Napsugaras múlt, sugármentes jövõ
A Bihar megyei Vaskohsziklástól néhány kilométernyire szûk sziklavölgyek között meghúzódó urániumbánya bejáratánál sorompó és õrség állja el az utat. Az õrzõ-védõ szolgálat emberei a sorompóra rögzített táblára mutatnak: „Bemenni tilos, sugárzásveszély!” Hátrább felhagyott bányaépületek és hatalmas meddõhányók, a sorompó innensõ oldalán viszont virul az élet: a zöld fûben gyermeksereg hancúrozik, focizik vagy biciklizik a kecskenyáj között kanyarogva, az utcán tizenéves lánykák sétálgatnak. Az egykori bányatelep negyven lakójának több mint a fele gyermek.
„Mostanában derékfájdalmak gyötörnek, és vérkeringési bántalmaim is vannak” – panaszolja Dorina Mihuþa. A tízgyermekes anya elismeri: gerincsérvének vajmi kevés köze lehet az urániumhoz, de esküszik rá, hogy keringési panaszai mögött csak a radon állhat. Állítását igyekszik alátámasztani Cornel Dobra, aki családjával együtt a telep alsó felében lakik egy parányi házban. A fiatalember az urániumbányától nem messze lévõ molibdénfejtésben dolgozik tizenkét éve, és erõsíti, hogy radioaktív sugárzás márpedig létezik. „Hogy akkor mégis miért élünk, itt? Van más lehetõség, van más munkahely?” – kérdez vissza.
Szomszédjuk, Florian Covaci csak mosolyog. „Miféle sugárzásról beszélnek manapság? Akkor volt itt igazi fertõzésveszély, amikor a szovjeteknek termeltük a kiváló minõségû urániumércet. De ma már alig van érc, és alig van sugárzás. Nézzenek rám, van valami bajom?” – mutat magára a hatvanöt éves férfi. Közel huszonnégy évet dolgozott az Avram Iancu-bányában, 1990-ben nyugdíjazták. „Elõvágatokban és frontfejtésekben is dolgoztam, és a dokkruhánkon kívül semmilyen különleges védõruhánk nem volt. Nem is a sugárzás volt a fõ nehézség, hanem az, hogy a bányában sokszor bõrig áztunk, s vizesen kellett gyalogolnunk a huzatos vágatokban nyolc-tíz kilométereket, míg a napra értünk. Gondolhatja: télen ránk fagyott a ruha, mire kiértünk. Ezeket a megfázásokat érzik az ízületeim” – meséli az öreg bányász. Három fia közül a 36 éves Florin már nyugdíjas – az urániumbányászok tizenöt évi szolgálat után „csomagolhatnak” –, a másik két fiú közül Adrian az urániumbánya bezárásánál, Dacian pedig a szomszédos molibdénfejtésben dolgozik. Az ágazat hanyatlását, sõt csendes elmúlását jelzi, hogy a két fiú együtt sem keres annyit, mint amennyi az édesapjuk nyugdíja.
Így múlik el a bányászat dicsõsége
Rézbánya fölött épületeket bontják, csak a bányászoknak otthont adó négy tömbház áll még, épségben, de szemmel látható elhanyagoltságban. Pedig nemrégen még virágzott az élet errefelé. Az írásos dokumentumokban 1585-ben Rézbányaként említett, német telepes bányászok alapította helység környékén kezdetben inkább ezüstöt és rezet – innen a helység neve – fejtettek, kevesebb aranyat, késõbb molibdén és bizmut is elõkerült. A ma közel 2000 lelket számláló, közigazgatásilag Diófáshoz tartozó helységnek 1910-ben 689, többségében román lakosa volt, jelentõs magyar kisebbséggel. Utóbbi tagjaként született 1824. december 4-én Abt Antal természettudós, 1855. május 19-én pedig Bihari Sándor festõmûvész.
A gyökeres változás 1952 januárjában kezdõdött. A szovjet–román közös állami vállalatok, az úgynevezett szovromok idején létrejött Kvartit Román–Szovjet Társaság a világ legnagyobb külszíni urániumérc-bányáját üzemeltette hosszú éveken keresztül Rézbányán. A kiváló minõségû ércet a Szovjetunióban dúsították, és felhasználták az ottani atomreaktorokban. Egyes adatok szerint csak az Avram Iancuról elnevezett fejtésbõl tíz év alatt több millió tonna ércet szállítottak a Szovjetunióba – a cernavodai atomerõmû 300 éves üzemanyag-tartalékát, illetve Románia 30 éves villanyáram szükségletét lehetne annyiból biztosítani.
A nagyméretû ércfejtés hatalmas létszámú munkaerõt vonzott a térségbe. Egyes források szerint a mócvidékrõl több mint húszezren telepedtek ide, a bányákban sok ezer munkaszolgálatos katona is dolgozott. Így jött létre a Rézbányától nem messze lévõ két új helység, a ma közel 3000 lelket számláló Diófás (Nucet), valamint a fennállásának 50. évfordulóját ezekben a napokban ünneplõ 10 ezres kisváros, Vaskohsziklás.
