Gyülekezeti ház épül

„Válaszoljanak bátran! – hangzik a szószék felőli biztatás. – Most játszunk! Miért ne érezzük ismét gyermeknek, Isten gyermekeinek magunkat?” A bátorításra aztán minden padsorból legalább egy, többnyire „második gyermekkora” felé közeledő hévízi válaszol. Van, aki a Megváltó születési helyét jelöli meg Jézus városaként. Más Jeruzsálemet adja meg helyes válaszként. De felcsendül a többi bibliai város neve is. Hévízre senki nem tippel. Ennek egyik oka talán az lehet, hogy az itteni reformátusok kétszeres hátrányban vannak: etnikai és vallási kisebbségben élnek. Számuk alig haladja meg a hatszázat. Kulcsár György harangozón kívül szinte senki nem számít tősgyökeres hévízinek; az idős ember sem itt született, de majdnem teljes életét itt élte le. Az itteni magyar reformátusok nagy részét a hatvanas évek iparosítási szele fújta az akkori betelepítések révén alakulgató gyárvároskába. A tervekkel és álmokkal érkező, ugyanakkor a nincstelenség gondjaival küszködő fiatalok nagyjából reményeikkel maradtak. Maros Magyar Autonóm Tartomány ide vagy Hargita megye oda, a székelyföldi román ortodoxia egyik központjának számító Maroshévíz még a lelkészeknek is csupán ugródeszkaként szolgált. Balla Árpád idekerülése előtt a gyülekezetnek olyan papja is volt, aki amint tehette, innen inkább Ploieşti-re „menekült”. „Gyülekezetünkben nagyon sok az ellentmondás. Bár szórvány vagyunk, 2002 óta újra visszakaptuk az anyaegyházi rangunkat. Mivel a múltban is a szegényebbik rétegből kerültek ki azok, akik az iparosodó városkában próbáltak szerencsét, most is nagyon sok segítségre szoruló hívünk van. Sokan nem is fizetnek egyházadót, mégis próbálunk megállni a saját lábunkon. Szegénykonyhát működtetünk, jelképes öszszegért használt ruhát árulunk, és vendégházat építünk. Annak ellenére, hogy a templomlátogatás a gyülekezet elöregedéséről tanúskodik, azon kevesek közé tartozunk, ahol a keresztelők száma nagyobb, mint a temetéseké” – sorolja Balla Árpád, aki ottjártunkkor is kereszteléssel fejezi be az istentiszteletet.

Nincs múltsiratás

Ellentmondásnak számít az is, hogy a szórványvidékek lelkipásztorai nosztalgiával tekintenek vissza a múltra, itt viszont sem a számadatok, sem a történtek nem idéznek fel semmiféle kellemes emléket. „Most valóban csak harmincan lehettünk a templomban, de a nyári idényt leszámítva, mindig legalább nyolcvanan–százan gyűlünk össze. Ünnepekkor pedig kicsinek bizonyul az 1893-ban épült templomunk. Amikor 1974-ben, huszonhat éves fejjel ide kerültem, legfeljebb húszan, ha átlépték egy vasárnap Isten házának a küszöbét. Székelymájában azelőtt megszoktam, hogy a falubeliek kutyástul-macskástul jöttek templomba. A másik kellemetlen élményem a valamikori ortodox kollégákhoz fűződik. A település már a hetvenes években a magyarellenesség egyik fészkének számított. Olyannyira, hogy nemzetünket olyan, kolostorban tartott ünnepi szentmiséken is ócsárolták az ortodox pópák, amelyekre minket, katolikusokat meg reformátusokat is meghívtak. A helyzet most sem idillikus, de sokat változott. Mint említettem, sokkal többen járnak templomba, mint harminc évvel ezelőtt, és a helyi román közösség szemében sem számítunk ellenségnek. Az ortodox papokkal, bár nem túl szoros, de korrekt a viszonyunk. Míg a görögkeletiek országszerte szinte mindenütt kaptak harminc hektár földet, Maroshévízen sokáig még csak szóba sem jöhetett, hogy mi az elkobzott javainkat visszakaphassuk. Hála Istennek, most már az ilyen gondok is kezdenek megoldódni, nemrég tizenhét hektár erdőt kaptunk vissza a Kelemen-patak mentén” – ecseteli Balla Árpád.

Segíteni a még szegényebbeken

A lelkipásztor és családja örül, hogy egyháza annyira feltornászta magát, hogy másokon segíthessen. A borszéki úti parókia földszintjén hétfőtől péntekig szegénykonyha működik, ahol nemzetiségi és felekezeti megkülönböztetés nélkül minden rászorulónak kikerül a napi egy tál meleg ebéd. Az önkormányzat egyetlen fillérrel sem támogatja a szociális tevékenységet, de, amint a lelkipásztor mutatja, a hatalmas föld alatti éléskamra a holland testvérgyülekezet jóvoltából úgy fest, akár egy komoly vendéglőraktár. Az udvaron meg a kívülről fásszínnek tűnő épületben különböző használati tárgyak és zsákos ruhák várnak potom összegért új tulajdonosaikra. „Ha jelképes összeget is, de muszáj pénzt kérjünk érte, hogy senki ne vádolhasson azzal, hogy egyesek kapnak, mások nem. A befolyt összegből a konyhát tartjuk fenn, és a vendégházat építjük. Ha minden jól megy, három-négy éven belül be is fejezzük” – mutat a pap a már tető alatt álló épületre, melyet busznyi turista befogadására terveztek.

A gyülekezet nemcsak anyagiakban, szellemiekben is gyarapodott. Balla büszkeségét az az öt pap jelenti, aki a hévízi gyülekezetből, az ő kezei alól került ki. „Most is két diákunk van a teológián, a marosvásárhelyi Református Kollégiumba pedig évente legalább két-három idevalósi tanuló végez” – mondja. Az egyház nyáron kissé akadozó, máskor meg elég jól működő nőszövetséggel és IKE-csapattal rendelkezik. A pap és felesége, Balla Éva büszkesége a négyszólamú kórus, mellyel időnként találkozókra és versenyekre is ellátogatnak. A tagok közül sokan akkor is megfordulnak a parókián, amikor nem énekelni, hanem éppen segédkezni kell. A szegénykonyhán például a nőszövetség tagjai váltogatják egymást.

Maroshévízen a római katolikusok lényegesen nagyobb gyülekezete a reformátusok összetartását csodálja. A görögkeleti egyház elöljárói meg folyton azt hangoztatják: mennyi rongyos – román és magyar – ember tengődne a városban, ha nem segítene rajtuk a református egyház.