A nyilvánosság szerepe a romániai rendszerváltásban

Ugyanebben a beszédben kitért arra is, hogy „a budapesti rádió és más országok rádiói e nemzetellenes, terrorista akciók idején féktelen, befeketítő hazugságkampányt indítottak az ország ellen”. A diktátor fasiszta provokációról, terrorista jellegű, imperialista, irredenta akciókról, az ország területi egységének a megbontási szándékáról beszélt, és védekezésre szólította fel a hadsereget.

Tőkés a szószékről beszélt kihallgatásairól

A televíziós beszédet vigyázzállásban nézette meg a Szekuritáté Tőkés Lászlóval, akit ekkorra már elhurcoltak Temesvárról, és szilágymenyői házi őrizetben tartottak.

Sem a lelkész, sem a diktátor nem gondolta, hogy két nap van még hátra a kommunista diktatúrából, és öt nap a Ceaușescu házaspár életéből.

A diktátor tehát úgy tekintette: hogy a temesvári zavargások kirobbantásában a médiának is fontos szerepe volt és a Kossuth Rádiót, valamint a Szabad Európa Rádiót is felelőssé tette az eseményekért.

Én ezt úgy fogalmaznám át, hogy a temesvári népfelkelés kirobbanásában a nyilvánosságnak volt rendkívül fontos szerepe. És megkülönböztetném az elsődleges és a másodlagos nyilvánosságot. Elsődleges nyilvánosságnak a templomi nyilvánosságot tekintem.

Tőkés László rendszerellenes harca abban különbözött mindenki más korábban megvívott hasonló harcától, hogy neki sikerült megteremtenie a harca nyilvánosságát.

Református gyülekezetekben megszokott dolog, hogy az istentiszteletek végén a szószéki hirdetések rendjén bemondják, hogy kit kereszteltek, kit eskettek meg, és kit temettek el a hét során. Tőkés László az istentisztelet végén, a szószéki hirdetések rendjén nemcsak ezeket a közérdekű információkat jelentette be Temesváron, hanem arról is beszámolt, hogy éppen mi történt a hét folyamán abban a harcban, amelyet a kommunista hatalommal, és az ezt kiszolgáló egyházi vezetőivel vív.

1989. november 26-án például arról számolt be, hogy a hét elején két rendőr bekísérte a gazdasági rendőrségre, ahol tájékoztatták, hogy a román–magyar határon egy Magyarországra tartó személynél megtaláltak egy kézzel írt elismervényt, amelyben saját kézírásával tanúsította, hogy átvett 20 ezer lej adományt, és isten áldását kérte az adakozókra. Hozzátette: az ügyet vizsgáló Viorel Bucur rendőrszázados választási lehetőségét ajánlott számára: 1. Ha azt vallja be, hogy személyes célra kapta a pénzt, az külföldi kémtevékenységért járó fizetségnek minősül, ami 15 évi börtönbüntetéssel büntethető. 2. Ha viszont azt ismeri be, hogy az egyház kapta, de magánszemélyként adott átvételi nyilatkozatot, akkor a sikkasztás esete áll fenn, melyért hétévi börtönbüntetés róható ki.

Tőkés László elmondta: mindkét változatot a leghatározottabban elutasította.

A kommunista diktatúrában teljesen szokatlan volt, hogy nyíltan beszéljenek a Szekuritáté és a Milícia zsarolási kísérleteiről. Maga a Szekuritáté is szigorú titoktartást parancsolt azoknak, akiket beidézett, de általában a meghurcolt, megzsarolt emberek maguk sem akarták megosztani a szomorú tapasztalatukat. Ez a hallgatás talán a megerőszakolt nők hallgatásához hasonlítható. Amiként ők sem szívesen beszélnek a traumatikus élményről, ugyanúgy a szekus beidézésekről sem szívesen beszéltek az emberek. Hallgatásukkal azonban éppen a Szekuritáté és a kommunista rendszer érdekeit szolgálták.

A gyülekezet részesévé lett lelkésze harcának

Ezzel szemben Tőkés László kiprédikálta a történteket. Mindig, mindent. Ugyanígy beszámolt korábban arról is, hogy kifogytak az egyházi nyugtatömbök, és az egyházi vezetők megtagadták, hogy új nyugtatömböket adjanak ki számára. Korábban arról is tájékoztatott, hogy zárolták az egyház bankszámláit, és hogy a püspök megvonta tőle a fizetést. A gyülekezet, mely mindezeknek az információknak a birtokában volt, egyáltalán nem bizonytalanodott el a 20 ezer lejes adományról, és az ehhez kötődő zsarolási kísérletről értesülve. Egyértelműen a lelkészének adott igazat.

Ez a nyilvánosság teremtette meg a szolidaritást. Ez tette az egész gyülekezetet részesévé a lelkésze harcának. És azt hiszem, hogy sok embert ez a szokatlan nyilvánosság vonzott be a templomba is. 1989 végére a templomban már alig fértek el az emberek. Hétről-hétre többen jöttek, és már nemcsak a reformátusok, hanem más vallásúak is.

Tőkés László istentiszteletén részt venni az ellenállásnak egy formáját jelentette.

