomban, unokája keresztelőjét is otthon tartották. Viszont a szülői háznál többször találkoztam vele. Pusztakamarási szokásként karácsonykor a presbitérium sorra megkántálta a gyülekezet összes családját, és ilyenkor igen jelentős adomány gyűlt össze az egyház számára. Sütő András is bőkezű volt kántáláskor.

– Pusztakamaráson temették el 1875-ben Kemény Zsigmondot. Ez mekkora vonzerőt jelentett a falu számára?

– Hetente érkeztek magyarországi vendégek Pusztakamarásra, akik erdélyi utazásaik során meglátogatták a Kemény-sírt is. Ilyenkor betértek a parókiára és felkeresték a Sütő családot is. A ledöntött Kemény Zsigmond sírkövet 1976-ban sikerült magyarországi fiatalokkal helyreállítani, és a sírt végül 2000-ben kerítették be. A helyiek megkértek, hogy szenteljem fel, noha ez nálunk, reformátusoknál nem szokás. Mindez a románok fele volt gesztus, akik szemében más jelleget kap az egyházilag felszentelt sír. Azóta senki nem bántotta az emlékművet. 1981-ben Gy. Szabó Béla fametszetett készített a Kemény-sírról, ezt odaajándékoztam a pusztakamarási gyülekezetnek.

– Pusztakamarás mellett féltucat más mezőségi szórványfaluban is szolgált. Milyen emlékei vannak a mezőségi emberekről?

– 1982-ig szolgáltam a Mezőségen, volt, hogy vasárnaponként 25 km-t gyalogoltam. Mindig örömmel mentem a legkisebb, pár tagot számláló gyülekezetbe is.

Sok alázattal és nagy szeretettel viszonyul embertársaihoz és lelkipásztorához egyaránt. Kiváló hely a lelkipásztor számára, mindig ezt mondtam az utánam jövő fiatalabb kollégáknak.

– Milyen volt a mezőségi miliőből visszakerülni Kolozsvárra?

– A Pata utcai gyülekezet presbitériuma nyolc lelkipásztort hallgatott meg, míg végül meghívtak Pusztakamarásról Kolozsvárra. Három kiskorú gyerekünk volt, így elfogadtam a felkínált állást. Habár Nagy Gyula püspök – aki a fiának szerette volna a megüresedő kolozsvári lelkészi állást –, azt ajánlotta, választhatok egy skócai tanulmányút vagy a kolozsvári állás között. Végül jól tettem, hogy a kolozsvári parókiát választottam. Akik a nyolcvanas években kimehettek külföldi tanulmányútra, valamilyen formában bekerültek a szekuritáté hálójába.

– Kolozsvári lelkészként mikor környékezte meg az állambiztonság?

– Folyamatos zaklatásnak voltunk kitéve, a nyugodt mezőségi szolgálat szép emlék maradt. Ilyen-olyan ürüggyel sokszor behívtak a Szekuritáté székházába, de szerencsémre jó stratégiát választottam, amikor mindig értesítettem a gondnokomat és a presbitériumot. A nyolcvanas évek végére nagyon eldurvult a helyzet. Sokat kirándultam az ifjúsági csoporttal, akik között szintén voltak beszervezett besúgók, így minden lépésünkről tudtak. A csíksomlyói passiójátékból előadott részletekkel sok helyen megfordultunk az országban, ami önmagában még nem lett volna baj, de

Holott én mindig az ellenkezőjét mondtam: ha ki akarnak menni, legális formát válasszanak, de soha ne a szökést, ami önmagában életveszélyes. A lehallgatások miatt a szeku is tisztában volt, hogy az ellenem felhozott vádak nem igazak, végül békén hagytak. Miután hetente hívott telefonon a szekuritáté egyházakkal foglalkozó magyar tisztje, Ungvári József, és belátta, hogy a zalkaltással nem megy semmire, 1988-ban lezárta a dossziémat.

– Pata utcai református lelkészként az 1990-es években templomot és gyülekezeti házat épített, és tíz évig volt kül-kolozsvári esperes. Hogyan emlékszik vissza a lelkészi szolgálat második szakaszára?

– A Pata utcában egy szűkös gyülekezeti otthonunk volt, amit a nyolcvanas évekbeli bontások idején le akartak dózerolni. Számtalanszor jártunk a városi és a megyei pártbizottságnál, a presbitérium nem volt hajlandó úgy belemenni a kisajátításba, hogy cserébe ne kapjunk megfelelő helyet templomépítésre. Közben a régi parókiát lebontották, és helyébe újat kellett építeni, ezért az imaházhoz még inkább ragaszkodtunk. Így értük meg a rendszerváltást, és kiderült, hogy az ötvenes években épült, régi imaház nincs a nevünkre telekelve. Újabb évekbe telt, amíg sikerült rendezni, és végül gyülekezeti összefogással 2000-ben adtuk át a Pata utcai Fehér templomot. Sok kihívással és nagyon sok közös munkával teli időszak volt ez. Mint ahogy az esperei időszak is. Amit nem akartam vállalni, de a mezőségi falvak csak úgy csatlakoztak az új esperesi elosztáshoz, ha én is indulok a jelöltek között.

A Pata utcai egyházköségnek Pusztakamarás, Mócs és Sztána volt a testvérgyülekezete. Pál apostol azt mondta, az erősek hordozzák az erőtlenek gyengeségeit, aminek ilyen formán próbáltam érvényt szerezni a helyi gyülekezeti életben.

– 2016 óta nyugdíjas lelkipásztor, de szinte annyit dolgozik, mint egy aktív pap, vasárnapról vasárnapra szolgál valahol. Miért vállalja a sok meghívást?

– Nyugdíjasként a korábbinál többet foglalkozhattam a Gy. Szabó Béla-hagyaték népszerűsítésével, kiállítások szervezésével. A művész halála óta 161 kiállítást szerveztünk, ezek zömét az utóbbi tíz esztendőben. Sokat foglalkozom az unokákkal, de szívesen szolgálok a gyülekezetekben. Kisegítem a lelkészkollégákat, amikor nyáron elutaznak, de az év minden szakában hívnak, és én szívesen megyek. Olyan helyre is, ahol 8-10 hívő fogad. Ilyenkor

Amióta lelkipásztor vagyok, ötven éve mindig örömmel mentem szolgálni, és ez mára semmiben nem változott. Ma is előszeretettel járok a kis mezőségi gyülekezetekbe.