A keresztyénség sajátos vonása

Mégis van a keresztyénségnek egy olyan sajátos, belső, tartalmi karaktere, ami lényegesen megkülönbözteti minden más, nagy monoteista világvallástól, van egy olyan vonása, ami kizárólag az övé, amitől mégis egészen más – és ez a feltámadás ténye. A többi nagy vallásalapító, próféta, tanító, életbölcs, karizmatikus a történelem folyamán a földgolyó valamely pontján élt, munkálkodott, tanított (kétségtelenül egyetemes emberi igazságokat), azután meghalt, visszaköltözött a föld porába, melyből vétetett.
A keresztyénség, a mi vallásunk éppen azért egyedi, nagyon is sajátos, mert tudja, vallja, hiszi, hogy az Õ megalapítója, a Názáreti Jézus él. Jézus nem volt, hanem Jézus Krisztus van és lesz, mert Jézus Krisztus feltámadott „első zsengeként” a halottak közül.
Isten feltámasztotta Fiát, Krisztust az Õ teremtő és újjáteremtő hatalmának erejével, és igazolta, hogy a nagypénteki véres tragédia mögött ott van a húsvét evangéliuma, az örömhír. Jézus halála nem kudarc, nem értelmetlen mártírság, elbukása az ügynek, hanem a legszebb győzelem.
Jézus Krisztus esetében nem a végesség, a halál determinizmusa, hanem az örökkévaló, az új lényegi lét győz a végesség és elmúlás felett. Ez a történés azonban nem önmagáért van, nem egy bezárt rendszer. Ott és akkor, ami Vele történt, áttörve a tér és idő korlátait, értünk, velünk történt. Az Õ feltámadása nem az Õ személyes sorsának isteni hapiendjét jelenti, hanem mindnyájunk számára kivívott érvényes, hiteles győzelmet – az Élet végső és egyetemes győzelmét a halál felett.
Az egyház kezdettől fogva az élő Jézus köré gyűlt. Az élő Jézussal pedig csodálatos módon lehet találkozni és közösségben élni. Az egyháztörténet nem adhat statisztikai elemzést arról, hogy hányan is lehettek azok, akiknek élete megváltozott, akiknek élete értelmet nyert a Feltámadottal, az Élővel való találkozással. Az azonban bizonyos, hogy a keresztyénség minden korszakban azzal a sajátos üzenettel lépett környezete elé, hogy „Jézus él és mi vele vagyunk közösségben – az Õ életének ereje és áldása közöttünk van”.
Bizonyára ezen a mostani húsvéti ünnepen is sokan jönnek el a templomba, megérezni valamit a húsvét csodájából. Sokan hallják évről évre a Feltámadottról szóló evangéliumot. Mégis sokan érzik úgy, hogy ez az egész egy távoli, tőlük független történet, szinte felfoghatatlan, hihetetlen csoda. Sajnos, még mindig nagyon sok embertársunk lelkében hiányzik az áttörés, a nagy, életre szóló találkozás a feltámadott Úrral.
A Feltámadott azonban igényt tart ránk, igényt tart szívünkre, arra, hogy testestől, lelkestől az övéi legyünk. Megkeres, ahogyan megkereste a megrémült tanítványokat. Megszólít, ahogyan megszólította az asszonyokat a sírnál. Elkísér, mint az emmauszi tanítványokat életünk vándorútján. Felemel, mint a vakon és tehetetlenül földre zuhant Sault. Belép életünkbe, hogy hitet, reménységet, szeretetet adjon, hogy meggyőzzön élő valóságáról.
Engedjük meg ma, hogy a feltámadott, megdicsőült Krisztus diadalt arathasson szívünk kétségein. Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök