Szabad-e „losssolni”?

Pedig mindezen szokásoknak megvan a jól meghatározott szerepe a kultúránkban, hagyományainkban, de sajnos a mai globalizálódó világunkban inkább értékelik a nyugatról importált csillogást, a gyökerek nélküli, idegen új szokásokat, mint például a Valentin-napot, mint a miénket, a régit. Nos, többek közt emiatt vártam szívszorongva utóbb húsvét másodnapját, mert aggódtam amiatt, hogy nem kopognak locsolkodó legénykék az ajtónkon, mindazonáltal, hogy a háznál éppenséggel van egy „eladósorba cseperedő leányzó”. Szóval, ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben húsvét másodnapján miközben lányommal az írott tojásokat rendezgettük a szomszédasszony által hímzett tojástartóban, illetve a süteményt szeleteltük és helyeztük el a tálcán. Lányom látva aggódó arckifejezésemet biztosított arról, hogy az ő barátai biztos eljönnek locsolni, én azonban másokat vártam. Méghozzá azokat az apróságokat, akikről jobbára azt sem tudom „ki fia-borja”, mégis bekopognak az ajtón, és jópofa versike kíséretében minden hölgyet meglocsolnak, aki épp a lakásban tartózkodik. Tartottam tőle, hogy ők nem jönnek el... Azonban mindezt épphogy végiggondoltam, amikor csengettek az ajtón. Kipillantva a kukucskálón nem láttam senkit, csak valami szöszmötölés hallatszott. Kiderült nem véletlenül, hiszen amikor kinyitottam az ajtót, akkor láthattam, hogy négy annyira aprócska „emberpalánta” áll az ajtóban, akik kiesnek a kukucskáló látómezőjéből. Úgy álltak ott, mint az orgona sípjai, miközben egymás kezét és a kölnivizes üveget szorongatták. Négy egyformán félrefésült frizurájú szöszke fejecske és négy egyforma őszinte, kék szempár tekintett szembe. A nagyobbik – úgy ötéves forma – keményen küszködve a susogó-sziszegő hangzókkal szólalt meg elsőre: „Kezisszókolom! Losssolni szabad-e?” Természetesen szabadott, és a piros tojás mellé jó szívvel adtam a pénztárcámban lapuló egyetlen tízest, mert tudom, míg ilyen apróságok bekopognak az ajtómon, nem kell aggódnom, hogy a locsolkodás hagyománya kivész a vidékünkön.