„Különösebb ünneplésre nincs okunk” – állapítja meg Nicolae Popa (képünkön). Az Országos Urántársaság vaskohsziklási kirendeltségét igazgató bányamérnök nem a város évfordulójára, hanem a romániai bányászat végére utal. „Bárcsak igaz lenne a radioaktív sugárzás, mert ez azt jelentené, hogy van érc, van megélhetés” – fogalmaz az igazgató.
A sok ezer alkalmazottból már alig százhatvan lélek maradt, tudjuk meg, õk is többnyire a bányabezárással foglalatoskodnak. Ennek keretében a felhagyott bányákat elfalazzák, az évtizedek során felhalmozódott meddõhányókat pedig omlásgátló falakkal, illetve szûrõberendezésekkel veszik körül, hogy a hatalmas halmokból egyetlen porszem se kerülhessen a folyóvizekbe. „A régebbi meddõhányókon már fû és fák nõnek, ami azt jelenti, hogy nincs, vagy jelentéktelen a sugárzás. A természet regenerálja magát, mi ezt a folyamatot segítjük” – magyarázza az igazgató. Hozzáteszi: a bányák bezárása is legfeljebb 10–15 évre biztosít munkát, ha ennyi idõ alatt nem kerül pénz további érctartalékok feltárására, illetve kiaknázására, az egész kirendeltség bezárhatja a kapuit.
Mindent ellenõriznek
Rézbányán kívül Moldvában és a Bánságban léteznek még urániumérc-fejtések Romániában. A Suceava megyei Cruceán és Botuºanán 1965-ben kezdett felmérések után 1983-ban nyitottak mélyszíni bányát, a Bánát-hegység nyugati oldalán – pedig 1952-ben kezdtek hozzá a fejtéshez. A Brassó megyei Barcaföldvár mellett urániumdúsító mûködik, Románia az egyetlen európai állam, amely a CANDU típusú nukleáris erõmûvekben használatos fûtõanyagot állít elõ.
A hazai urániumbányászat az Országos Urántársaság Rt. (CNU SA) hatáskörébe tartozik, ezt a céget vezeti a sepsiszentgyörgyi Olosz Gergely, aki elmondta: lassan csak a mai össztermelés több mint háromnegyedét adó moldvai fejtések üzemelnek. „Mind a még mûködõ, mind a bezárt vagy bezárandó bányákban folyamatos a megfigyelés. A bánsági mélyszíni fejtéseket úgynevezett ellenõrzött árasztással zárjuk be, a rézbányaiakat pedig elfalazzuk, a külszíni fejtésekben teljes környezet-helyreállítást végzünk. Emellett szûrõberendezésekkel akadályozzuk meg bármiféle radioaktív anyagnak a természetbe kerülését” – magyarázza Olosz Gergely. A vezérigazgató szerint a rézbányai meddõhányók nem jelentenek veszélyt, ahol pedig sugárzást kibocsátó anyagot találnak, a helyet bekerítik.
Az urániumérc-bányák szigorú rendszabály alapján mûködnek. Egy mûszak csak hatórás, a bányászok a leszálláskor kötelesek tetõtõl talpig átöltözni, felszálláskor úgyszintén, a fürdõ után pedig egyetlen ruhadarabot sem vihetnek haza. Külön szekrényekben tartják a bányában használt ruhát, és külön az utcait. Folyamatosan mérik a sugárzást, ha az úgynevezett Geiger-sugárzásmérõ a megengedettnél magasabb radonszintet mutat, az érintett alkalmazottat azonnal más munkahelyre helyezik. „Ilyesmire azonban hosszú évek óta nem volt már szükség, mert a ma fejtett érc radioaktív sugárzás szintje az ötvenes-hatvanas években mértnél legalább százszor alacsonyabb” – mondja Nicolae Popa rézbányai igazgató. Ezt erõsíti meg a radioaktív sugárzást havonta mérõ Bihar Megyei Környezetvédelmi Felügyelõség is, Loredana Târb tanácsos közlése szerint a sugárzás még egyszer sem lépte túl a megengedett szintet Rézbányán.
Verespatak fontosabb?
A Zöld Erdély (Green Transylvania) Egyesület vezetõi tisztában vannak azzal, hogy a rézbányai övezetben létezik úgynevezett háttérsugárzás, de nem tehetnek egyebet, mint hogy felhívják a közvélemény és a hatóságok figyelmét a környezet- vagy egészségkárosító esetekre. A zöld mozgalom vezetõje, Kovács Zoltán Csongor szerint néhány éve, amikor a verespataki tervezett aranybánya a figyelem középpontjába került, jelezték, hogy Rézbányára is oda kellene figyelni, pénz és elegendõ ember hiányában azonban ennél többre nem jutottak. Az egyesület kapcsolatban áll a Greenpeace nemzetközi környezetvédõ mozgalommal is, de utóbbi a Verespatakot helyezi elõtérbe.