Róma magyar apácái

A rend tagjai nem fényűzésből laknak a villában. A történelem kegyetlen volt velük: már a kommunista diktatúra első éveiben menekülniük kellett Magyarországról. Rövid hányattatás után Rómában telepedtek meg, ahol előbb egy sokkal szerényebb helyen, kvártélyban húzódtak meg. A hatvanas évek elején azonban építkezni kezdtek, villájukban pedig idővel zarándokokat is fogadtak. Bár nem reklámozzák a szálláshelyet, és igyekeznek megválogatni a vendégeiket, elismerik, hogy lényegében a zarándokturizmusból tartják fenn magukat.

Nem a párt építette, nem a Vatikán támogatja

„Amikor 1960-ban megvásároltuk a telket, ezeken a dombokon még legelő volt – mutat Ivenne nővér a szűk sikátorok átszelte épületrengetegre. – Ma bármerre nézünk csak épületet látunk.” A magyar nővérek eleinte csak a Rómában tanuló egyetemistákat fogadták be hatalmas házukba. Amikor látták, hogy Magyarországról egyre több turista érdeklődik a szent helyek iránt, zarándokokat is kezdtek vendégül látni. „Valaki meg is kérdezte, hogy ez valami maszekvállalkozás? Hát nem is a kommunista párt építette számunkra! – vágtam rá. Persze, hogy kiadunk szobákat, talán Rómában a legolcsóbban, mert valamiből fenn kell tartanunk magunk. Ön is láthatja, néhányunk nyolcvan fölött vagyunk, de nem ülünk karba tett kézzel, hanem dolgozunk. Az érdekes az, hogy az anyaországiak azt hiszik, az olasz állam tart el bennünket, a rómaiak meg vannak győződve, hogy intézményünket a Vatikán finanszírozza. Holott ugyanúgy adózunk, mint mások!” – mondja a nővér, aki vérbeli olaszhoz illő „Mama mia!”-t kiált, amikor a sok adó és illeték közül az egyikről, a szemételhordási díjról kérdezem. Az idős nővér kapásból vágja, hogy az első félévre 4300 eurót fizettek. „De nehogy azt higgye, hogy ezért a pénzért a szemetesautó feljön ide, a dombra. Nekünk kell nap mint nap levinnünk a sok szemetet az aljba” – teszi hozzá.

A felvidéki származású Ivenne nővér a házfőnök, Kinga nővér helyettese. Közel fél évszázaddal ezelőtt, 1959 novemberében Ausztrián, Hollandián és az Egyesült Államokon keresztül került Rómába. Ott volt, amikor a kádári rezsim által felszámolt soproni anyaház helyett megépült az, amit az olasz fővárosban mindenki Villa Mater Redemptoris néven ismer. Azelőtt túlélte a második világháborút, majd a kommunista rendszer egyházmegalázó, vallásellenes megnyilvánulásait. Amikor az üldöztetés kilátástalanná tette a helyzetét, többedmagával egy éjszaka Sopronból átszökött az osztrák határon. „A rend kismartoni tartományházába menekültünk, de mivel Ausztria az a része akkor még orosz fennhatóság alatt volt, nem sokkal később tovább kellett állnunk. Így egy Salzburg melletti kolostorban egy másik rend fogadott be. Onnan kerültem ki Hollandiába, majd a tengeren túlra, hogy latin–történelem szakos végzettségemnek köszönhetően végül Rómába kössek ki” – emlékszik vissza fiatalsága nehéz éveire Ivenne nővér. A helyettes rendfőnök 1968-ban kapta meg az olasz állampolgárságot. Mint mondja, nem volt könnyű két évtizeden keresztül az otthoniaktól teljes távol élni. Húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy hazalátogasson szülőföldjére, a Galánta melletti kis Nádszegre, Érsekújvárra, majd Sopronba. Ma már évente repülőre ül, és a nyárból három hetet szerettei körében tölt.

A koránkelés a hosszú élet titka

Klára nővér azon kevés hölgyek közé tartozik, akik büszkék a korukra. Nyolcvanegy éves, de – akárcsak Ivenne nővér – ebből tizet–tizenötöt simán letagadhatna. Nincs olyan nap, hogy hajnali fél 5-kor ne kelne fel. Ötkor már a pázsitot és a virágokat locsolja. „Ez tart életben” – mondja szerényen, de büszkén, míg ránt egyet a hosszú öntözőcsövön. Az udvaron meg is látszik az apáca munkája. A Villa Mater Redemptoris kertje mind látványban, mind rendezettségben sok római parkkal felveszi a versenyt. Mielőtt az olasz fővárosba került volna, Klára nővér négy évtizedig a mosonszentmiklósi plébánián szolgált, majd Pestre, a rendházba vonult. „Amikor Rómába kellett a segítség, jöttem. Hét éve vagyok itt, szeretem, de nehezemre esik, hogy nem ismerem a nyelvet. Talán már túl idős vagyok ahhoz, hogy megtanuljam. Ha álmomból felköltenek, a der, die, dast kívülről fújom, de a némettel itt nem megyek semmire” – meséli, majd a következő virágbokorhoz lép, és folytatja a locsolást.

