A Da Vinci-csalás: hazugságokra épült a sikerkönyv

A Da Vinci-kód írójának, Dan Brownnak legfőbb célja, hogy elhitesse az olvasóval: a katolikus egyház kétezer éve erkölcstelen, és hatalmi eszközökkel küzd azért, hogy ki ne derüljön: Jézus istensége és feltámadása „hazugság”. A szerző ezt regény formájában adja elő, melyben nincsenek dokumentumok és bizonyítékok, csak állítások és sugalmazások. Többek között azt állítja, hogy Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című freskóján nem ábrázolt kelyhet, mert tudta, hogy „Jézus vérének igazi kelyhe” Mária Magdolna. Ezzel szemben az igazság az, hogy a freskón tizenhárom kehely látható. Brown azon spekulál könyvében, hogy a gnosztikus Fülöp evangéliuma című iratban mit jelent egy arám szó, miközben ez az irat nem arám, hanem kopt nyelven íródott. Mária Magdolnát „katolikus gyalázkodó kampány áldozatának” nevezi, holott Mária Magdolnát a katolikus egyház szentként tiszteli. Könyvében számos támadást és összeesküvést tulajdonít a Vatikánnak, méghozzá olyanokat, amelyek elbeszélése szerint évszázadokkal a Vatikán létrejötte előtt történtek.
A legnagyobb hazugság azonban az az állítása, hogy Kr. u. 325 előtt senki sem tartotta másnak Jézus Krisztust, mint „halandó prófétának”, és a Konstantin császár által akkor összehívott niceai zsinat Jézus istenségét „hajszálnyi többséggel” szavazta meg. A Niceában összegyűlt 300 (főleg keleti) püspök valójában azért foglalkozott Jézus istenségével, mert az egyház tanításától eltérő ariánus keresztények tagadni kezdték azt. Ekkor fogalmazták meg az úgynevezett niceai hitvallást, amely az akkor már háromszáz éves keresztény tanítás új összefoglalása volt, de nem új tanítás.
Ezek után kérdés, lehet-e az írói szabadságra hivatkozni közismert történeti tényekkel szemben, különösen akkor, ha a hamis történet milliók meggyőződését sérti?
(A cikk az Új Ember katolikus hetilap május 14-i számában jelent meg) Rosdy Pál