Az ének Istennel való találkozás

Boldog az az egyház, amelynek énekkara van. Nélküle csak vergődött volna a magyarrégeni református közösség” – állapította meg a szószékről Nemes Árpád, aki negyed évszázadon keresztül szolgálta a magyarrégeni gyülekezetet. A néhány évvel ezelőtt nyugdíjazott lelkésznél már csak a vegyes kar teljesített hosszabb szolgálatot Magyarrégenben. A vasárnap délelőtti istentisztelet keretében a kórus fennállásának harmincadik évfordulóját ünnepelték.

Menedéket és vigaszt nyújtott

Az énekkart 1978 őszén a gyülekezet akkori lelkipásztora, Tatár Tibor alapította. “A tiszteletes úr ötlete volt, amit egy imahét keretében ismertetett a gyülekezettel. A feleségén kívül Magyarosi Sándor is mellé állt, házról házra járva toborozták a leendő tagokat” – mesélte lapunknak Schuller Klára. A 74 éves asszony egyike azon négy tagnak, aki három évtizeden keresztül kitartott a vegyes kar mellett. Schuller Klárán kívül sógornője, Anna, valamint Nagy Katalin és id. Illyés Pál voltak azok az alapító tagok, akik vasárnap is felléptek az immár Samu Pál által vezényelt énekkarral.

A harminc év alatt összesen 97-en fordultak meg a magyarrégeni református egyház kórusában, az idők során közülük 53-an nem csak a vegyes karból, az élők sorából is távoztak.

A kezdet nem volt zökkenőmentes. Amint az alapítók visszaemlékeznek, az elején aránylag kevesen jelentkeztek. “Engem nem kellett sokat győzködni, jöttem szívesen. Húszéves fiam halála után itt találtam menedéket és vigaszt” – mondta elcsukló hangon a fiát eltemető, lelkében máig gyászoló anya. Mint hozzáfűzte, a múlt rendszerben sokan érezték úgy, hogy az egyház, és ennek keretében a kórus menedékként szolgál a diktatúra sötétsége elől.

Nem halhat el az ének!

Az ünnepélyen jelen lévő Tatár Tibor, aki a kórusalapítást követő évben Marosludasra költözött, szerényen jegyezte meg, hogy a vegyes kar létrehozásával nem cselekedett semmi különlegeset, csak tette lelkipásztori dolgát. “A mester nem én, hanem Magyarosi Sanyi bácsi volt” – utalt a kórus néhai lelkére és vezetőjére. Az időközben elhunyt karmestert és kórusát a Tatárt követő lelkész, Nemes Árpád is felkarolta. A tagok most is szívesen idézik fel a közös fellépéseket, kiszállásokat, heti próbákat, irodalmi és zenés vetélkedőket, hazai és magyarországi kórustalálkozókat. Nem tagadják, hogy léteztek nehezebb pillanatok is, de akkor papjuk és karmesterük volt az, aki egy bátorító szóval vagy gesztussal a folytatásra ösztönözte őket.

A gyülekezet jelenlegi lelkésze, Biró Sándor László találóan jegyezte meg, hogy “egymással jártunk és közben Isten fogta a kezünket”. Ezért a pap az elmúlt három évtizedet a Fennvaló ajándékának nevezte, és arra kérte az Urat, hogy továbbra is vezesse a magyarrégeni közösséget. “Ha valamit most kívánhatok – fordult a vegyes kar jelenlegi tagjaihoz Biró Sándor László – az lenne, hogy maradjatok és legyetek továbbra is eszközök a minket megajándékozó Isten kezében.”

Az ünneplő zenebarátok, akikhez a vasárnapi ünnepély záró momentumában a padsorokban ülő régebbi kórustagok is csatlakoztak, megígérték: a továbbiakban sem engedik el egymás kezét. Ugyanakkor fontolóra vették volt tiszteletesük, Tatár Tibor intését, aki szerint “az a nép, amelynek az ajkán elhal az ének, meghal”. A magyarrégeniek ajkán a következő harminc évben sem hal el az ének – ígérgették félig tréfásan, félig komolyan a kórus tagjai.