A helybeliek lankadása ellen küzd a balázstelki református lelkipásztor

Kiss Csaba úgy tudja, mindössze egy-két család keresi a boldogulást az anyaországban. Viszont ami lényegesen megkülönbözteti Balázstelkét más, dél-erdélyi vagy akár székelyföldi településtől, az, hogy a faluban lényegesen több magyar él, mint a két világháború között. Az egyházi jegyzőkönyvek szerint 1928-ban Balázstelke a maga mindössze tizenkét református családjával még szórványnak számított. A környező két kisváros, Medgyes és Dicsőszentmárton iparosítása, valamint a két település között megépült műút duzzasztotta fel a falu magyarságát. Olyannyira, hogy 1960-ban a közeli Pócstelke reformátusai kénytelenek voltak belátni, hogy az ottani parókiát már nem érdemes fenntartani, át kell adni a balázstelkieknek. Ezért lebontották és újjáépítették a községközponttá avanzsált főút menti faluban.

Állandó mozgásban

Balázstelkét és környékét elfelejtett vidéknek nevezi Kiss Csaba. Aztán pontosít: ez lényegében a politikumra érvényes. Míg az egyházi vezetők gyakran átlépik a Medgyes melletti nagyközség parókiájának küszöbét, és a kultúrintézmények is el-ellátogatnak a szomszédos városból, az RMDSZ magasabb rangú vezetői csak a választási kampányokban fékeznek le a faluban. „Tudatában vagyunk annak, hogy mi nem vagyunk sem a Székelyföld, sem a Kalotaszeg része, ezért a politikusok elfelejtenek minket. Még tiszta szerencse, hogy amikor szavazatokra van szükségük, négyévente itt is megjelennek. Ígérgetnek, reményt keltenek, aztán továbbállnak, és minden folytatódik a régi kerékvágásban. Még tiszta szerencse, hogy egyházi és művelődési vonalon zajlik az élet. Esperesi vizitációk, lelkészi értekezletek, nőszövetségi találkozók színhelye Balázstelke. Amikor meg úgy érezzük, hogy bennünket kezdenek elhanyagolni, nem várunk, inkább lépünk. Követjük a környék magyar jellegű rendezvényeit, autókba ülünk és beállítunk” – mondja a fiatal lelkész, majd sorolni kezdi az elmúlt évek ifjúsági és nőszövetségi találkozóit, a környékbeli gyülekezetek összejöveteleit, a színházi előadásokat. „Kénytelenek vagyunk megmozdulni és mindegyre járni, mert ha nem, betokosodunk” – teszi hozzá viccesen. Ennek ellenére Balázstelkén, alig néhány kilométerre a még színmagyar küküllőmenti falvaktól, a református hívek jelentős része egymás között is románul beszél. Pedig a nyelv és a hagyományok megőrzésében lenne mit tanulni a környék megmaradt német ajkú öregeitől. Kiss Csaba szerint ha két szász összeverődik egy társaságba nyolc románnal, egymás között a továbbiakban is anyanyelvükön társalognak. Kilenc magyar egy románért rögtön átvált az állam nyelvére. Mint kiderül, nem csupán udvariasságból. „Ez elszomorít és bánt, annál is inkább, mivel Balázstelkén már a magyar a magyarral is románul beszél. Ne menjünk messze: mindkét szomszédomat Attilának hívják. Mit gondol, miként köszöntik egymást? Az itteniek otthon, a családban sem valamelyik magyar tévéadót nézik, hanem szinte reggeltől estig az Etno, a Taraf meg a román szubkultúrát hirdető adók egyike-másika megy. Arról nem is beszélve, hogy egyetlen magyar nyelvű újság sem jár a faluba, de nem azért, mert az itteniek a lapok internetes változatát részesítenék előnybe. A presbiterek kiharcolták, hogy ők az Üzenetet és a Református Családot is ingyen kaphassák, de őszintén szólva, nem tudom, ha mindannyian el is olvassák” – árad a keserűség Kiss Csabából. Pedig ha a környéken valaki átérzi a szórványmagyarság gondjait, az mindenképpen ő. A lelkész a dél-erdélyi Magyarbényén született és nőtt fel, majd 5. osztályos korától a nagyenyedi Bethlen-kollégium padjait koptatta. Tisztában van a szórványkérdés szinte minden csínjával-bínjával.

