Támasz időseknek

A táncot most is Rák Mária tanította be, aki tizenhárom éve, szinte megalakulása óta rendszeres látogatója a Reménység Központnak. Mint mondja, fiatalabb korában tagja volt egy tánccsoportnak, mellyel gyakran lépett fel színpadon is, itt szerzett tapasztalatát kamatoztatja a klubban. A bécsi keringõ és a néptánc mellett azonban merészebb vállalkozásokba is kezdenek néha, Rák Mária, akit mindenki csak Marának szólít, a központ falán levõ tábla mellett mesél a klub életérõl, melyen újságkivágások és fotók örökítik meg a legemlékezetesebb pillanatokat.

Közös ünnepek

A napi közös szórakozás közben – ami többnyire römi- és kártyapartikat, sakkot, illetve más társasjátékokat jelent – barátságok, sõt szerelmek is szövõdtek már, melyek közül néhány annyira komolynak bizonyult, hogy házasság lett belõle. Mara elmondta, hogy a központnak közel kétszáz tagja van, akik közül naponta hatvan-száz személy látogatja a klubtevékenységeket. Bár mind ismerik egymást, igazán szoros kapcsolatot csak néhány emberrel alakított ki, ugyanis a klubon belül kisebb csoportok vannak, akik szinte nap mint nap együtt töltik szabadidejüket. A klubban mindig történik valami, mindig kerül valami elfoglaltság: alig jár le az egyik ünnepség, máris kezdhetnek a következõ szervezésének. Ezt mindenki nagyon komolyan veszi, hiszen sokuknak – fõleg azoknak, akik egyedül élnek – ezek a rendezvények jelentik az ünnepeket: a karácsonyt, a húsvétot, sõt még a születésnapjukat is itt ünneplik.

Lelki segély a magány ellen

A központban pszichológus is dolgozik, aki egyéni és csoportterápiákkal igyekszik segíteni az öregeknek gondjaik megoldásában. „Az ide járó idõs emberek legtöbbjének a magány a fõ problémája, és elsõsorban ennek elviselésében igyekszik segítségükre lenni a pszichológusunk, de az is elõfordul, hogy a családjukkal kerülnek összetûzésbe, ami szintén nagyon megviseli õket” – magyarázza Szabó Laura, a Caritas idõsgondozói területének irányítója. Hozzáteszi: a segélyszervezet idõsekkel foglalkozó programjainak fõ célja az, hogy lassítsák a testi-lelki öregedés folyamatát. Ennek legfontosabb eszköze az állandó tevékenység, valamint az, hogy az idõs embernek lehetõséget biztosítsanak arra, hogy olyan társaságban legyen, ahol fontosnak érezheti magát, hiszen „nem az az öreg, aki idõs, hanem akinek a lelkébõl eltûnt a remény”. A Caritas egy, körülbelül ötven éve kezdõdött jelenséggel vette fel a harcot – azt szeretnék megelõzni, hogy a megváltozott életforma miatt egyre elfoglaltabbá váló családok intézetbe adják az idõseket. Ennek érdekében „lépcsõzetesen” alakították ki szolgáltatásaikat: a jó erõnlétnek örvendõk számára a Reménység Központhoz hasonló klubokat tartanak fenn, azokkal pedig, akik már ellátást igényelnek, nappali központ jellegû intézményekben foglalkoznak, ahol betegápolók és orvos szolgáltatásait is igénybe vehetik, viszont nem szakadnak el családjaiktól.

Támasz a haldoklóknak

A fekvõ vagy korlátozott mozgásképességûek számára alakították ki házi beteggondozó rendszerüket, és jelenleg egy újabb, modern társadalmunkból szintén hiányzó szolgáltatást akarnak indítani, ami a végsõ stádiumban található embereket és ezek családjait lenne hivatott segíteni. Az orvosok a menthetetlennek nyilvánított, zömében rákos betegeket hazaküldik, akik segítség nélkül nehezen tudnak szembenézni az elkerülhetetlennel – ecsetelte Szabó Laura a palliatív ellátás szükségességét. – Egy haldokló, gyakran szörnyû szenvedéseket átélõ beteggel általában a családok sem tudnak mit kezdeni – tehetetlenül és kétségbeesetten állnak ilyenkor a helyzet elõtt.” A külföldön elterjedt és Romániában is négy városban mûködõ palliatív ellátás lényegében kétféle szolgáltatásból áll: egy szakképzett orvost és pszichológust is magában foglaló csapat otthon látogatja a haldoklót, felügyelve a gyógyszerek adagolását, de legfõképpen segítséget nyújtva a betegnek és a családnak ahhoz, hogy emberhez méltó módon és minél kevesebb szenvedés árán tudjon távozni a haldokló. A családdal a pszichológus a páciens elhunyta után is foglalkozik, segítve õket a gyász elviselésében és a családtag elvesztése okozta trauma feldolgozásában. Emellett fenntartanak egy olyan intézményt is, ahol idõlegesen elhelyezhetõ a menthetetlen beteg, mivel gyakran elõfordul, hogy az orvos által felírt fájdalomcsillapítók nem bizonyulnak elégségesnek. Itt szakorvos állapítja meg a páciens fájdalomküszöbét – ami gyakran egy bonyolult és idõigényes dolog, amire a kórházakban nincs mód –, és olyan kezelést ír fel számára, melynek segítségével képes méltósággal elviselni hátralévõ napjait. Szabó Laura szerint a palliatív ellátást végzõ csapat már nagyjából összeállt, jelenleg pedig az elfekvõ kialakításának költségeihez keresnek támogatót. Elmondta, ez egy igen fontos szolgáltatás lenne, ugyanis Szatmár megyében közel ötszáz személyt látnak el házi beteggondozó rendszerükben, akiknek közel fele palliatív ellátást igénylõ haldokló.