Én akkor utolsó éves egyetemi hallgató voltam, és előfordult, hogy kolozsvári diákokat fogadtam és szállásoltam el, akik azért jöttek Temesvárra, hogy részt vegyenek Tőkés László egyik istentiszteletén. Elindult egy olyan jelenség, amit ma talán a katasztrófaturizmus fogalmával lehetne leírni. Olyasmi, mint amikor emberek ellátogatnak egy füstölgő vulkánkráter peremére, hogy belessenek. Sokan így jöttek Magyarországról, Kolozsvárról, máshonnan is a temesvári református templomba.

Fontos volt, hogy a lelkész példát szolgáltatott, mintát adott annak a több száz embernek, aki látogatta a templomot, hallgatta az istentiszteleteket, és ezek végén a szószéki hirdetéseke, azaz Tőkés László ellenállásának a krónikáját.

A lelkész személyes küzdelmével bizonyította, hogy a nyilvánosság védettséget is jelent, mert a Szekuritáté alattomosan, suttyomban szereti elintézni az ügyeit, nem szereti, ha kitűnik a felelőssége.

Ahogy teltek a hónapok, a Tőkés László elleni küzdelem a gyülekezet egyre több tagjára kiterjedt. A presbitereket, a lelkész baráti körét is zaklatni kezdte a Szekuritáté, és ezek az emberek sem titkolták el a megpróbáltatásaikat. Temesváron szájról-szájra szállva is nagyon sokan értesültek a református lelkész ellenállásáról. Ehhez adódott hozzá a média által teremtett nemzetközi nyilvánosság. Mondhatnánk úgy is, hogy az elsődleges, templomi nyilvánosság megteremtette a másodlagos médianyilvánosságot is. A templomi hirdetések rendjén elmondott harci jelentésekről 1989 nyarától rendszeresen hírt adott a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsora és később a Szabad Európa Rádió. A legnagyobb nyilvánosságot pedig a Magyar Televízió Panoráma műsora hozta. Az ott közölt interjúknak elsöprő ereje volt.

A Szekuritáté persze igyekezett mindent megtenni, hogy ne jussanak ki az információk, de Tőkés Lászlóval szemben tehetetlen volt. Nem tudhatta, hogy az istentisztelet több száz résztvevője közül ki, hogyan juttatja ki az információkat a külföldi rádióknak, televízióknak.

El tudom képzelni, hogy micsoda fejmosásokat kaphattak a szekusok a feletteseiktől egy-egy rádiós, tévés műsor miatt.

Amikor sokan készek segíteni a bajban

A nyilvánosságnak a szolidaritást ébresztő erejét magam is megtapasztaltam. Amikor 1989 októberében engem is abba a csoportba sorolt a Szekuritáté, amelynek tagjait munkahelyi áthelyezéssel kell eltávolítani Tőkés László mellől, magam sem titkoltam el senki előtt, hogy most azért kerültem nehéz helyzetbe, mert a rendszerrel háborúzó református lelkész körébe tartozom. Én akkor éppen utolsó éves fizikushallgató voltam esti tagozaton. Nappal fél normával lakatosként dolgoztam egy temesvári cégnél, onnan helyeztek át a vállalat lugosi részlegéhez. Vonattal kellett ingáznom Temesvártól 60 kilométert, ami napi három órát vett el az életemből, és bizony eléggé megnehezítette a délutáni tanulásomat.

Megkerestem az évfolyamvezető tanáromat, elmondtam neki, hogy Tőkés László gyülekezetének a tagja vagyok, ezért így próbál büntetni a hatóság. A lugosi munkatársaknak is rögtön beszámoltam a helyzetemről, és mindenki maximális jóindulattal viszonyult hozzám. Az egyszerű lakatos munkatársaim láttak el például olyan jó tanácsokkal, hogy mindig a vonatvagon közepén, az ajtóktól távol utazzam, és soha ne legyek egyedül, nehogy véletlenül kiessek a robogó vonatból. Volt egy oltyán évfolyamtársam az egyetemen, az édesapja kommunista párttitkár volt Strehaián. Azt mondta: „Árpi, ha menekülnöd kell, szóljál, én elviszlek a szüleimhez. Ott biztosan nem fog senki keresni”. Magam is megéreztem, hogy milyen támogatást nyújthat a nyilvánosság, hogy olyan emberek tucatjai vesznek körül, akik készek segíteni a bajban.

Nos, mindezt összegezve azt mondhatom, hogy

Tőkés László temesvári harcát a kommunista diktatúrával a nyilvánosság fegyvere döntötte el.

A templomi elsődleges nyilvánosság teremtette meg a páratlan szolidaritást, és egyben mintát adott arra, hogy a gyülekezet tagjai maguk is miként vigyék a nyilvánosság elé saját meghurcoltatásaikat. Ez teremtette meg a másodlagos nyilvánosságot is, amely a magyar televízón, a Kossuth Rádión, ennek is elsősorban a Vasárnapi Újság című műsorán keresztül, illetve a Szabad Európa Rádió magyar és román adásain keresztül jutott el a még szélesebb közönséghez.

Gazda Árpád

A szerző forradalmár, a Krónika egykori vezető szerkesztője, jelenleg az MTI kolozsvári tudósítója. Az írás a Temesvár 30 konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.