Sepsibükszádról Rómába

A háznak van erdélyi lakója is. Teodóra nővér Sepsibükszádról származik, és mint mondja, az egyik falubelije által került a rendbe. Öt éve él Rómában, ám csupán az idén tehette le az örökfogadalmat Budapesten. Háromszéki szülőfalujába évente egyszer jár haza, általában a nyár vége felé. Otthon mindig örömmel fogadják; rokoni és baráti körét büszkeséggel tölti el, hogy a halk szavú, mosolygós arcú lány személyében az Örök Városban szolgáló apácát köszönthetik. Kérdésünkre, hogy egy székely lánynak mit jelent éppen a kereszténység fővárosában apácaként szolgálni az Urat, a fiatal nővér áradozni kezd. „Rómában talán a hitetlen ember is észleli, mit jelent kereszténynek lenni. A pápai közelséget, az összetartozás érzését, azt, hogy egy olyan helyen élünk, ahova a világ minden sarkából özönlenek a zarándokok, talán el sem lehet mondani szavakban” – próbál hangot adni érzéseinek Teodóra nővér. Egyébként ő az, aki a magyar apácák villájában megszálló zarándokokat fogadja, és jó tanácsokkal próbálja ellátni. Szintén ő bonyolítja a rend elektronikus levelezését, a zarándokok helyfoglalását és visszaigazolását. Az már nem kérdés, hogy hova irányítja el őket, mert a Vatikánt senkinek nem kell különösebben ajánlani. A pápa rezidenciája és a Szent Péter-bazilikán kívül viszont sok olyan bazilika és templom van a városban, amit érdemes felkeresni. A nővér szerint a szent helyeken kívül semmiként nem szabad kihagyni a Trevi-kutat, a Spanyol lépcsőt, a Navona-teret, a Colosseumot és a Forum Romanumot.

A villa szakácsnője, Irma asszony közel két évtizedig hajón főzött. El sem tudta volna képzelni, hogy valaha nővérek közé kerül. „Vénségemre harmadrendű apáca lettem!” – neveti el magát, majd mesélni kezd. A rajkai nő útja a hajóról előbb az ausztriai Linzbe vezetett, ahol egy öregotthonban főzött. Aztán az ismerős nővérek noszogatására Rómába utazott. Mint mondja, nem volt itt folytonosan, de minden nyáron visszatér. „Nincs nehéz dolgom – vágja rá, amikor a kedvenc főztjéről kérdezem. – Az apácák nem válogatósak, mindent szeretnek.”

Sz. E.

A rend rövid története

Az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek kongregációját Eppinger Erzsébet, Mária Alfonza anya alapította 1849-ben Niederbronnban, Franciaország Elzász tartományában. Célul tűzte nővérei elé, hogy a megváltás titkát szemlélve törekedjenek hasonlóvá válni az Isteni Megváltóhoz, és az Ő irgalmas szeretetét sugározva segítsék az embereket eljutni az örök boldogsághoz. A szeretet gyakorlati megvalósítását elsősorban az otthonukban magukra hagyott szegény betegek gondozásában látta, de nővérei segítették a szegény gyermekeket is. Alfonza anya halála évében, 1867-ben 700 megváltós nővér tevékenykedett 85 házban, 15 egyházmegyében. Magyarországra Simor János győri püspök hívta meg a nővéreket 1863-ban. Alfonza anya a bécsi házból küldött négy nővért Sopronba, ahol árvaházi gyermekek gondozását bízták rájuk. A megváltós nővérek hamarosan itt is házi betegápolást és szegénygondozást vállaltak. A későbbi években a kongregáció második apostoli munkatere a tanítás és a nevelés lett az óvodákban és iskolákban. Az iskolák háború utáni államosítása és Magyarország vallásellenes politikája mintegy ezerkétszáz nővért érintett, akit a rendszer meghurcolt és kisemmizett. Az újrakezdésig 1990-ig kellett várni. A kongregáció Ausztriában, az Amerikai Egyesült Államokban, Szlovákiában és az utóbbinak ukrajnai missziójában is tevékenykedik, öszszesen körülbelül 640 nővérrel. A magyar tartománynak 166 fogadalmas nővére és 5 novíciája van.