Elrománosító szerelem

Az egykori Haller-kastélyban működő, Visarion Roman néhai tanító nevére keresztelt helyi iskola magyar tagozata a tavaly szűnt meg. Mint kiderül, nem az elrománosodás mosta el az utoljára összesen mindössze három gyerekkel működő elemi tagozatot. „Nem az a baj, hogy román tagozatra íratnák a kicsiket. Az itteni emberek kényelmesek, számukra a gyermekáldás egy teher. Olyanokat is ismerek, akik azért nem vállalnak gyereket, mert bankkölcsönből hatalmas házat építettek, a részleteket meg harminc éven keresztül törleszteni kell” – mondja a lelkipásztor, aki utoljára – néhány esztendővel ezelőtt – a saját csemetéjét keresztelte. Mint hozzáteszi, előfordult, hogy három éven keresztül nem született egyetlen gyerek sem a gyülekezetben. Pedig a szerelem lángol a helyi ifjakban. „Ami nagyon fáj, hogy fiataljaink körében egyre nagyobb divat a vegyes házasság. Pedig azért viszem s hozom az ifjakat a szomszédos magyar falvakba, hogy onnan találjanak maguknak valakit. Mondtam is a fiúknak: vegyenek példát szüleiktől, nagyszüleiktől, akik addig járták a közeli küküllőmenti falvakat, amíg megtalálták a párjukat. Bezzeg akkoriban ez becsületbeli kérdésnek számított” – állítja a lelkész. Egy házasságban az évek során számos konfliktus adódik, a vegyes párok között a nyelvi és kulturális szakadék további problémákat gerjeszthet, véli. „Nem is emlékszem, ha a faluban töltött nyolc esztendő alatt eskettem magyar fiatalt románnal” – idézi fel a 60-as éveket Székely József nyugalmazott esperes, a balázstelki gyülekezet első választott lelkipásztora. Ő is megerősíti, hogy annak idején a Szeben megyei falu legényei a Küküllőmentéről hozták a menyecskéket és velük együtt a népszokásokat is. „Akkoriban bezzeg elképzelhetetlen volt, hogy magyar a magyarral ne anyanyelvén beszéljen” – idézi fel a harminc-negyven évvel ezelőtti helyzetet a faluról igencsak kellemes emlékeket őrző idős pap.
Az elrománosodást mégsem a helyzet vagy a környezet váltja ki: a faluban jól megértik egymást románok és magyarok. A többségi nemzet képviselői közül olyan is akadt, aki telket adományozott a református egyháznak, csakhogy megnövelhessék a templom alapterületét.

„Tizedesek” és kitessékeltek

A templombővítésre azért volt szükség, mert a 90-es évek vége felé egyre többen tértek vissza az egyházhoz és lépték át a kicsi, de takaros templom küszöbét. Mindez jobbára az akkor még újoncnak számító lelkész evangélizációs folyamatának tudható be. „Azóta egyes híveinknél fokozatos lankadás tapasztalható, de az akkori folyamat hatása még ma is jól érződik. Számos székelyföldi lelkészkollégám megirigyelné, hogy nálunk még ma is sokan tizedet fizetnek az egyháznak” – büszkélkedik Kiss Csaba. A gyülekezetnek olyan külföldre költözött tagja is van, aki itthon kapja a nyugdíját, melynek 10 százalékát a postás az egyházhoz viszi. A másik végletet az ortodox vallásra áttértek és hitetlenek jelentik. A pap szerint azok, akik valamilyen okból kifolyólag a görögkeleti vallást választották a református helyett, fösvénységből tették. „Egyszerűen nem akartak többé egyházadót fizetni. Mint ahogy azok sem, akik soha be nem teszik a lábukat a templomba, ráadásul évtizedes elmaradásokat halmoznak fel. Nem ateisták, egyszerűen nem érdekli őket. A tavaly 14 ilyen személyt töröltünk a nyilvántartásunkból” – mondja Kiss Csaba. A drasztikus intézkedés Székely Józsefet is meglepi. A faluból jó negyven évvel ezelőtt elkerült lelkipásztor a kommunista rendszerben tapasztaltakat próbálja felidézni, amikor a pártaktivisták részéről tapasztalható nyomás ellenére a közösség több mint kilencven százaléka aktív egyházi életet élt. „Olyan nem volt, hogy valaki ne szeresse egyházát és ne tisztelje papját” – mondja. Jóval fiatalabb utódja már most előrevetíti: ő márpedig Istentől és az egyháztól eltávolodottakat még csak el sem temeti. És különben is, mutat a domboldalra, az efféle keresztények számára ott van az öngyilkosok meg a szegények temetője.