Rendezik (végre) közös dolgainkat

Mit számít, hogy a bennvaló a határ túlsó oldalán, Magyarországon áll, ők pedig itt, Aradon élnek? Hát mi az a félórányi út? Most már útlevél sem kell, olyan, mint  az ausztro–ungár Monarchia, akármikor mehetnek palántákat locsolni, gyomlálni, kapálni, kolorádóbogarakat szedegetni a krumpliról, mert ők sohasem permeteznek mindenféle rákkeltő szar szerrel, hanem kézileg. Azt mondja, hogy a legjobb jerbicsid nem a vegyszer, hanem a vas. A kapa s a kasza, na avval lehet idomítani a gyepet s irtani a gyomot. Bólogatok, hogy emberem vagy, mert ezt én is így gondolom, s a vegyszer nálam is kizárt. Csak a lusta dög lumpenek irtják, pusztítják, égetik ki a házuk előtti zöldet – fertőzve a természetet –, amikor a fű már térdig ér, ahelyett, hogy vennék a kaszát, s húznának vagy kettőt reggelibe, frissibe.

Szóval azt mondja az én aradi jó emberem, hogy idehaza hiába osztották s szorozták, sehogyan sem jött ki a lépés. A Ceauşescu-féle aranykorban a vállalattól kapott kétszobás, alig ötven négyzetméteres tömbházlakást úgy megunták, mint roma gyermek az anyja rokolyáját, s a város környékén vettek volna valami kis földecskét, házacskát. Hogy néhanapján, de főleg nyugdíjaskorukra legyen, ahova a csendbe s a friss levegőre félrehúzódjanak, aztán élvezze, aki akarja a város poros, füstös, rohanós, zajos idegbaját, mert nekik abból elég volt. Legyen a negyedik emeleti odú a fiataloké, élvezzék, csináljanak véle s benne, amit akarnak. Csakhogy a széle nem ütötte a hoszszát. Azaz sehogyan sem jött ki rá a pénz, a bank pedig nem adta kölcsönbe a hiányzó tízezer eurót, mert őszire beütött a válság. S akkor valaki szólt, hogy Magyarországon. S csakugyan: kettőezer ötszáz euróért fogtak kezet a gazdával. Mennyiért?! Nem huszonötezerért?! Nem, nem, jól hallottad, mindösszesen kétezer-ötszáz, douömícsincsszuté dé éuro, ami százmillió léj véty. Félévi fizetésünk, még annyi sem, pe bune. De mi még drágán vettük, mert a komaasszonyék ezerötszázért szereztek tavaly ugyanakkorát. Te, ha tudnád, hogy a szomszédokkal milyen hamar összebarátkoztunk! A férjem jól, én kicsit gyengébben beszélek magyarul, de nem baj, tanulok, neneá Belo és tánti Moriko különben is aranyos emberek. Csak rátok, az erdélyi magyarokra haragszanak valamiért...

Mondom neki, hogy ez már ilyen. Magyar–magyar vonatkozásban elegen s eleget elkúrták a testvériség szálait, román–magyar vonatkozásban is sokan és sokféleképpen kavarják, de mit mondjak? Te is jól tudod... Erre már ő bólogatott: ha háborúk, Trianonok, Bécsek, Párizsok nem lettek volna... másképpen rendeződtek volna közös dolgaink. Azt mondja nuj báj, mos már egyszerűbb, hogyne volna, amikor kétezer-ötszázért házat s földet lehet venni Magyarországon, krizá ide, krizá oda, negyedmillió euró, din douöszutecsincszécsdémí dé éuro száz házat, fél falut meg lehet venni a határ túlsó oldalán... Mondom neki, hogy te, ti, románok örökké jól csináltátok. Mi feszt háborúztunk, ti feszt csináltátok a gyermekeket, s tessék, Erdély a tiétek. Most pedig tovább. Felkacagott: Nektek kellett... vitézek, katonák, lovasnemzet, vagy mik vagytok? Eeeh... ti, magyarok feszt sírtok, s marakodtok... Eladjátok nekünk a földeteket, mentek lá Ámeriká, Kánádá, pésztétot, mi maradunk... Mondom neki: eeegen... ha most volna egy csepp eszetek, szépen felvásárolnátok mindent, dé lá Székelyföld pün la Tiszá... minek ahhoz drága fegyver, katona, vér? Aszondja, eszük volna, csak pénzük nincs, pé momént. De ne búsuljak, mert a romániai boltokban, lá szupérmárket, magyar földet árulnak a virágok alá. Dé lá Ungáriá.