2009. szeptember 21., 10:052009. szeptember 21., 10:05
Nos, ekkor történt, hogy egy Klaus nevű bonni német fiatalember egyebek mellett arról számolt be, hogy családja szinte elmegyógyintézetbe záratta, amikor kifejtette, hogy Romániában úgy általában az utak szélén akkora por van, hogy ha esik az eső és abból latyakos sár lesz, még az autó is megcsúszhat rajta. A pormentes, jó utakhoz szokott német családja ugyanis el sem tudta képzelni, hogy ilyen is létezik a világon. Nem mondom, ettől a kijelentésétől egy kicsit magam is „pofára estem” – ahogy mondanák „ezek a mai fiatalok”.
Persze ámuldozott ő egyebeken is, többek közt a Pricske-tető fölött tornyosuló felhőkön, és amikor biztosítottam róla, hogy igen, az valódi felhő, nem szmog, sőt délutánra még eső is lehet belőle, akkor ő volt a soron a „pofára esésben”. Hanem, ez az utas történet megint eszembe jutott akkor, amikor a minap olvastam az újságban, hogy Romániában rosszabbak az utak, mint Zimbabwéban.
Elképzeltem, hogy most mit szólna Klaus családja ehhez? Már nem egyébért, de ha úgy általában a romániai utakról állapították meg, hogy nem ütik még a zimbabwéi szintet sem, vajon mit szólnának a székelyföldi utakhoz? Mert úgy általában az országban közlekedtem már olyan utakon, amelytől nem kapott volna „herótot” még a finynyás, jó utakhoz szokott német sem.
Itt azonban a Székelyföldön, mindazonáltal, hogy tudom, egy főútvonalat éppen mostanában próbálnak európai szintűvé egyengetni, hej, még mennyi olyan út van, ami a zimbabwéi szintet még meg sem közelíti… Legalábbis gyanítom, hogy így lehet, hiszen a statisztikából nem hagyhatták ki azokat a jó utakat sem, amiken jártam Bukarest felé.
No most akkor, ha nem tévedek, az 1990-es évek elején Zimbabwét még az úgynevezett harmadik világ országaihoz sorolták, ahol ugye tudjuk, nemcsak az utak terén uralkodtak áldatlan állapotok, hanem úgy általában minden tekintetben. S akkor, ha utak terén Zimbabwé úgy általában maga mögé utasította Romániát, kérdem én: s a Székelyföld vajon hányadik világ?
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.