A megmaradás záloga a gyermek

A Fehér-Nyikó menti nagyközség unitárius lelkipásztora arra alapozza derűlátását, hogy amióta huszonegy évi jobbágyfalvi szolgálat után 2003-ban új gyülekezetébe érkezett, kétszer annyi gyermeket keresztelt, mint ahány meglett korú, megpihent hívet a temetőbe kísért. „Míg más egyházközségekben több a temetés, mint a keresztelő, nálunk ez éppen fordított. Az első teljes évben, amit itt töltöttünk, tehát 2004-ben húszat kereszteltem, és tízet temettem” – mondja Szén Sándor, aki viszont az esketési szertartásokat kevesli. 2005-ben például egyetlen pár sem állt az úrasztalához, hogy Isten színe előtt fogadjon örök hűséget egymásnak. A lelkész szerint a fiatalokban nincs házasságkötési kedv, emiatt a gyülekezetben sok a legényember; másfelől az egybekelő fiatalok közül sokan beérik az úgynevezett polgári házasságkötéssel, és nem igénylik az egyházi esketést is. „Szerencsére valamennyi gyermeket keresztvíz alá tartanak” – mondja Szén Sándor, hozzátéve: olyan is előfordult már, hogy ugyanazon családban hét gyermeket keresztelt, és élve az alkalommal, a szülőket is összeadta az egyházi szertartás szerint.
A lelkész nem hallgatja el, hogy a 825 lelket számláló siménfalvi unitárius egyházközségben a templomlátogatottság nem arányos a hívek számával. Ennek ellenére nem csalódott, elmondása szerint ma minden felekezetnek hasonló gondokkal kell szembenéznie, „minden azon múlik, hogy az egyház hogyan szól a hívekhez”. E téren a Hargita megyei Siménfalván is kínálkozik változatos lehetőség, hiszen a gyülekezet keretében nőszövetség, ifikör, bibliaóra, illetve a szomszéd gyülekezet tiszteletes asszonyának az irányításával kórus is működik. A lelkész szerint utóbbi alkalomszerűen működik, a próbákat is alkalomszerűen tartják, mert annak ellenére, hogy a hívek között sok a jó hangú, az emberek többsége idegenkedik a közös énekléstől. A kórus élére saját, tehát helybéli karvezetőt kerestek, aki összeszedné az embereket, és folyamatos jelenlétével nagyobb kedvet teremtene a közös énekléshez. Boda Csilla tanítónő személyében megtalálták az erre alkalmas embert, aki vállalta, hogy elvégzi a karvezetői tanfolyamot a Kárpát-medencei Magyar Kórusszövetség keretében. Mindez azonban csak része a gyülekezet életének: a mindennapi megélhetés ugyanis – főleg a pályakezdő fiatalok számára – fejtörést okoz. Szén Sándor úgy látja, az ifjúságnak nincs sok esélye az itthon maradásra, hiszen például az egyetemet végzők nem találnak szaktudásuknak megfelelő munkahelyet, mások pedig Magyarországon vállalnak kétkezi munkát.
Mindezek ellenére Siménfalva unitárius lelkésze bizakodva tekint a jövőbe. A közeli Újszékelyen háziorvosként dolgozó feleségével három gyermeküket, Sándorkát, Zsófit és Andrist nevelik. Szén Sándor valamennyi gond dacára bízik a fiatalokban, abban, hogy Siménfalván egyetlen kapu sem marad gazdátlan. „Jó helyre jöttünk, otthonról haza” – mondja a lelkész, majd hozzátette: „Ne mondjunk le értékeinkről, őrizzük azokat és ragaszkodjunk hozzájuk, és akkor sem Siménfalván, sem másutt egyetlen iskola, illetve templom bejáratát sem növi majd be a gyom.”